Month: July 2008

Categories
Journal Articles

Karl Marx – Friedrich Engels Marx-Engels Gesamtausgabe (MEGA²), IV Abteilung, Band 12

Karl Marx – Friedrich Engels
Marx-Engels Gesamtausgabe (MEGA²), IV Abteilung, Band 12

Exzerpte und Notizen September 1853 bis Januar 1855

2 voll., pp. 1745, € 178, a cura di M. Neuhaus e C. Reichel, Akademie Verlag, Berlin 2007

 

A dispetto dell’enorme diffusione delle loro opere, Marx ed Engels rimangono ancora privi di un’edizione integrale e scientifica dei propri scritti. La prima pubblicazione delle opere complete, la Marx Engels Gesamtausgabe (MEGA), prese avvio in Unione Sovietica negli anni Venti del Novecento, per iniziativa dell’Istituto Marx-Engels di Mosca. Le epurazioni dello stalinismo, che s’abbatterono anche sugli studiosi che guidavano il progetto, e l’avvento del nazismo in Germania, portarono, però, alla fine precoce dell’edizione, interrotta nel 1935, quando solo 12 dei 42 volumi previsti erano stati dati alle stampe.

Il progetto di una «seconda» Mega rinacque soltanto durante gli anni Sessanta. Tuttavia, le pubblicazioni, avviate nel 1975, furono anch’esse interrotte, stavolta in seguito agli avvenimenti del 1989. Così, nel 1990, con lo scopo di continuare questa edizione, l’«Internationaal Instituut voor Sociale Geschiedenis» di Amsterdam e la «Karl-Marx-Haus» di Treviri costituirono la «Internationale Marx-Engels-Stiftung» (IMES). Dopo un’impegnativa fase di riorganizzazione, nel corso della quale furono approntati nuovi principi editoriali e la casa editrice Akademie Verlag subentrò alla Dietz Verlag, dal 1998 è ripresa la pubblicazione della Marx-Engels Gesamtausgabe, la cosiddetta MEGA².

Il progetto complessivo, al quale partecipano studiosi delle più svariate competenze disciplinari e che operano in numerosi paesi, dagli Stati Uniti al Giappone, si articola in quattro sezioni: la prima comprende tutte le opere, gli articoli e le bozze escluso Il capitale; la seconda Il capitale e tutti i suoi lavori preparatori a partire dal 1857; la terza l’epistolario; la quarta gli estratti, le annotazioni e i marginalia. Fino ad oggi, dei 114 volumi previsti ne sono stati pubblicati 53 (13 dalla ripresa del 1998), ognuno dei quali consta di due tomi: il testo più l’apparato critico, che contiene gli indici e molte notizie aggiuntive.

Alcune delle novità più interessanti della MEGA² sono riscontrabili nella quarta sezione (Exzerpte, Notizen, Marginalien), ovvero quella relativa ai numerosi compendi e appunti di studio realizzati da Marx, che costituiscono una significativa testimonianza del suo lavoro ciclopico. Fin dal periodo universitario, infatti, Marx assunse l’abitudine, mantenuta per tutta la vita, di compilare quaderni di estratti dai libri che leggeva, intervallandoli, spesso, con le riflessioni che essi gli suggerivano. Il suo Nachlaß contiene circa duecento quaderni di riassunti, essenziali per la conoscenza e la comprensione della genesi della sua teoria e delle parti di essa che non ebbe modo di sviluppare quanto avrebbe voluto. Gli estratti conservati, che coprono il lungo arco di tempo dal 1838 fino al 1882, sono scritti in 8 lingue – tedesco, greco antico, latino, francese, inglese, italiano, spagnolo e russo – e ineriscono alle più svariate discipline. Essi furono desunti da testi di filosofia, arte, religione, politica, diritto, letteratura, storia, economia politica, relazioni internazionali, tecnica, matematica, fisiologia, geologia, mineralogia, agronomia, etnologia, chimica e fisica; oltre che da articoli di quotidiani e riviste, resoconti parlamentari, statistiche, rapporti e pubblicazioni di uffici governativi (è il caso dei famosi Blue Books, in particolare i Reports of the inspectors of factories, le cui indagini furono di grande importanza per i suoi studi). Questa sterminata miniera di sapere, in larga parte ancora inedita, fu il cantiere della teoria critica di Marx e la quarta sezione della MEGA², concepita in 32 volumi, ne permette, per la prima volta, l’accesso.

L’ultimo volume pubblicato è esemplare al riguardo. Esso contiene le trascrizioni di nove voluminosi quaderni di estratti, per un totale di quasi 1000 pagine a stampa, redatti da Marx durante il 1853-55. Tali note furono scritte nello stesso periodo in cui egli pubblicò due importanti serie di articoli per il quotidiano New-York Tribune. La prima, intitolata Lord Palmerston, fu dedicata alla critica della politica del primo ministro inglese in carica al tempo. La seconda, invece, nota con il titolo La rivoluzione in Spagna (Revolutionary Spain), fu un resoconto delle sollevazioni spagnole, considerate da Marx i più importanti moti rivoluzionari avvenuti in Europa in seguito alle rivoluzioni del 1848-49, che portarono al cosiddetto ‘Biennio Progressista’ (1854-56).

I quattro quaderni utilizzati per il Lord Palmerston raccolgono annotazioni sulla storia della diplomazia, tratte, principalmente, dai testi degli storici Famin e Francis, del giurista e diplomatico tedesco von Martens, del conservatore inglese Urquhart, così come dalle Correspondence relative to the affairs of the Levant e dai Hansard’s parliamentary debates. Gli altri cinque, desunti da Chateaubriand, dallo scrittore spagnolo de Jovellanos, dal generale spagnolo San Miguel, dal suo connazionale de Marliani e da molti altri autori, sono, invece, esclusivamente dedicati alla Spagna e mostrano con quale intensità Marx ne esaminò la storia politica e sociale e la cultura, per preparare i suoi articoli per il giornale americano di cui era corrispondente. Suscitano, inoltre, particolare interesse gli appunti dallo Essai sur l’histoire de la formation et des progrès du Tiers État di Augustin Thierry. Tutte queste note sono di grande rilevanza perché palesano, per la prima volta, le fonti cui Marx attinse in questo periodo e permettono di comprendere il modo in cui egli studiò a fondo la realtà spagnola e utilizzò queste letture per la stesura dei suoi lavori giornalistici. Il volume comprende, inoltre, un gruppo di estratti sulla storia militare redatti da Engels.

Venire a conoscenza delle letture di Marx costituisce un prezioso contributo alla ricostruzione delle sue ricerche e serve a smentire l’interpretazione agiografica «marxista-leninista», che ne ha spesso rappresentato il pensiero come il frutto di un’improvvisa fulminazione e non come, quale fu in realtà, un’elaborazione piena di elementi teorici derivati da predecessori e contemporanei.

Dopo il 1989, Marx è stato messo troppo frettolosamente da parte. Contrariamente a coloro che ne avevano decretato l’oblio, durante gli ultimi anni è tornato all’attenzione degli studiosi internazionali per la persistente capacità esplicativa della società capitalistica. Liberata dalle opprimenti catene dell’Unione Sovietica, ora la sua opera può essere riletta e reinterpretata anche attraverso i preziosi inediti in corso di stampa nella MEGA².

Categories
Journalism

Grundrisse. La profezia incompresa

Così come accade di nuovo 150 anni dopo, con la crisi dei mutui subprime, nel 1857, gli Stati Uniti furono teatro dello scoppio di una grande crisi economica internazionale, la prima della storia. Tale avvenimento generò grande entusiasmo in uno dei suoi più attenti osservatori: Karl Marx.

Dopo il 1848, infatti, Marx aveva ripetutamente sostenuto che una nuova rivoluzione sarebbe avvenuta soltanto in seguito a una crisi e, quando questa giunse, si decise a riassumere, nonostante la miseria e i problemi di salute che lo attanagliavano, gli intensi studi condotti dal 1850 presso il British Museum di Londra e a dedicarsi nuovamente alla sua opera di critica dell’economia politica. Risultato di questo lavoro, compiuto tra l’agosto 1857 e il maggio 1858, furono 8 voluminosi quaderni: i Grundrisse, ovvero la prima bozza de Il capitale.

Dopo questa data, essi giacquero tra le tante carte incompiute di Marx ed è probabile che non siano stati letti neppure dallo stesso Friedrich Engels. In seguito alla morte di quest’ultimo, i manoscritti inediti di Marx vennero custoditi nell’archivio dello SPD, ma furono trattati con grande negligenza. L’unico brano dei Grundrisse dato alle stampe durante quel periodo fu l’Introduzione, pubblicata nel 1903 da Karl Kautsky. Essa suscitò un notevole interesse (costituiva, infatti, il più dettagliato pronunciamento mai compiuto da Marx sulle questioni metodologiche), fu rapidamente tradotta in molte lingue e divenne, poi, uno degli scritti più commentati dell’intera sua opera.

Nonostante la fortuna dell’Introduzione, i Grundrisse rimasero ancora a lungo sconosciuti. La loro esistenza fu resa pubblica solo nel 1923, quando David Rjazanov, direttore dell’Istituto Marx-Engels di Mosca, li ritrovò dopo aver esaminato il lascito letterario di Marx conservato a Berlino. In quella circostanza, essi furono fotografati e, negli anni seguenti, alcuni specialisti in Unione Sovietica ne decifrarono il contenuto e li dattilografarono. Quando apparvero, a Mosca in due volumi (1939 e 1941), furono l’ultimo importante manoscritto di Marx reso noto al pubblico. Tuttavia, la loro pubblicazione a ridosso della Seconda Guerra Mondiale fece sì che l’opera restasse praticamente sconosciuta. Le 3.000 copie realizzate divennero presto molto rare e solo pochissime di esse riuscirono a oltrepassare i confini sovietici. Per la loro ristampa si dovette attendere sino al 1953.

Come già accaduto con l’Introduzione, fu un altro estratto dei Grundrisse a generare interesse prima dell’opera integrale: le Forme che precedono la produzione capitalistica. A partire dagli anni Cinquanta, infatti, questo testo fu tradotto in molte lingue e la prefazione del curatore dell’edizione inglese, Eric Hobsbawm, contribuì a dare risonanza al suo contenuto: “esso costituisce il tentativo più sistematico di affrontare la questione dell’evoluzione storica mai realizzato da Marx e si può affermare che qualsiasi discussione storica marxista che non tenga conto di questo testo deve essere riesaminata alla luce di esso”.

La diffusione della versione integrale dei Grundrisse fu un processo lento ma inesorabile e, quando ultimato, rese possibile una più completa e, per alcuni aspetti, differente percezione dell’intera opera di Marx. Le prime traduzioni avvennero in Giappone (1958-65) e in Cina (1962-78). In Unione Sovietica, invece, uscirono soltanto nel 1968-9.

Alla fine degli anni Sessanta, i Grundrisse cominciarono a circolare anche in Europa. Essi apparvero dapprima in Francia (1967-8) e in Italia (1968-70), su iniziativa di case editrici indipendenti dai partiti comunisti. In lingua spagnola, furono pubblicati a Cuba (1970-1) e in Argentina (1971-6) e poi, in altre edizioni, anche in Messico e Spagna. La traduzione inglese giunse soltanto nel 1973. Essa fu eseguita da Martin Nicolaus, che nella premessa al libro scrisse: “i Grundrisse sono il solo abbozzo dell’intero progetto economico-politico di Marx e mettono in discussione e alla prova ogni seria interpretazione di Marx finora concepita”.

Gli anni Settanta furono il decennio decisivo anche per le traduzioni nell’Europa dell’est e i Grundrisse furono stampati in Cecoslovacchia (1971-7), Ungheria (1972), Romania (1972-4) e Jugoslavia (1979). Nello stesso periodo, essi comparvero anche in Danimarca (1974-8), mentre, negli anni Ottanta, furono stampati in Iran (1985-7), in sloveno (1985), in Polonia (1986) e in Finlandia (1986). Inoltre, dopo il 1989 e la fine del cosiddetto ‘socialismo reale’, i Grundrisse hanno continuato a essere tradotti in altri paesi: Grecia (1989-92), Turchia (1999-2003), Corea del sud (2000), Brasile (2008) e, a oggi, sono stati pubblicati integralmente in 22 lingue e stampati in oltre 500.000 copie. Un numero che sorprenderebbe molto colui che li redasse col solo fine di riepilogare, per giunta in tutta fretta, i propri studi di economia politica.

Il primo commentatore dei Grundrisse fu Roman Rosdolsky, la cui opera, Genesi e struttura del ‘Capitale’ di Marx, pubblicata nel 1968, costituisce la più antica monografia dedicata al testo marxiano. Nello stesso anno, i Grundrisse conquistarono alcuni dei protagonisti delle rivolte studentesche, che cominciarono a leggerli entusiasmati dalla dirompente radicalità delle loro pagine. Per lo più, essi esercitarono un fascino irresistibile tra quanti, soprattutto nelle file della nuova sinistra, erano impegnati a rovesciare l’interpretazione di Marx fornita dal marxismo-leninismo.

Nello stesso periodo i tempi erano mutati anche a est. Dopo una prima fase nella quale i Grundrisse erano stati guardati con diffidenza, essi furono definiti dall’autorevole studioso russo Vitali Vygodski un’opera geniale alla quale era necessario prestare la dovuta attenzione. In pochi anni, dunque, i Grundrisse divennero un testo fondamentale col quale ogni serio studioso di Marx doveva misurarsi.

Pur con diverse sfumature, i vari interpreti si divisero tra quanti considerarono i Grundrisse un testo autonomo, cui potere attribuire piena compiutezza concettuale, e coloro che, invece, li giudicarono come un manoscritto prematuro e meramente preparatorio de Il capitale. Il retroterra ideologico delle discussioni sui Grundrisse (cuore della contesa era la fondatezza o meno della stessa interpretazione di Marx, con le conseguenti ed enormi ricadute politiche) favorì lo sviluppo di tesi interpretative inadeguate e oggi risibili. Tra i commentatori più entusiasti di questo scritto, vi fu, infatti, chi ne sostenne la superiorità teorica rispetto a Il capitale, nonostante questo comprendesse i risultati di un ulteriore decennio di intensissimi studi. Allo stesso modo, tra i principali detrattori dei Grundrisse, non mancarono quanti affermarono che, nonostante i significativi brani sull’alienazione, essi non aggiungevano nulla a quanto già noto di Marx. Accanto alle contrastanti letture dei Grundrisse, risaltano anche le non letture, il cui caso più eclatante è quello rappresentato da Althusser, che concepì la suddivisione del pensiero di Marx in opere giovanili e opere della maturità (poi così tanto dibattuta) senza conoscere il contenuto dei Grundrisse.

In generale, comunque, a partire dalla metà degli anni Settanta, i Grundrisse conquistarono un numero sempre maggiore di lettori e interpreti. Diversi studiosi videro in questo testo il luogo privilegiato per approfondire una delle questioni più dibattute del pensiero di Marx: il suo debito intellettuale nei confronti di Hegel. Altri, ancora, furono affascinati dalle profetiche enunciazioni racchiuse nei frammenti dedicati alle macchine e alla loro automazione.

Oggi, a distanza di 150 anni dalla loro stesura, i Grundrisse mostrano la persistente capacità esplicativa di Marx del modo di produzione capitalistico. In essi, infatti, il grande ruolo storico del capitalismo, ovvero la creazione di una società sempre più progredita e cosmopolita rispetto a quelle che la hanno preceduta, è perspicacemente delineato assieme alla critica degli ostacoli che esso frappone a un più compiuto sviluppo sociale e individuale. Inoltre, i Grundrisse hanno un valore straordinario perché racchiudono numerose osservazioni (tra queste quelle sul comunismo) che il loro autore non ebbe più modo di sviluppare in nessuna altra parte della sua opera incompiuta. Se appare molto probabile che anche le nuove generazioni che si avvicineranno all’opera di Marx subiranno il fascino di questi avvincenti manoscritti, è certo che essi sono ancora indispensabili a quanti oggi vogliano interrogarsi con serietà sulla crisi della sinistra e sulla trasformazione del presente.

Categories
Journalism

Marx, il più eminente teorico della globalizzazione

Professore di Teoria politica all’università di Bristol, Terrell Carver è autore di numerose opere su Marx (tra queste The Postmodern Marx, Manchester University Press 1998). Recentemente Marx è ritornato all’attenzione di studiosi, giornalisti e analisti economici internazionali. Contrariamente a quanto sostenuto da chi ne aveva decretato l’oblio dopo il 1989, il suo pensiero viene ritenuto ancora indispensabile per comprendere la società capitalistica e, in molti paesi europei, tornano a essere pubblicate nuove interpretazioni della sua opera e ristampe dei suoi scritti.

Cosa è accaduto in proposito nel mondo anglosassone negli ultimi vent’anni?
Le esperienze di Stati Uniti e Gran Bretagna sono state differenti e non solo per ragioni politiche. In America le scienze sociali sono dominate da metodologie empiriche e positiviste che danno una definizione di sé in opposizione alle filosofie “continentali”. Secondo queste prospettive, Marx va respinto (il che è molto facile per ragioni politiche) o parzialmente riscritto per essere adattato ai presupposti dominanti. Infatti, se il marxismo analitico (in voga negli anni Ottanta) ha avuto prestigiosi aderenti tra le proprie fila, il suo punto di forza era, però, sempre quello di adattare Marx ai discorsi scientifici “moderni” (leggi statunitensi), ovvero a ipotesi accertabili e “spiegazioni rigorose”. Al contrario, l’approccio scientifico più esplorativo di Marx – che favorisce l’eclettismo tra le discipline e la politicizzazione dei problemi e delle soluzioni – è stato continuamente promosso in Gran Bretagna, specialmente negli studi storici e in quelli di teoria politica e ha favorito il dibattito con quanti, negli Stati Uniti, seguivano degli “approcci continentali”, in particolare quello post-strutturalista. La fine del marxismo analitico negli anni Novanta ha prodotto una caduta d’interesse nei confronti di Marx, la cui concezione materialistica della storia era stata definita errata in base a criteri empirici. Tuttavia, negli ultimi anni, la produzione di studi su Marx è considerevolmente aumentata e, specialmente in Gran Bretagna, nuovi interpreti della sua opera stanno rinvigorendo quella tradizione di studi testuali percorsa, dagli anni Sessanta, da autori quali Isaiah Berlin, Shlomo Avineri e David McLellan.

Molti suoi libri su Marx sono tradotti in Giappone, Cina e Korea. Lei è invitato spesso a tenere delle conferenze nelle università di questi paesi. Quali sono le letture di Marx lì prevalenti?
Gli scritti di Marx saranno sempre parte della tradizione politica dei paesi “in cui prevale il modo di produzione capitalistico” (per citare Il Capitale), o di quelli che stanno per entrare nel mercato mondiale e nelle relazioni sociali e tecnologiche attraverso cui esso opera. Il modo in cui Marx è letto in Asia orientale non differisce particolarmente da come è letto altrove. Ciò che è mutato è l’istituzionalizzazione dei partiti politici marxisti e le differenze ideologiche che questo processo ha favorito. Dal punto di vista scientifico, ciò che è differente oggi in Asia orientale è la consapevolezza generale del valore degli scritti su Marx degli studiosi europei e la volontà di recepire, attraverso un considerevole lavoro di traduzione e studio, questi testi. Allo stesso modo, c’è grande interesse verso la pubblicazione dell’edizione completa delle opere di Marx ed Engels (la Mega2) e voglia di contribuire a questa impresa (in Giappone) o di tradurla (in Cina). Purtroppo, nonostante vi siano diversi interpreti dell’opera di Marx in Asia orientale, che sono letti e tradotti in giapponese e cinese, gli studiosi “occidentali” non hanno ancora dimostrato di avere interesse o curiosità circa i contributi allo studio di Marx o al marxismo che provengono dagli autori di questa regione. Infatti, i libri pubblicati in lingue europee sul mar-xismo “orientale” sono piuttosto pochi e in genere vengono trattati con disattenzione o sufficienza.

I “Grundrisse” continuano a destare interesse. Qual è la ragione del persistente fascino di questi manoscritti?
I Grundrisse contengono la più intensa analisi storica mai realizzata da Marx e hanno rappresentato il suo manoscritto incompleto più interessante dalla pubblicazione dei Manoscritti economi- co-fdosqfici del 1844. Se, nel mondo anglosassone, questi ultimi iniziarono ad attirare l’attenzione di interpreti e lettori sin dagli anni Cinquanta, i Grun- drisse apparvero solo nel 1973 e furono un testo molto difficile da comprendere. L’opera “economica” di Marx (in realtà una “critica delle categorie economiche”) ha sofferto, nel contesto anglosassone, di letture convenzionali o molto elementari e di un rifiuto quasi totale da parte degli economisti “moderni”, le cui metodologie escludevano il tipo di discussione che inte-ressava Marx. Gli storici e i filosofi, invece, si sono sentiti non a loro agio – o non qualificati – per le discussioni di economia politica e hanno per lungo tempo considerato Il capitale come una sfida troppo ardua. In questo contesto, i Grundrisse hanno rappresentato una via più accessibile al capolavoro di Marx, ma credo che molti studiosi siano rimasti innamorati delle scorciatoie o dei rebus di questi manoscritti e non si siano poi dedicati alle successive e più rigorose elaborazioni contenute nel libro primo de Il capitale.

Perché è importante leggere Marx oggi?
Marx è il più eminente teorico del capitalismo globalizzato e, per avere un affresco in proposito, non c’è niente di meglio da fare che leggere il Manifesto del Partito Comunista. Io incoraggio i miei studenti a spogliarlo dal suo status dottrinale e leggerlo come ciò che fu: un pamphlet di 23 pagine pubblicato anonimo nel 1848. Esso mette i lettori esattamente davanti a ciò che è stato il mondo, a cosa è oggi e a dove sta andando. Inoltre, la fede nell’azione di massa e nell’identificazione di classe contenuta in questo scritto è eccezionale. Nel 1875, Marx decise di non ammodernare il Manifesto perché lo riteneva di “interesse storico”. Al contrario, a me oggi sembra quasi per niente datato nelle sue rappresentazioni della crescita capitalistica. Più che criticare Marx per alcune delle sue previsioni che si sono rilevate errate, ritengo sia oggi più interessante leggere scritti come il Manifesto, i Grundrisse e, naturalmente, Il capitale, come degli straordinari tentativi politici di comprendere il presente.
M. M.

Categories
Journal Articles

ΔΙΑΔΟΣΗ ΚΑΙ ΥΠΟΔΟΧΗ ΤΩΝ GRUNDRISSE ΑΝΑ ΤΟΝ ΚΟΣΜΟ. ΣΥΜΒΟΛΗ ΣΤΗΝ ΙΣΤΟΡΙΑ ΤΟΥ ΜΑΡΞΙΣΜΟΥ

1. 1858-1953: Εκατό χρόνια μοναξιάς
Τον Μάιο του 1858 ο Μαρξ εγκαταλείπει τα Grundrisse προκειμένου να εξοικονομήσει χρόνο για τη Συμβολή στην Κριτική της Πολιτικής Οικονομίας. Χρησιμοποιεί μέρη των Grundrisse για τη συγγραφή της Συμβολής, όμως στη συνέχεια δεν επανέρχεται σχεδόν ποτέ σ’ αυτά.

Μάλιστα, παρ’ όλον ότι συνήθιζε να επικαλείται προηγούμενες μελέτες του, ακόμα και να μεταφέρει αυτούσια ολόκληρα χωρία τους, με την εξαίρεση των Χειρογράφων του 1861-63 κανένα απ’ αυτά τα προπαρασκευαστικά χειρόγραφα του Κεφαλαίου δεν περιέχει κάποια αναφορά στα Grundrisse. Τα χειρόγραφα αυτά μένουν, μαζί με πολλά άλλα, αναξιοποίητα, καθώς ο Μαρξ απορροφάται πλέον σε πιο ειδικά προβλήματα από αυτά που εξετάζονταν εκεί.

Δεν μπορούμε να είμαστε κατηγορηματικοί με το θέμα, είναι όμως πιθανό ότι ούτε και ο Ένγκελς διάβασε ποτέ τα Grundrisse. Όπως είναι γνωστό, ο Μαρξ κατόρθωσε να ολοκληρώσει μόνο τον πρώτο τόμο του Κεφαλαίου μέχρι το θάνατό του, και αυτός που συνέλλεξε και ξεχώρισε τα ανολοκλήρωτα χειρόγραφα ήταν ο Ένγκελς. Στην πορεία αυτής της δραστηριότητας, ο Ένγκελς θα πρέπει να εξέτασε δεκάδες πρόχειρα που περιείχαν προκαταρτικά σχεδιάσματα του Κεφαλαίου και είναι εύλογο να υποθέσουμε ότι καθώς έβαζε σε κάποια σειρά το βουνό από τα χαρτιά, θα ξεφύλλισε τα Grundrisse και θα συμπέρανε ότι πρόκειται για κάποια αρχική εκδοχή του έργου του φίλου του – προγενέστερη ακόμα και της Συμβολής στην Κριτική της Πολιτική Οικονομία του 1859 – και ότι επομένως δεν θα μπορούσε να χρησιμοποιηθεί για τους σκοπούς του. Εκτός αυτού, ο Ένγκελς δεν αναφέρθηκε ποτέ στα Grundrisse, ούτε στους προλόγους των δυο τόμων του Κεφαλαίου που είδε να τυπώνονται, ούτε σε κάποια επιστολή από την εκτεταμένη αλληλογραφία του. Μετά το θάνατο του Ένγκελς, ένα μεγάλο μέρος των πρωτότυπων χειρογράφων του Μαρξ κατατέθηκαν στο αρχείο του Σοσιαλδημοκρατικού Κόμματος της Γερμανίας (SPD) στο Βερολίνο, όπου και αντιμετωπίστηκαν με την μέγιστη αδιαφορία. Οι πολιτικές συγκρούσεις στο εσωτερικό του κόμματος εμπόδισαν τη δημοσίευση του πολυάριθμου σημαντικού υλικού που είχε αφήσει πίσω του ο Μαρξ. Μάλιστα, οι διαμάχες αυτές οδήγησαν στη διασπορά των χειρογράφων και επί ένα μεγάλο διάστημα ήταν ανέφικτη η πλήρης έκδοση των έργων του. Αλλά και κανείς δεν αναλάμβανε την ευθύνη της σύνταξης ενός καταλόγου του πνευματικού έργου του Μαρξ, με αποτέλεσμα τα Grundrisse να παραμένουν καταχωμένα μαζί με άλλα του κείμενα.

Το μοναδικό απόσπασμα των Grundrisse που είδε το φως σ’ αυτή την περίοδο ήταν η «Εισαγωγή» που δημοσίευσε ο Karl Kautsky το 1903 στο Die Neue Zeit με μια σύντομη σημείωση ότι επρόκειτο για «αποσπασματικό σχεδίασμα» με χρονολογία 23 Αυγούστου 1857. Υποστηρίζοντας ότι επρόκειτο για την εισαγωγή στο πρωτεύον έργο του Μαρξ, ο Kautsky της έδωσε τον τίτλο Einleitung. Zu einer Kritik der politischen Ökonomie (Εισαγωγή σε μια κριτική της Πολιτικής Οικονομίας) και επέμεινε ότι «παρά τον αποσπασματικό της χαρακτήρα» προσέφερε μια πληθώρα νέων οπτικών» (Marx 1903: 710, n.1). Πράγματι το κείμενο συγκέντρωσε σημαντικό ενδιαφέρον: οι πρώτες μεταφράσεις σε άλλες γλώσσες ήταν η γαλλική (1903) και η αγγλική (1904) και πολύ σύντομα έγινε ευρέως γνωστό όταν ο Kautsky το δημοσίευσε το 1907 ως «Παράρτημα» της Συμβολής στην Κριτική της Πολιτικής Οικονομίας. Ακολούθησαν όλο και περισσότερες μεταφράσεις, και μεταξύ αυτών η ρωσική (1922), η ιαπωνική (1924), η ελληνική (1927), και η κινεζική (1930) – μέχρις ότου αναδείχτηκε σε ένα από τα πλέον σχολιασμένα κείμενα στο σύνολο της θεωρητικής παραγωγής του Μαρξ.

Ωστόσο, ενώ η τύχη χαμογέλασε στην «Εισαγωγή», τα Grundrisse παρέμεναν άγνωστα επί πολλά χρόνια. Δύσκολα μπορούμε να πιστέψουμε ότι ο Kautsky δεν ανακάλυψε το συνολικό χειρόγραφο μαζί με την «Εισαγωγή», ωστόσο δεν ανέφερε ποτέ τίποτα σχετικό. Και λίγο αργότερα, όταν αποφάσισε να δημοσιεύσει, μεταξύ 1905 και 1910, κάποια άγνωστα μέχρι τότε γραπτά του Μαρξ, εστίασε τον ενδιαφέρον του σε μια συλλογή υλικού από το 1861-3, στην οποία έδωσε τον τίτλο Θεωρίες για την Υπεραξία.

Η ανακάλυψη των Grundrisse ήρθε το 1923, χάρη στον David Ryazanov, διευθυντή του Ινστιντούτου Μαρξ – Ένγκελς (ΜΕΙ) στη Μόσχα, και οργανωτή του Marx Engels Gesamtausgabe (MEGA), των Απάντων των Μαρξ και Ένγκελς. Μετά από μια εξέταση της Nachlass («πνευματικής κληρονομιάς») στο Βερολίνο, ο Ryazanov αποκάλυψε την ύπαρξη των Grundrisse σε μια αναφορά του στη Σοσιαλιστική Ακαδημία της Μόσχας σχετικά με την πνευματική κληρονομιά των Μαρξ και Ένγκελς:

«Ανάμεσα στα χαρτιά του Μαρξ βρήκα άλλα οκτώ χειρόγραφα οικονομικών μελετών […] Τα χειρόγραφα αυτά μπορούν να χρονολογηθούν γύρω στα μέσα της δεκαετίας του 1850, και περιλαμβάνουν το πρώτο σχεδίασμα του έργου του Μαρξ [ Das Kapital], ο τίτλος του οποίου δεν είχε οριστικοποιηθεί εκείνη την εποχή. [Ακόμα] περιλαμβάνει την πρώτη εκδοχή τηςΣυμβολής στην Κριτική της Πολιτικής Οικονομίας» [1] (Ryazanov 1925: 393-4).

«Σε κάποιο από αυτά τα τετράδια», συνεχίζει ο Ryazanov, «ο Kautsky βρήκε την “Εισαγωγή” στη Συμβολή στην Κριτική της Πολιτικής Οικονομίας – και θεωρεί ότι τα προπαρασκευαστικά χειρόγραφα για το Κεφάλαιο είναι “εξαιρετικού ενδιαφέροντος για όσα έχουν να μας πουν σχετικά με την ιστορία της πνευματικής ανάπτυξης του Μαρξ και τη χαρακτηριστική του μέθοδο εργασίας και έρευνας”» (Ryazanov 1925: 394).

Μετά από μια συμφωνία για δημοσίευση της MEGA μεταξύ του ΜΕΙ, του Ινστιτούτου Κοινωνικής Έρευνας της Φρανκφούρτης και του Σοσιαλδημοκρατικού Κόμματος της Γερμανίας (που εξακολουθούσε να έχει την επιμέλεια των Marx-Engels Nachlass) τα Grundrisse φωτογραφήθηκαν μαζί με πολλά άλλα αδημοσίευτα γραπτά και άρχισαν να μελετώνται από ειδήμονες στη Μόσχα. Μεταξύ 1925 και 1927, ο Pavel Veller από το ΜΕΙ συνέταξε έναν κατάλογο όλων των προπαρασκευαστικών υλικών του Κεφαλαίου, το πρώτο από τα οποία ήταν τα ίδια τα Grundrisse. Μέχρι το 1931, το χειρόγραφο είχε αποκρυπτογραφηθεί και δακτυλογραφηθεί στο σύνολό του και το 1933 ένα μέρος του δημοσιεύτηκε στα ρωσικά ως «Κεφάλαιο για το χρήμα», ακολουθούμενο από μια αντίστοιχη γερμανική έκδοση. Τέλος, το 1936, το Ινστιντούτο Μαρξ – Ένγκελς – Λένιν (ΜΕLI, διάδοχος του ΜΕΙ) απέκτησε έξι από τα οκτώ τετράδια των Grundrisse, γεγονός που έκανε εφικτή τη λύση των εκκρεμών εκδοτικών προβλημάτων.

Στη συνέχεια, το 1939, το τελευταίο σημαντικό χειρόγραφο του Μαρξ – μια εκτεταμένη εργασία μιας από τις πιο γόνιμες περιόδους της ζωής του – δημοσιεύτηκε στη Μόσχα με τον τίτλο που του έδωσε ο Veller:Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf) 1857–1858. Δύο χρόνια αργότερα ακολούθησε ένα παράρτημα (Anhang) που περιελάμβανε τα σχόλια του Μαρξ του 1850-1 σχετικά με τις Αρχές Πολιτικής Οικονομίας και Φορολογίας του Ρικάρντο, τις σημειώσεις του για τους Bastiat και Carey, τον πίνακα περιεχόμενων τωνGrundrisse από τον ίδιο τον Μαρξ, και το προπαρασκευαστικό υλικό (Urtext) για τη Συμβολή στην Κριτική της Πολιτικής Οικονομίας του 1859. Ο πρόλογος του MELI στην έκδοση του 1939 υπογράμμιζε την εξαιρετική του αξία: «το χειρόγραφο του 1857-1958, που δημοσιεύεται για πρώτη φορά αυτούσιο στον παρόντα τόμο, σηματοδοτεί μια αποφασιστική βαθμίδα του οικονομικού έργου του Μαρξ» (Marx-Engels-Lenin-Institut 1939: VII).

Παρά το ότι οι κατευθυντήριες γραμμές του εκδότη και η μορφή της δημοσίευσης ήταν παρόμοια, τα Grundrisse δεν περιελήφθησαν στους τόμους της MEGA αλλά εκδόθηκαν ξεχωριστά. Ακόμα, η μεσολάβηση του Β΄ Παγκοσμίου Πολέμου συνέβαλε ώστε το έργο να παραμείνει πρακτικά άγνωστο: Τα τρία χιλιάδες αντίγραφα πολύ γρήγορα έγιναν δυσεύρετα και πολύ λίγα απ’ αυτά κατόρθωσαν να διασχίσουν τα σοβιετικά σύνορα. Τα Grundrisse δεν εμφανίζονται στα Sochinenya του 1928-1947, την πρώτη ρωσική έκδοση των έργων των Μαρξ και Ένγκελς, και η πρώτη αναπαραγωγή τους στα γερμανικά γίνεται μόλις στα 1953. Ενώ είναι εκπληκτικό το ότι ένα κείμενο αιρετικό σε σχέση με τους μη επιδεχόμενους αμφισβήτηση κανόνες τουdiamat, του σοβιετικού τύπου διαλεκτικού υλισμού, όπως τα Grundrisse, εκδόθηκε στη διάρκεια της σταλινικής περιόδου, θα πρέπει να έχουμε υπόψη μας ότι την εποχή εκείνη ήταν το σημαντικότερο κείμενο του Μαρξ που δεν κυκλοφορούσε στα γερμανικά. Η τελική του έκδοση στο Ανατολικό Βερολίνο σε 30.000 αντίτυπα ήταν μέρος του Karl Marx Jahr (έτους Καρλ Μαρξ) και του εορτασμού για τα εβδομήντα χρόνια από το θάνατο και τα εκατόν δεκαπέντε χρόνια από τη γέννησή του. Έτσι λοιπόν, τα Grundrisse, που γράφτηκαν το 1857-8, έγιναν προσιτά στο ευρύ κοινό μετά το 1953, μετά από εκατόν πενήντα χρόνια μοναξιάς.

2. Πεντακόσιες χιλιάδες αντίτυπα διάσπαρτα σ’ όλο τον κόσμο
Παρά την αίσθηση που προκάλεσε αυτό το σημαντικό νέο, προγενέστερο του Κεφαλαίου χειρόγραφο, και παρά τη θεωρητική αξία που του αποδόθηκε, οι εκδόσεις του σε άλλες γλώσσες ήρθαν καθυστερημένα. Μετά την «Εισαγωγή», ένα άλλο απόσπασμα, το πρώτο που κίνησε το ενδιαφέρον, ήταν «οι προκαπιταλιστικές μορφές παραγωγής». Το απόσπασμα αυτό μεταφράστηκε στα ρωσικά το 1939 και μετά, από τα ρωσικά στα ιαπωνικά το 1947-8. Στη συνέχεια, η ξεχωριστή γερμανική έκδοση αυτού του κεφαλαίου και μια μετάφρασή του στα αγγλικά συνέβαλαν στην εξασφάλιση ενός ευρύτατου αναγνωστικού κοινού. Η γερμανική έκδοση, το 1952, που αποτέλεσε μέρος τουKleine Bücherei des Marxismus- Leninismus (Μικρή Βιβλιοθήκη Μαρξισμού-Λενινισμού) χρησίμευσε ως βάση για την ιταλική και ουγγρική έκδοση (1953 και 1954 αντίστοιχα), ενώ η αγγλική που δημοσιεύτηκε το 1964, βοήθησε στη διάδοσή του στον αγγλόφωνο κόσμο και στη συνέχεια στον ισπανόφωνο κόσμο μέσω μεταφράσεων που εκδόθηκαν στην Αργεντινή (1966) και Ισπανία (1967). Ο εκδότης αυτής της αγγλικής έκδοσης, Έρικ Χομπσμπάνουμ, προσέθεσε έναν πρόλογο που βοηθούσε στην υπογράμμιση της σημασίας του: «Οι προκαπιταλιστικοί οικονομικοί σχηματισμοί», έγραφε ο Χομπσμπάνουμ, «ήταν η συστηματικότερη προσπάθεια του Μαρξ να αναμετρηθεί με το πρόβλημα της ιστορικής εξέλιξης» και «μπορούμε να πούμε χωρίς καμιά επιφύλαξη, ότι κάθε μαρξιστική ιστορική συζήτηση που δεν [την] λαμβάνει υπ’ όψη της […] θα πρέπει να επανεξεταστεί υπό το φως της» (Hobsbawm 1964: 10). Πράγματι, όλο και περισσότεροι ερευνητές σ’ ολόκληρο τον κόσμο άρχισαν να ασχολούνται μ’ αυτό το κείμενο, που δημοσιεύτηκε σε πολλές άλλες χώρες προκαλώντας πάντοτε σημαντικές ιστορικές και θεωρητικές συζητήσεις.

Οι μεταφράσεις των Grundrisse στην πλήρη τους εκδοχή άρχισαν στα τέλη της δεκαετίας του 1950. Η διάδοσή τους ήταν μια αργή αλλά και μη αναστρέψιμη διαδικασία, η οποία τελικά επέτρεψε μια συνολικότερη και σε κάποιες περιπτώσεις διαφορετική αξιολόγηση του έργου του Μαρξ. Οι καλύτεροι ερμηνευτές των Grundrisse μελέτησαν το πρωτότυπο κείμενο, ωστόσο η ευρύτερη μελέτη του – τόσο μεταξύ των ερευνητών που αδυνατούσαν να διαβάσουν γερμανικά, όσο και πρωτίστως, μεταξύ των αγωνιστών της Αριστεράς και των φοιτητών – ήρθε μόνο μετά τη δημοσίευσή τους στις διάφορες εθνικές γλώσσες. Οι πρώτες τέτοιες εκδόσεις εμφανίστηκαν στην Ανατολή: στα ιαπωνικά (1958 – 65) και τα κινέζικα (1962 -78). Στη Σοβιετική Ένωση έχουμε μια έκδοση στα ρώσικα μόλις το 1968-9, ως συμπλήρωμα της δεύτερης διευρυμένης έκδοσης των Sochineniya (1955–66). Ο προηγούμενος αποκλεισμός του από την έκδοση αυτή ήταν πολύ σοβαρή παράλειψη γιατί οδήγησε σε μια αντίστοιχη απουσία των Grundrisse από τα Marx- Engels Werke (MEW) του 1956-68, που αναπαρήγαγαν τα κείμενα της σοβιετικής επιλογής. Μ’ αυτό τον τρόπο, η MEW, η ευρύτερα χρησιμοποιούμενη έκδοση των έργων των Μαρξ και Ένγκελς και πηγή για τη μετάφρασή τους στις περισσότερες άλλες γλώσσες, στερήθηκε τα Grundrisse μέχρι την τελική τους δημοσίευση ως συμπλήρωμα, στα 1983.

Τα Grundrisse άρχισαν να κυκλοφορούν στη Δ. Ευρώπη στα τέλη της δεκαετίας του 1960. Η πρώτη μετάφρασή τους ήταν στα γαλλικά (1967-8), ήταν όμως χαμηλής ποιότητας και χρειάστηκε να αντικατασταθεί από μια πιστότερη μετάφραση στα 1980. Ακολούθησε μια ιταλική έκδοση μεταξύ 1968 και 1970, με την πρωτοβουλία να προέρχεται, όπως και στην περίπτωση της Γαλλίας, από οίκο ανεξάρτητο του Κομμουνιστικού Κόμματος.

Το κείμενο δημοσιεύτηκε στα ισπανικά στη δεκαετία του 1970. Αν εξαιρέσουμε την έκδοση του 1970-1 στην Κούβα, που είχε περιορισμένη αξία λόγω του ότι βασίστηκε στη γαλλική μετάφραση, και η κυκλοφορία της οποίας παρέμεινε περιορισμένη στα όρια της χώρας, η πρώτη σωστή ισπανική μετάφραση πραγματοποιήθηκε στην Αργεντινή μεταξύ 1970 και 1976. Ακολούθησαν άλλες τρεις διαδοχικές εκδόσεις στην Ισπανία, την Αργεντινή και το Μεξικό, καθιστώντας την ισπανική τη γλώσσα με τον μεγαλύτερο αριθμό μεταφράσεων των Grundrisse.

Της αγγλικής μετάφρασης προηγήθηκε το 1971 μια επιλογή αποσπασμάτων, των οποίων ο εκδότης, McLellan, ενίσχυσε τις προσδοκίες των αναγνωστών σχετικά με το κείμενο: «Τα Grundrisse είναι κάτι πολύ περισσότερο από ένα απλό σκαρίφημα του Κεφαλαίου» (McLellan 1971: 2). Στην πραγματικότητα, «περιέχει μια σύνθεση των διαφόρων “νημάτων” της σκέψης του Μαρξ, περισσότερο από οποιοδήποτε άλλο έργο του […] Κατά μια έννοια, κανένα από τα έργα του Μαρξ δεν είναι πλήρες, ωστόσο το πληρέστερο όλων είναι τα Grundrisse» (McLellan 1971: 14-15). Η πλήρης έκδοση ολοκληρώθηκε τελικά το 1973, είκοσι ολόκληρα χρόνια μετά την πρωτότυπη έκδοση στα γερμανικά. Ο μεταφραστής τους, Martin Nicolaus σημείωσε στον πρόλογο: «Πέρα από τη μεγάλη βιογραφική και ιστορική τους αξία, [τα Grundrisse] προσθέτουν σημαντικό νέο υλικό και αποτελούν το μοναδικό περίγραμμα του οικονομικο-πολιτικού προτάγματος του Μαρξ στο σύνολό του. Τα Grundrisse αμφισβητούν και θέτουν υπό δοκιμασία την όποια σοβαρή ερμηνεία του Μαρξ που έχει εμφανιστεί μέχρι σήμερα» (Nicolaus 1973: 7).

Η δεκαετία του 1970 ήταν επίσης η κρίσιμη δεκαετία για τις μεταφράσεις στην Ανατολική Ευρώπη. Γιατί, από τη στιγμή που δόθηκε το πράσινο φως στη Σοβιετική Ένωση, δεν υπήρχε πλέον εμπόδιο για την εμφάνιση των Grundrisse στις «δορυφορικές» χώρες: Ουγγαρία (1972), Τσεχοσλοβακία (1971-7 στα τσέχικα, και 1974-5 στα σλοβάκικα) και Ρουμανία (1972-4), όπως επίσης και στη Γιουγκοσλαβία (1979). Στο ίδιο διάστημα, δύο δανέζικες εκδόσεις εμφανίστηκαν περίπου ταυτόχρονα: μια από τον εκδοτικό οίκο που συνδεόταν με το Κομμουνιστικό Κόμμα (1974-8), και μια άλλη από έναν οίκο που γειτνίαζε στη Νέα Αριστερά (1975-7).

Στη δεκαετία του 1980 τα Grundrisse μεταφράστηκαν επίσης στα ιρανικά (1985-7), όπου και απετέλεσαν την πρώτη σοβαρή μετάφραση μαρξικού έργου γενικότερα, και σε μια σειρά άλλων ευρωπαϊκών χωρών. Η σλοβενική έκδοση χρονολογείται από το 1985 και η πολωνική και φινλανδική από το 1986 (η τελευταία με τη σοβιετική υποστήριξη).

Με τη διάλυση της Σοβιετικής Ένωσης και το τέλος αυτού που αποκλήθηκε «υπαρκτός σοσιαλισμός», και που στην πραγματικότητα ήταν μια κραυγαλέα άρνηση της σκέψης του Μαρξ, υπήρξε μια ύφεση στη δημοσίευση κειμένων του Μαρξ. Παρ’ όλα αυτά, ακόμα και στα χρόνια όπου η σιωπή που περιέβαλλε το συγγραφέα τους έσπαγε από μόνο από εκείνους που τη συνυπέγραφαν με την απόλυτη βεβαιότητα της λήθης, τα Grundrisse συνέχισαν να μεταφράζονται σε άλλες γλώσσες. Οι εκδόσεις στην Ελλάδα (1989-92), την Τουρκία (1999-2003), τη Ν. Κορέα (2000) και τη Βραζιλία (προγραμματίζεται για το 2008) κατέστησαν τα Grundrisse το έργο του Μαρξ με το μεγαλύτερο αριθμό νέων μεταφράσεων στις δύο τελευταίες δεκαετίες.

Συνολικά, τα Grundrisse στο σύνολό τους έχουν μεταφραστεί σε 22 γλώσσες[2] και σε 32 διαφορετικές εκδοχές. Μόνο οι ολοκληρωμένες εκδόσεις έχουν τυπωθεί σε 500.000 αντίτυπα[3] – αριθμός που ασφαλώς θα προκαλούσε μεγάλη έκπληξη στο συντάκτη τους, που τα έγραψε μόνο για να συνοψίσει, με ιδιαίτερη σπουδή, τις οικονομικές μελέτες που είχε επιχειρήσει μέχρι τη στιγμή εκείνη.

3. Αναγνώστες και ερμηνευτές
Η ιστορία της υποδοχής των Grundrisse, όπως και της διάδοσής τους, χαρακτηρίζεται από την πολύ καθυστερημένη αρχή της. Ο αποφασιστικός λόγος αυτής της καθυστέρησης, πέρα από τις καμπές που συνδέονται με την επανανακάλυψή τους, είναι ασφαλώς η πολυπλοκότητα του ίδιου του αποσπασματικού και αδρά σχεδιασμένου χειρογράφου, που δύσκολα μπορεί να ερμηνευτεί και να μεταγραφεί σε άλλες γλώσσες. Σε σχέση με αυτό, ο έγκυρος ερευνητής Roman Rosdolsky, σημείωσε:

«Το 1948, όταν είχα για πρώτη φορά την τύχη να δω ένα από τα πολύ σπάνια αντίγραφα […], ήταν ευθύς εξ αρχής σαφές ότι επρόκειτο για ένα έργο θεμελιώδους σημασίας για τη μαρξιστική θεωρία. Ωστόσο, η ασυνήθιστη μορφή του και σε κάποιο βαθμό ο σκοτεινός τρόπος έκφρασης το καθιστούσαν εντελώς ακατάλληλο να προσεγγιστεί από ένα ευρύ κύκλο αναγνωστών» (Rosdolsky 1977: xi)

Οι σκέψεις αυτές οδήγησαν τον Rosdolsky να επιχειρήσει μια σαφή παρουσίαση και κριτική εξέταση του κειμένου: η εργασία αυτή, με τίτλο Zur Entstehungsgeschichte des Marxschen ‘Kapital’. Der Rohentwurf des ‘Kapital’ 1857-58 ( Για την ιστορία διαμόρφωσης του «Κεφαλαίου» του Μαρξ), που εκδόθηκε στα γερμανικά το 1968, είναι η πρώτη και μέχρι σήμερα η κυριότερη μονογραφία με θέμα τα Grundrisse. Μεταφρασμένη σε πολλές γλώσσες, ενθάρρυνε τη δημοσίευση και κυκλοφορία του μαρξικού έργου και επηρέασε σε μεγάλο βαθμό τους μεταγενέστερους ερμηνευτές του. Το 1968 ήταν μια σημαντική χρονιά για τα Grundrisse. Πέραν του βιβλίου του Rosdolsky είχαμε το πρώτο αγγλικό δοκίμιο σε σχέση με ταGrundrisse, που δημοσιεύτηκε στο τεύχος Μαρτίου – Απριλίου του New Left Review. Ήταν το άρθρο του Martin Nicolaus, «Ο άγνωστος Μαρξ» (The Unknown Marx), που συνέβαλε στο να γίνουν τα Grundrisse ευρύτερα γνωστά και ανέδειξε την ανάγκη μιας πλήρους μετάφρασής τους. Ταυτόχρονα, σε Γερμανία και Ιταλία, τα Grundrisse έγιναν σημείο αναφοράς μερικών από τους ηγέτες της φοιτητικής εξέγερσης, που γοητεύονταν από το ριζοσπαστικό και εκρηκτικό περιεχόμενό τους. Η γοητεία αυτή των Grundrisse ήταν ακαταμάχητη ιδίως μεταξύ των αγωνιστών της Νέας Αριστεράς που ήταν στρατευμένοι στην ανασκευή της ερμηνείας του Μαρξ που πρότεινε ο «μαρξισμός – λενινισμός».

Από την άλλη, οι καιροί άλλαζαν και στον ανατολικό κόσμο. Μετά από μια αρχική περίοδο κατά την οποία τα Grundrisse ήταν σχεδόν απολύτως αγνοημένα, ή αντιμετωπίζονταν με διστακτικότητα, η εισαγωγική μελέτη του Vitalii Vygodskii με τίτλο Istoriya odnogo velikogo otkrytiya Karla Marksa (Η ιστορία μιας μεγάλης ανακάλυψης: Πώς έγραψε ο Μαρξ το «Κεφάλαιο»), που εκδόθηκε το 1965 στη Ρωσία και το 1967 στη Λαοκρατική Γερμανία, όρισε μια αισθητά διαφορετική προσέγγιση. Ο Vygodskii όρισε τα Grundrisse ως «μεγαλοφυές έργο» που μας «οδηγεί στο “δημιουργικό εργαστήριο” του Μαρξ και μας επιτρέπει να ακολουθήσουμε βήμα προς βήμα τη διαδικασία με την οποία ανέπτυξε την οικονομική του θεωρία» και στο οποίο καλούμαστε επομένως να δώσουμε τη δέουσα προσοχή (Vygodski 1974: 44).

Σε διάστημα λίγων ετών τα Grundrisse αναδείχτηκαν σε κείμενο κλειδί για πολλούς από τους επιφανέστερους μαρξιστές. Εκτός από τους προαναφερθέντες, οι ερευνητές που ασχολήθηκαν ιδιαίτερα με το συγκεκριμένο έργο ήταν ο Walter Tuchscheerer στη Λαοκρατική Γερμανία, ο Alfred Schmidt στην Ομοσπονδιακή Γερμανία, ο Lucien Sève στη Γαλλία, ο Kiyoaki Hirata στην Ιαπωνία, ο Gajo Petrovic στη Γιουγκοσλαβία, ο Antonio Negri στην Ιταλία, ο Αdam Schaff στην Πολωνία και ο Allen Oakley στην Αυστραλία. Γενικότερα, αποτέλεσε πλέον ένα έργο με το οποίο θα έπρεπε να αναμετρηθεί κάθε σοβαρός μελετητής του Μαρξ.

Με κάποιες αποχρώσεις, οι ερμηνευτές των Grundrisse χωρίζονται σ’ αυτούς που τα θεωρούν ως ένα αυτόνομο έργο εννοιολογικά αυτάρκες, και σ’ αυτούς που τα αντιμετωπίζουν ως ένα πρώιμο χειρόγραφο που απλά έστρωσε το δρόμο για το Κεφάλαιο. Το ιδεολογικό υπόβαθρο στις συζητήσεις περί των Grundrisse – πυρήνας της διαμάχης ήταν η νομιμότητα ή μη νομιμότητα της ερμηνείας του Μαρξ στη βάση κυρίως του έργου αυτού, με τεράστιες πολιτικές συνέπειες – ευνόησε την ανάπτυξη ανεπαρκών ερμηνειών ή άλλων που σήμερα φαίνονται φαιδρές. Κάποιοι από τους πλέον ένθερμους σχολιαστές των Grundrisse έφτασαν στο σημείο να υποστηρίζουν ότι το έργο αυτό ήταν θεωρητικά ανώτερο από το Κεφάλαιο, παρά τα επί πλέον δέκα χρόνια εντατικών ερευνών που μεσολάβησαν μέχρι τη δημοσίευση του τελευταίου. Αντίστοιχα, κάποιοι από τους κύριους υποβαθμιστές των Grundrisse υποστήριζαν ότι παρά τα σημαντικά κεφάλαια για την κατανόηση της σχέσης του Μαρξ με τον Χέγκελ και τα αποσπάσματα σε σχέση με την αλλοτρίωση, το έργο αυτό δεν προσέθετε κάτι σε όσα γνωρίζαμε μέχρι τώρα για τον Μαρξ.

Δεν υπήρξαν μόνο αντίθετες αναγνώσεις των Grundrisse, αλλά και μη αναγνώσεις – το πιο κτυπητό και αντιπροσωπευτικό παράδειγμα είναι αυτό του Λουί Αλτουσσέρ. Ακόμα κι όταν ο Αλτουσσέρ επιχειρούσε να κάνει τις υποτιθέμενες σιωπές του Μαρξ να μιλήσουν και να αναγνώσει το Κεφάλαιο με ένα τέτοιο τρόπο ώστε να «να γίνουν ορατά τα όποια αόρατα στοιχεία επιβιώνουν σ’ αυτό» (Althusser and Balibar 1979: 32), επέτρεψε στον εαυτό του να παραβλέψει τον εντυπωσιακό όγκο εκατοντάδων σελίδων των Grundrisse, προκειμένου να πραγματοποιήσει την (πολυσυζητημένη) διχοτόμηση της μαρξικής σκέψης στα έργα της νεότητας και στα έργα της ωριμότητάς του, χωρίς να λάβει υπ’ όψη του το περιεχόμενο και τη σημασία των χειρογράφων του 1857-8. [4]

Ωστόσο, από τα μέσα της δεκαετίας του 1970, τα Grundrisse γνώρισαν έναν ακόμα μεγαλύτερο αριθμό αναγνωστών και ερμηνευτών. Έχουμε τη δημοσίευση δύο εκτεταμένων σχολιασμών, με τον πρώτο στα ιαπωνικά το 1974 (Morita, Kiriro και Toshio Yamada 1974), και το δεύτερο στα γερμανικά το 1978 (Projektgruppe Entwicklung des Marxschen Systems 1978), αλλά και άλλους συγγραφείς που ασχολήθηκαν με το θέμα. Πολλοί ερευνητές το είδαν ως κείμενο ειδικής σημασίας για ένα από τα ευρύτερα συζητημένα ζητήματα που αφορούν τη σκέψη του Μαρξ: την πνευματική του οφειλή στον Χέγκελ. Κάποιοι άλλοι γοητεύτηκαν από τις σχεδόν προφητικές του προτάσεις στα αποσπάσματα που αφορούν την εκμηχάνιση και την αυτοματοποίηση, ενώ στην Ιαπωνία τα Grundrisse διαβάστηκαν ως ένα από τα σημαντικότερα κείμενα για την κατανόηση της νεωτερικότητας. Κατά τη δεκαετία του 1980 είχαμε την εμφάνιση των πρώτων λεπτομερών μελετών στην Κίνα όπου το έργο χρησιμοποιήθηκε προκειμένου να φωτίσει τη γένεση του Κεφαλαίου, ενώ στη Σοβιετική Ένωση έλαβε χώρα η δημοσίευση ενός συλλογικού τόμου αφιερωμένου αποκλειστικά στα Grundrisse (Vv. Aa. 1987).

Κατά τα τελευταία χρόνια, η συνεχιζόμενη ικανότητα του μαρξικού έργου να εξηγεί τον καπιταλιστικό τρόπο παραγωγής (και ταυτόχρονα να ασκεί κριτική σ’ αυτόν) έχει προκαλέσει την αναγέννηση του ενδιαφέροντος από μέρους πολλών ερευνητών σ’ ολόκληρο τον κόσμο (βλ. επίσης Musto 2007). Αν αυτή η αναγέννηση έχει διάρκεια και αν συνοδευτεί από μια νέα ζήτηση για τη θεωρία του Μαρξ στο πεδίο της πολιτικής, τα Grundrisse ασφαλώς για μια ακόμα φορά θα αναδειχτούν σε ένα από τα γραπτά του που είναι ικανά να προσελκύσουν ιδιαίτερη προσοχή.

Μέχρι τότε, με την ελπίδα ότι «η θεωρία του Μαρξ θα αποτελεί μια ζωντανή πηγή γνώσης και την πολιτική πρακτική που καθοδηγεί αυτή η γνώση» (Rosdolsky 1977: xiv), η ιστορία αναφορικά με την παγκόσμια διάδοση και υποδοχή των Grundrisse παρουσιάζεται εδώ ως μια χαμηλών τόνων αναγνώριση του συγγραφέα της και ως απόπειρα να ανακατασκευαστεί ένα κεφάλαιο της ιστορίας του Μαρξισμού που παραμένει άγραφο.

Παράρτημα: Χρονολογικός πίνακας των μεταφράσεων των Grundrisse

1939-41 Πρώτη γερμανική έκδοση
1953 Δεύτερη γερμανική έκδοση
1958-65 Ιαπωνική μετάφραση
1962-78 Κινεζική μετάφραση
1967-8 Γαλλική μετάφραση
1968-9 Ρωσική μετάφραση
1968-70 Ιταλική μετάφραση
1970-1 Ισπανική μετάφραση
1971-7 Τσεχική μετάφραση
1972 Ουγγρική μετάφραση
1972-4 Ρουμανική μετάφραση
1973 Αγγλική μετάφραση
1974-5 Σλοβακική μετάφραση
1974-8 Δανέζικη μετάφραση
1979 Σερβική / Σερβοκροατική μετάφραση
1985 Σλοβενική μετάφραση
1985-7 Περσική μετάφραση
1986 Πολωνική μετάφραση
1986 Φινλανδική μετάφραση
1989-92 Ελληνική μετάφραση
1999-2003 Τουρκική μετάφραση
2000 Κορεατική μετάφραση
2008 Πορτογαλική μετάφραση

 

References
1. Η ρωσική έκδοση αυτής της αναφοράς δημοσιεύτηκε το 1923.
2. Βλ. τον χρονολογικό πίνακα των μεταφράσεων στο παράρτημα. Στις πλήρεις μεταφράσεις που μνημονεύονται εδώ θα πρέπει να προσθέσουμε τις επιλογές αποσπασμάτων στα σουηδικά (Karl Marx,Grunddragen i kritiken av den politiska ekonomin, Stockholm: Zenit/R&S, 1971) και τα μακεδονικά (Karl Marx, Osnovi na kritikata na politiθkata ekonomija (grub nafrlok): 1857-1858, Skopje: Komunist, 1989), όπως επίσης και τις μεταφράσεις της Εισαγωγής και των Προκαπιταλιστικών Μορφών Παραγωγής σε μια σειρά γλώσσες, από τη βιετναμέζικη, στη νορβηγική, από την αραβική στην ολλανδική, από την εβραϊκή στη βουλγαρική.
3. Ο συνολικός αριθμός υπολογίστηκε αθροίζοντας τα διαπιστωμένα αντίτυπα μετά από έρευνες στις αντίστοιχες χώρες.
4. Βλ. Lucien Sève, Penser avec Marx aujourd’hui, Paris: La Dispute, 2004. Ο Sève θυμάται ότι «αν εξαιρέσουμε κάποια κείμενα όπως η Εισαγωγή […] ο Αλτουσσέρ δεν διάβασε ποτέ τα Grundrisse με την πραγματική έννοια του όρου διαβάζω» (σ. 29). Υιοθετώντας από τον Gaston Bachelard τον όρο της επιστημολογικής τομής (coupure épisté mologique), τον οποίο είχε δανειστεί και χρησιμοποιήσει ο ίδιος ο Αλτουσσέρ, ο Sève μιλάει για «τεχνητή βιβλιογραφική τομή» ( coupure bibliographique), που οδήγησε στις πιο λαθεμένες απόψεις περί της γένεσης και τελικά της συμφωνίας της με τη σκέψη του ώριμου Μαρξ» (σ. 30).

Βιβλιογραφία
Althusser, Louis and Balibar, Étienne (1979) Reading Capital, London: Verso.
Hobsbawm, Eric J. (1964) “Introduction”, in Karl Marx, Pre-Capitalist Economic
Formations , London: Lawrence & Wishart, σσ. 9-65.
Marx, Karl (1903) “Einleitung zu einer Kritik der politischen Ökonomie“, Die Neue Zeit, έτος 21, τ. 1: 710–18, 741–5 και 772–81.
Marx-Engels-Lenin-Institut (1939), “Vorwort“ (Πρόλογος), in Karl Marx, Grundrisse der
Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf) 1857–1858 , Moscow: Verlag für Fremdsprachige Literatur, pp. VII-XVI.
McLellan, David (1971) Marx’s Grundrisse, London: Macmillan.
Morita, Kiriro &d Toshio Yamada, Toshio (1974) Komentaru keizaigakuhihan’yoko (Σχόλια πάνω στα Grundrisse), Tokyo: Nihonhyoronsha.
Musto, Marcello (2007) “The Rediscovery of Karl Marx”, International Review of Social History , 52/3: 477-98.
Nicolaus, Martin (1973) “Foreword, in Marx, Karl Grundrisse, Harmondsworth: Penguin Books, σσ. 7-63.
Projektgruppe Entwicklung des Marxschen Systems (1978) Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf). Kommentar , Hamburg: VSA.
Rosdolsky, Roman (1977) The Making of Marx’s “Capital”, vol. 1, London: Pluto Press.
Ryazanov, David (1925) “Neueste Mitteilungen über den literarischen Nachlaß von Karl Marx und Friedrich Engels”, Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung , έτος 11: 385-400.
Sève, Lucien (2004) Penser avec Marx aujourd’hui, Paris: La Dispute.
Vv. Aa. (1987) Pervonachal’ny variant ‘Kapitala’. Ekonomicheskie rukopisi K. Marksa 1857–1858 godov (Η πρώτη έκδοση του Κεφαλαίου, Τα οικονομικά χειρόγραφα του 1957-8 του K. Marx), Moscow: Politizdat.
Vygodskii, Vitalii (1974)The Story of a Great Discovery: How Marx Wrote “ Capital”, Tunbridge Wells: Abacus Press.

Categories
Journal Articles

A Kommunista Kiáltvány fogadtatása és népszerűsítése Olaszországban – A mű megszületésétől 1945-ig

Az olvasók és az elemzők figyelmének középpontjában ma megint a Kommunista Kiáltvány áll, melyet a föld minden sarkában tucatnyi új kiadásban jelentetnek meg az 1989-es fordulat ellenére is; ezt a művet nemcsak mint a történelemben a legtöbbek által olvasott politikai szöveget ünnepelhetjük, hanem mint a kapitalizmus fejlődési tendenciáit legpontosabb előrelátással elemző művet is.
Milyen nehézségek és hányattatások közepette zajlott népszerűsítése az egyik olyan országban, ahol a legjelentősebb sikerre és befolyásra tett szert?

1. Bevezető
Elméleti viták, illetve politikai események hatására a Marx művei iránt tanúsított érdeklődés mindig meglehetősen nagy ingadozást mutatott, és néhányszor kétségtelenül a hanyatlás jeleit tükrözte. Marx elméletének bírálata mindig érzékelhetően túlmutatott a marxizmus konceptuális hori­zontján, amint azt jó néhány példa igazolja, kezdve a „marxizmus válsá­gától” a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitától a szovjet kommunizmus tragédiájáig. Ugyanakkor egy idő után minden esetben tapasztalható „a Marxhoz való visszafordulás” is. Ilyenkor újra meg újra megfogalmazódik az igény, hogy gondolataira hi­vatkozzanak, akár a politikai gazdaságtan kritikája, akár az elidegenedés meghatározása, akár a politikai viták briliáns lapjai kerülnek terítékre, s művei továbbra is ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak a nagy teoretikus követőire és ellenfeleire egyaránt. Miután a huszadik század végén elmé­letének már halálhírét költötték, Marx egyszeriben újra a világtörténelem színpadán termett: a nézetei iránti érdeklődés újra fellobbant, és mind több európai, amerikai és japán könyvtárban söprögetik le az olvasók a könyveire telepedett finom porréteget. 1
Ráadásul a Marxszal foglalkozó irodalom, ami tizenöt évvel ezelőtt már teljesen elapadni látszott, sok országban újra életjelet mutat. A folyóiratok egyre szívesebben fogadják a marxi életművet és a marxizmust vizsgáló dolgozatokat, és ezzel egyidejűleg újra nemzetközi konferenciák, egye­temi kurzusok és szemináriumok szerveződnek a témában. Végül pedig, bár tétován és gyakorta zavaros formát öltve, de a Marx iránti igény a politikában is újra felbukkant Latin-Amerikától Európáig, és megérintette az alternatív globalizációs mozgalmat is.
Az olvasók és az elemzők figyelmének középpontjában ma ismét a Kommunista Kiáltvány áll, melyet a föld minden sarkában tucatnyi új kiadásban jelentetnek meg az 1989-es fordulat ellenére is; ezt a mű­vet nemcsak mint a történelemben a legtöbbek által olvasott politikai szöveget ünnepelik, hanem mint a kapitalizmus fejlődési tendenciáit legpontosabb előrelátással elemző művet is. 2 Emiatt is érdekes lehet ma, százhatvan évvel 1848-as megírását követően megvizsgálni, milyen nehézségek és hányattatások közepette zajlott népszerűsítése Olasz­országban, az egyik olyan országban, ahol a legjelentősebb sikerre és befolyásra tett szert.

2. Karl Marx: az olaszországi félreértés
Olaszországban Marx elmélete elképesztő népszerűségnek örvendett. Jelentős hatással volt a pártokra, a szakszervezetekre és a társadalmi mozgalmakra, és ezáltal példátlan módon befolyásolta a nemzet politikai életének átalakulását. A tudomány és a kultúra minden területét áthatotta, ezért megmásíthatatlanul meghatározta fejlődésük irányát és politikai szótárukat. Az alsóbb társadalmi osztályok öntudatra ébredéséhez jelentősen hozzájárult, és ezáltal millió és millió ember emancipációs fejlődésének alapvető elméleti támaszaként szolgált.
Aligha akad olyan ország, ahol Marx elméletének közismertségét akár csak párhuzamba lehetett volna állítani az olaszországival. Hogy mikor beszéltek vajon az emberek először „Carlo Marxról”? Mikor bukkant fel ez a név első ízben az olaszra fordított szövegek szerzőjeként? Mikor kezdett hírneve szárnyra kapni a szocialista munkások és aktivisták kollektív képzeletében? De persze mindenekelőtt fel kell tenni a kérdést: hogyan és miképpen vertek gyökeret eszméi Olaszországban?
Marx – akinek nevét szinte senki sem ismerte az 1848-as forradalmi fellángolás időszakában – műveinek legelső fordításai az 1860-as évek második felében láttak napvilágot. De csak nagyon kevés anyagot for­dítottak le olaszra, és ezek főképp a Nemzetközi Munkásszövetség (I. Internacionálé) „felhívásaihoz” és „határozataihoz” kapcsolódtak. Ez a hiány elsősorban annak a következménye volt, hogy Marx és Engels Olaszországról alig tudtak valamit, mert – bár az ország történelmét és kultúráját rajongva tisztelték, és foglalkoztatta őket a korabeli olasz valóság is – 1860-ig nem volt olaszországi tudósítójuk, igazi politikai kapcsolataik pedig csak az 1870-es évekre alakultak ki.
Marx személye iránt elsőként akkor kezdtek az érdeklődés jelei mutat­kozni, amikor a párizsi kommün forradalmi tapasztalatai előtérbe kerültek. Alig néhány hét alatt az országos napilapok, illetve természetesen a megszámlálhatatlanul sok munkáskiadvány egyaránt életrajzi vázlatokat közölt az „Internacionálé alapítójáról és irányítójáról”, 3 továbbá levelek és politikai határozatok egyes részleteit (többek között A polgárháború Franciaországban című művét) is kiadták. Ugyanakkor azonban a meg­jelent írások – Engels munkáival együtt 1871-1872-ben egy év alatt nyolcvanöt művét publikálták – továbbra is kizárólag az Internacionálé dokumentumaira korlátozódtak. A Marx iránti érdeklődés eredetileg politikai indíttatású volt, az elméleti művek iránti figyelem csak áttétele­sen, a politikai írások révén támadt fel. 4 Néhány írás erősen kiszínezett képet festett róla, aminek elsődleges célja az volt, hogy mitikus aurával vegyék körül alakját: „Marx Károly minden helyzetben zseniális és bátor embernek bizonyul. Villámként cikázik egyik országból a másikba, közben állandóan képes alakot váltani úgy, hogy Európa összes rendőrspiclijének éberségét ki tudja játszani.” 5
Az alakját övező mítosz egyre terebélyesebb és ugyanakkor határta­lanabb lett. 6 Ebben az időszakban ugyanis a propaganda-kézikönyvek Marxról olyasfajta – leginkább kitalált – képet terjesztettek, mely őt egy sorba állította Darwinnal és Spencerrel. 7 Elméletét a legalizmus vagy a pozitivizmus szinonimájaként értelmezték. 8 Olyan, az övétől fényévnyire eső, ellentétes elméletekkel fércelték ügyetlenül össze, mint Fourier, Mazzini és Bastiat filozófiája. Vagy pedig, sokféle egyéb félreértés következtében, alakját Garibaldival 9 vagy Scháfflével 10 állították párhu­zamba.
Ám Marxnak még ez a felületes ismertsége sem volt elégséges ahhoz, hogy politikailag mellette sorakozzanak fel. Az Internacionálé olasz köve­tői gyakorlatilag egyhangúlag Bakunyint támogatták Marxszal szemben, akinek az állásfoglalásai ténylegesen ismeretlenek maradtak, és az Inter-nacionálén belüli konfliktusokat az olaszok inkább a két férfiú személyes vitájának, mintsem elméleti versengésnek tekintették. 11
Ezután persze nem ütközött kemény akadályokba, hogy a következő évtizedekben az anarchisták kerüljenek hegemón helyzetbe Olaszor­szágban, tehát egy olyan országban, ahol a modern ipari kapitalizmus nem létezett, a lakosságon belül a munkások aránya rendkívül alacsony volt, és a konspiráció hagyománya a nem sokkal korábbi forradalom hatására elevenen élt tovább. Mindezek következtében Marx elméleti analízise csak lassan hatolt be a munkásmozgalomba. Paradox módon az elmélet először éppen maguknak az anarchistáknak köszönhetően vált széles körben ismertté, akik teljes egészében osztották Marxnak az osztályharcról és a munkásság önfelszabadításáról az Internacionálé „határozataiban” és „beszédeiben” is megmutatkozó álláspontját. Ilyen módon láttak Marx művei napvilágot – gyakorta úgy, hogy vitában álltak egy verbálisan szocialista, ám a gyakorlatban legalista és „revizionista” nézettel. Az első, kétségtelenül legjelentősebb kezdeményezésre 1879-ben került sor, amikor kiadták A tőke első kötetének rövid kivonatát Carlo Cafiero szerkesztésében. Ekkor nyílt először alkalom arra, hogy Marx legfontosabb elméleti tézisei Olaszországban hozzáférhetővé váljanak, igaz, népszerű, leegyszerűsített formában.

3. A nyolcvanas évek és a Marx nélküli, marxizmus”
Marx írásait az 1880-as években sem fordították le. A szocialista sajtóban megjelent pár cikktől eltekintve mindössze két, Engelsszel közösen írt művét adták ki (A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig -ez 1883-ban jelent meg, illetve A család, a magántulajdon és az állam eredete – ez 1885-ben látott napvilágot), és ezeket is csak kis példány­számban: az tette őket eladhatóvá a piacon, hogy egy sorozatban sze­repeltek a szigorú és érdemdús szocialisták – Beneventótól Pasquale Martignettiig – műveivel. Másfelől a hivatalos kultúra túlnyomó többsége kezdett felfigyelni Marx műveire, és ebben a vonatkozásban kevesebb fenntartással éltek, mint Németországban. Vezető kiadók és tudósok kezdeményezésére a rendkívül tekintélyes Biblioteca dell’Economista – melynek köteteit kutatásai során Marx is számtalanszor felhasználta a British Museumban – folytatásokban közölte A tőke első kötetét 1882 és 1884 között, 1886-ban pedig önálló kiadványban is megjelentette. Az olasz szocialista mozgalom általános nívótlanságát jól mutatja, hogy erről a kezdeményezésről, amit újabb hasonló lépés csak a második világháború után követett, Marx mindössze két hónappal halála előtt szerzett tudomást, Engels pedig csak 1893-ban!
Ám a fentebb vázolt korlátozások ellenére a „marxizmus” mégiscsak kezdett bekerülni a szellemi élet vérkeringésébe ebben a korszakban. De Marx műveinek olyan csekély hányadát fordították olaszra, és olyan nehéz volt még ezeknek a fordításoknak is a nyomára bukkanni, hogy e művek gyakorlatilag sosem az eredeti írások alapján váltak ismertté, hanem jórészt közvetett utalások, másodkézből való hivatkozások vagy sietve összeállított és hamarjában kiadott szöveggyűjtemények révén, melyeket epigonok vagy Marx állítólagos követői hordtak egybe. 12
Ezekben az években valóságos kulturális ozmózis alakult ki, melybe nemcsak az Olaszországban jelen lévő, legkülönfélébb szocializmus­koncepciók áramlottak bele, hanem olyan ideológiák is, amelyeknek egyébként semmi közük sem volt a szocializmushoz. Kutatók, politikai agitátorok és újságírók mindannyian egyfajta sajátos hibrideszmét termeltek ki, melyben a szocializmust a rendelkezésükre álló legkülön­félébb elméleti elképzelésekkel keresztezték. 13 És ha a „marxizmus” sebesen fölébe tudott kerekedni a többi doktrínának – részben annak következtében, hogy nem létezett valódi olasz szocializmus -, akkor az így létrejött kulturális homogenizáció szüleménye egy elsekélyesített és eltorzított marxizmus lett; amolyan passe-partout (minden zárat felnyitó, mindenre jó) marxizmus. Mindenesetre egy olyan „marxizmus”, mely nem ismerte Marxot magát, hiszen egy kézen meg lehetett számolni azokat az olasz szocialistákat, akik Marxnak akár csak egyetlen eredeti szövegét is olvasták. 14
Annak ellenére, hogy ez a „marxizmus” lapos volt és zavaros, deter­minista és funkcionálisan a korszak politikai feltételei által meghatá­rozott, mégis képes volt arra, hogy a munkásmozgalomnak identitást biztosítson, és hatást gyakoroljon az 1892-ben megalapított Partito dei Lavoratori Italiani (Olasz Munkáspárt) sorain belül, valamint hogy az olasz kultúra és tudomány terén hegemóniára tegyen szert.
Ami a Kommunista Kiáltványt illeti, annak az 1880-as évek végéig sem­mi nyomát nem találni. Később azonban legjelentősebb magyarázójával, Antonio Labriolával együtt jelentős szerepet kap majd az olaszországi felvizezett marxizmussal való szakításban. Mielőtt azonban ezzel részle­tesebben foglalkoznánk, vissza kell lépnünk egy kicsit az időben.

4. A Kommunista Kiáltvány első olasz kiadásai
A Kommunista Párt kiáltványának eredeti, 1848-as bevezetője azzal zárult, hogy a művet majd „angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven” is hamarosan közreadják. 15 A valóságban ez a szándék nem teljesült. Pontosabban fogalmazva, a Kommunista Kiáltvány az emberi­ség történetének egyik legismertebb szövege lett, de nem úgy, ahogyan azt a szerzők eredetileg elképzelték.
Az első kísérletre, hogy a „Kommunista Kiáltvány olasz és spanyol nyelvre lefordítattassék”, Párizsban került sor Hermann Ewerbeck, a Kommunisták Szövetsége párizsi szervezetének egyik vezetője jóvoltá-ból. 16 S jóllehet néhány évvel később írott Vogt úr című művében Marx azt állította, tévesen, hogy a Kommunista Kiáltványnak létezik olasz kiadása, a tervezetet nem sikerült megvalósítani. 17 Az egyetlen olyan fordítás, me­lyet nemcsak tervbe vettek, hanem valóban el is készítettek, az 1850-es angol változat volt, melyet az 1848-ban megjelent svéd fordítás előzött meg. Mindezek következtében, továbbá azért, mert az 1848-1849-es forradalmak sorra megbuktak, a Kommunista Kiáltvány feledésbe merült. Kivételt ez alól csak a német kiadások jelentettek: az 1850-es években kettő, míg az 1860-as években három újabb kiadás látott napvilágot. Az egyéb nyelveken való megjelenés húsz évig váratott magára: az orosz változat 1869-ben került nyomdába, a szerb 1871-ben, az amerikai szin­tén 1871-ben, New Yorkban, a francia pedig 1872-ben. Az első spanyol fordítás is 1872-ben látott napvilágot, melyet egy esztendővel később a portugál változat követett. 18
Ez alatt az időszak alatt a Kommunista Kiáltvány továbbra is ismeret­len maradt Olaszországban. Az első rövid bemutatás, mely a szöveg összegzéseit tartalmazta, illetve kivonatokat, 1875-ben jelent meg Vito Cusumano Le scuole economiche della Germania in rapporto alla questione sociale (A németországi közgazdasági iskolák – különös tekin­tettel a társadalmi kérdésre) című művében. Itt azt olvashatjuk, hogy „a proletariátus számára ez a program ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a Déclaration des droits de lhomme a burzsoáziának; egyike ez a tizenki­lencedik század legjelentősebb eseményeinek, melyek meghatározzák a század arculatát, nevet és irányt adnak neki”. 19 A következő években csak elvétve akadt egy-egy utalás a Kommunista Kiáltványra – annak ellenére, hogy 1883-ban a Marx haláláról beszámoló cikkek sokszor hivatkoztak rá. A szocialista napilap, a La Plebe azt írta a műről, hogy „egyike a modern szocializmus alapdokumentumainak […], a szocialista proletariátus szimbóluma Nyugaton és Észak-Amerikában”. 20 A polgári Gazzetta Piemontese című napilap a maga részéről Marxot mint „a híres Kommunista Kiáltvány szerzőjét” mutatta be, „s ez a mű a harcos szo­cializmus jelszava lett, a nincstelenek katekizmusa, az az evangélium, melyre a német munkások szinte mindegyike és az angol munkások többsége szavazott, felesküdött és amelynek szellemében harcolt”. 21 Az effajta elismerések ellenére azonban az olasz kiadás továbbra is váratott magára.
1885-ben, miután Martignetti kapott Engelstől egy példányt a Kommu­nista Kiáltványból, elkészítette a mű teljes szövegének olasz fordítását – ám anyagi fedezet hiányában ezt soha nem adták ki. Az első fordítás, amely végre meg is jelent, 1889-ben, a Kiáltvány megírása után negyven évvel látott napvilágot; ekkorra már huszonegy német nyelvű, tizenkét orosz nyelvű, tizenegy francia, nyolc angol, négy spanyol, három dán (az első 1884-ben), két svéd, illetve egy-egy portugál, cseh (1882), lengyel (1883), norvég (1886) és jiddis (1889) nyelvű kiadás is sorra megjelent. Az olasz nyelvű szövegnek ezt a címet adták: Manifesto dei socialisti redatto da Marx e Engels (A szocialisták kiáltványa, Marx és Engels műve), és a cremonai székhelyű demokratikus lapban, a L’Eco del popolóban tíz részletben közölték augusztus és november között. De ez a fordítás rendkívül gyenge volt, Marx és Engels előszavai hiányoztak, akárcsak a harmadik fejezet („Szocialista és kommunista irodalom”), másrészt a fordító a szöveget számos ponton megváltoztatta vagy tartalmilag összefoglalta. Leonida Bissolati fordítása, amely az 1883-as német kiadást vette alapul, de támaszkodott Laura Lafargue 1885-ös francia fordítására is, leegyszerűsítette a legbonyolultabb kifejezéseket. Mindent egybevéve, ez a kiadás nem annyira fordítás volt, mint inkább a szöveg népszerűsítése, melyben néhány eredeti részlet olasz nyelvű fordítása is olvasható volt. 22
A második olasz kiadás 1891-ben jelent meg, ami az első volt abból a szempontból, hogy önálló brosúraként látott napvilágot. A fordítás (ami a párizsi La Socialiste által 1885-ben közölt francia változaton alapult) és az előszó az anarchista Pietro Gori munkája volt. Ám a szöveg, amely­ből hiányzott a bevezetés, számos súlyos hibát tartalmazott. A kiadó, Flaminio Fantuzzi, aki maga is közel állt az anarchista állásponthoz, Engelsről fait accompli, megfellebbezhetetlen véleményt formált, és En­gels Martignettihez írt egyik levelében hangot is adott annak, mennyire feldühítették „a Gori-féle ismeretlen emberek előszói”. 23
A harmadik olasz fordítás 1892-ben készült el és a Lotta di classe című milánói magazin mellékleteként jelent meg. A fordítást Pompeo Bettini készítette az 1883-as német kiadás alapján, és e szavakkal jellemezte művét: „a Kommunista Kiáltvány első és egyetlen olyan fordítása, amely valóban hűséges az eredetihez”. 24 Ebben is akadtak hibák, és ez is le­egyszerűsített néhány bekezdést, de egyértelműen megbízhatóbb volt, mint a többi fordítás, és 1926-ig számtalanszor adták ki újra; ilyenformán ez a kiadás indította el az olasz marxista terminológia kialakulásának folyamatát. 1893-ban ezer példányban, brosúraformában is megjelent számos helyesbítéssel és stilisztikai javítással, valamint azzal az uta­lással, hogy „a teljes mű az ötödik német kiadás (1891, Berlin) alapján készült”. 25 1896-ban ezt a változatot nyomták újra kétezer példányban. A szöveg tartalmazta az 1872-es, 1883-as és 1890-es előszó szövegét is Filippo Turati fordításában – Turati a Critica Sociale (akkoriban az olasz szocializmus legfontosabb orgánuma) igazgatója volt -, valamint „Az olasz olvasóhoz” írott speciális bevezetést, melyet Engels Turati ké­résére írt, és amely segít megkülönböztetni ezt a kiadást a korábbiaktól. Ez az olasz kiadáshoz írott előszó volt az utolsó, melyet a Kommunista Kiáltvány szerzői maguk írtak a mű elé.
A következő években megjelent újabb két kötet lényegileg és döntően Bettini változatán alapult, anélkül hogy a fordító nevét szerepeltették volna. Az első, melyből hiányzott az előszó és a harmadik rész, azzal a céllal látott napvilágot, hogy a Kommunista Kiáltvány olcsó, népszerű formában hozzáférhető legyen. Az Era Nuova című folyóirat támogatá­sával először 1897. május elsején jelent meg a liguriai Diano Marinában, nyolcezer példányban. Az előszók nélküli második kiadás a firenzei Nerbini Kiadónál látott napvilágot 1901-ben.

5. A Kommunista Kiáltvány a XIX. század végén és a fasiszta korszakban
Az 1890-es években Marx és Engels írásainak terjesztése hatalmasat lépett előre. Jelentősen hozzájárult Marx munkáinak széles körű meg­ismertetéséhez a kiadói struktúrák megszilárdulása a Partido Socialista Italiano (Olasz Szocialista Párt) keretein belül, illetve a számtalan kisebb-nagyobb folyóirat és kiadóvállalat működése, továbbá Engelsnek a Critica Socialéval való együttműködése. De mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy az eredendő torzításoktól megszabaduljanak. Sok kísérlet történt arra, hogy Marx eszméit a legkülönfélébb elméletekkel házasítsák össze mind a „elméleti szocializmus” (Kathedersozialismus), mind a munkás­mozgalom részéről, melyek elméleti hozadékaira – noha akkorra jelentős eredményei is mutatkoztak – továbbra is Marx szövegeinek felületes ismerete nyomta rá a bélyegét.
Marx hírneve vitán felül állt, de a korszak szocialista személyiségeinek sokaságában még ekkor sem ismerték fel, hogy ő primus inter pares. Először is, elméletének tolmácsolói elképesztően felkészületlennek bizonyultak; jó példa erre Achille Loria, „az olasz közgazdászok között a legszocialistább, legmarxistább” figura, 26 aki kijavította és tökéletesítette Marx munkáit, miközben senkinek sem volt fogalma arról, milyen is az igazi Marx, akinek a műveit ez a jó szocialista tökéletesítette. Loriát jól ismerjük Engelsnek A tőke harmadik kötetéhez írt előszavából: „Határ­talan pökhendiség, párosulva azzal, hogy angolna-simasággal bújik ki lehetetlen helyzetekből, hősi megvetést tanúsít, ha rúgásokat kap, mohó sietséggel kisajátítja mások teljesítményeit, tolakodó vásári kikiáltó módjára reklámozza magát, baráti klikk révén megszervezi hírnevét – ki mérkőzhet mindebben vele?” 27 Egy anekdota, melyet Benedetto Croce mesélt róla 1896-ban, segíthet megértenünk, hogyan hamisította meg és torzította el a Marxról és műveiről kialakult képet. 1867-ben Nápolyban az Internacionálé első olasz szekciójának megalakítása alkalmából egy ismeretlen külföldi, egy „nagyon magas, hirtelenszőke, a régi összees­küvők modorában és titokzatosan beszélő férfi” is segédkezett a kör elismertetésében. Sok évvel később egy nápolyi ügyvéd, aki részt vett a fenti eseményen, teljes meggyőződéssel állította, hogy „a magas, szőke férfi Karl Marx volt”, 28 és hosszas rábeszéléssel lehetett csak eltántorítani ettől az álláspontjától. Mivel számtalan, Marxszal kapcsolatos koncepciót az „illusztris Loria” 29 vitt be az olasz köztudatba, könnyen arra a követ­keztetésre juthatunk, hogy a kezdetekkor Marxként azonosított figura eltorzított alak volt, egy „magas és szőke” Marx. 30
Ezt az állapotot csak Antonio Labriola munkássága változtatta meg; neki köszönhető Marx gondolatainak hiteles bemutatása Olaszország­ban: nem magyarázni akarta, a korhoz igazítani vagy „kiegészíteni” más szerzők segítségével. 31 Itt, ebben az esetben a kulcsszöveg a Saggi sulla concezione materialistica della storia (Esszék a történelem materialista felfogásáról) volt, melyet Labriola 1895 és 1897 között adott ki, s melynek első darabja, az In memoria del Manifesto dei comunisti, pontosan a Kommunista Kiáltvány genezisének kérdéskörére koncentrált. Engelsnek röviddel halála előtt írt elismerő szavai 32 garantálták, hogy „marxista” oldalról Labriola műve vált a legjelentősebb kommentárrá és hivatalos magyarázó szöveggé.
Ilyen módon sok, Olaszországban kialakult tévhittel szemben fel lehetett lépni. Labriola szerint a forradalom „nem eredhet a kevesek által vezetett tömegfelkelésből, hanem az magának a proletariátusnak a cselekedete kell legyen, és lesz is”. 33 „A kritikai kommunizmus” – a nápolyi filozófus szerint ez volt a legalkalmasabb terminus Marx és Engels műveinek meghatározására – „nem gyárt forradalmakat, nem készít elő felkeléseket, nem látja el fegyverekkel a lázadókat. Egyszóval, ez nem szemináriumi kurzus, ahol a proletárforradalom magasabb tisztjeit képzik; nem több, és nem is kevesebb, mint ennek a forradalomnak az öntudata.” 34 Ebből következően a Kommunista Kiáltvány nem „a proletárforradalom kézi-könyve”, 35 hanem inkább eszköz arra, hogy megmutassa annak a szoci­alizmusnak a naivitását, mely azt hiszi, hogy „forradalom nélkül, vagyis a társadalom általános alapstruktúrájának fundamentális megváltoztatása nélkül” megvalósulhat. 36
Labriola személyében az olasz munkásmozgalom végre olyan teoreti­kusra talált, aki egyszer s mindenkorra tudományos méltóságot biztosított a szocializmusnak, amely így áthatotta és új életre keltette a nemzeti kultúrát, és egyidejűleg az európai filozófia és a marxizmus legjavával is kiállta az összehasonlítást. Ám marxizmusának rigorozitása, mely a közvetlen politikai körülményekkel problematikus viszonyban állt, és amely az elméleti kompromisszumok iránt meglehetősen kritikusnak mutatkozott, Labriola elméletét kissé időszerűtlenné tette.
A századfordulón napvilágot látott La filosofia di Marx című Gentile-könyv (erről a könyvről később Lenin azt írta, hogy „figyelemre méltó” 37 ), Croce írásai, ahol a „szocializmus haláláról” 38 beszélt, valamint Francesco Saverio Merlino és Antonio Graziadei harcos politikai szövegei mind azt mutatták, hogy Olaszországba is betört a „marxizmus válságának” vihara. Ám Németországgal ellentétben az Olasz Szocialista Párton belül nem létezett „ortodox” marxista irányzat: a harcot a kétféle „revizionizmus” képviselői vívták meg, az egyik reformista, a másik forradalmi-szindika-lista alapon állt. 39
Ugyanebben a korszakban, 1899 és 1902 között, az olasz olvasók Marx és Engels műveinek túlnyomó részét már fordításban is olvashat­ták. Ebben a közegben jelent meg a Kommunista Kiáltvány új fordítása, mely Labriola In memoria del Manifesto dei comunisti című műve har­madik kiadásának függeléke volt; a könyv Olaszországban a második világháború végéig nem jelent meg újra. Egyesek szerint maga Labriola fordította a szöveget, mások szerint viszont felesége, Rosalia Carolina De Sprenger, mindenesetre számtalan pontatlanságot tartalmazott, illetve egyes részek ki is maradtak belőle. A további kiadásokban nem is használták ezt a fordítást.
így aztán főképpen Bettini verzióját jelentették meg az 1940-es évek végéig. 1910-től számtalanszor újranyomták, és sok kiadása a „Societá editrice Avanti” gondozásában látott napvilágot; ez a szervezet volt az Olasz Szocialista Párt propagandájának fő szervezője. Két olyan kiadás is volt 1914-ben, melyek különösen is figyelemre méltóak; a második még Engelsnek A kommunizmus alapelvei című művét is tartalmazta, s 1914 és 1916 (majd 1921 és 1922) között bekerült Marx és Engels művei (Opere) első kötetébe. Ez a válogatás jól tükrözte a korszakra jellemző zűrzavart, mert – akárcsak Németországban – helyt kaptak benne Lassalle különféle írásai is. Aztán következett egy újabb kiadás 1917-ben, kettő 1918-ban, melyek függelékben közölték a kienthali kon­ferencián elfogadott 14 pontot és a zimmerwaldi konferencia kiáltványát, majd pedig 1920-ban megjelent Gustavo Sacerdote fordítása (1922-ben kétszer is újranyomták), a korábbi szöveg javított változata, s a sort egy 1925-ös kiadás zárta. Ezen Avanti-kiadványokon túl 1920 és 1926 között hét reprint kiadást jelentettek meg kisebb kiadók.
A huszadik század első évtizedében az Olasz Szocialista Párt napi gyakorlatából száműzte a marxizmust. Egy híres parlamenti vitában 1911-ben Giovanni Giolitti miniszterelnök kijelentette: „A Szocialista Párt jelentősen mérsékelte programját. Karl Marx a padlásra került.” 40
A Marx írásait kommentáló művek, melyek nem sokkal korábban még elárasztották a könyvpiacot, mostanra eltűntek. És ez a tendencia foly­tatódott az 1910-es években annak ellenére, hogy Rodolfo Mondolfo filozófiai tanulmányai és néhány más munka jelezte, hogy „visszatértek Marxhoz”. Időközben, más társadalmi körökben, a polgári tábor „a marxizmus széthullását” ünnepelte, a katolikus egyház előítéletektől terhes elítélő véleménye pedig hosszú időn át megbénította az elemzési kísérleteket.
1922-ben a fasiszta barbárság tört be az olasz színtérre; a következő évre a Kommunista Kiáltvány minden példányát eltávolították a nyilvános és az egyetemi könyvtárak polcairól. 1924-ben Marx minden munkája és a munkásmozgalommal bármilyen értelemben összefüggésbe hozható irodalom feketelistára került. Végül 1926-ban „a szélsőséges fasiszta” törvények elrendelték az ellenzéki pártok feloszlatását, és ezzel kezdetét vette a modern olasz történelem legtragikusabb korszaka.
Leszámítva a féltucatnyi gépelt vagy stencilezett, illegálisan készült kiadást, az 1926 és 1943 között olaszul kiadott néhány Marx-írás külföl­dön látott napvilágot; ezek között szerepelt a Kommunista Kiáltvány két, Franciaországban 1931-ben és 1939-ben megjelent változata, továbbá egy 1944-ben, Moszkvában kiadott, Palmiro Togliatti által készített új for­dítás. Ugyanakkor A Kommunista Párt kiáltványának három, egymástól független kiadása kivételt jelentett a konspirációs kényszer okozta űrben. Kettő „a tudós kutatók” sürgető követelésének eleget téve 1934-ben jelent meg; az első a Politica ed economia című, Robert Michels által szerkesz­tett kötetben (Michels maga fésülte át Bettini fordítását 41 ), melyben helyet kapott Labriola, Loria, Pareto, Weber és Simmel néhány szövege is; a má­sodik Firenzében jelent meg; a Labriola-féle fordítás pedig szerepelt a Le carte dei diritti című gyűjteményben, ami „A liberalizmus és a szocializmus klasszikusai” című sorozat első kötete volt. A harmadik 1938-ban jelent meg, ismét Labriola fordításában, ám ekkor Croce szerkesztésében a The Materialist Conception of History című Labriola-esszékötet függelékeként. A válogatás tartalmazta továbbá Croce később híressé vált, igen kifejező című esszéjét is: Come nacque e come mori il marxismo teorico in Italia (1895-1900) (Hogyan született és hogyan halt meg az elméleti marxizmus [1895-1900]). De az idealista filozófus tévedett. Az olasz „marxizmus” nem halt meg, csak visszaszorult Antonio Gramsci Börtönfüzeteinek lapjaira, melyek elméleti és politikai értéke nem sokkal később feltárult.
A fasizmus elsöprése lehetővé tette a Kommunista Kiáltvány számos új kiadását. Az Olasz Kommunista Párt helyi szervezetei, melyek már koráb­ban is támogattak kisebb kiadókat a felszabadult déli országrészekben, új életet leheltek Marx és Engels szövegeibe; 1943-ban három kiadás, 1944-ben pedig nyolc kiadás jelent meg. És ez a folyamat a következő években is töretlenül haladt előre: 1945-ben, a háború befejezésekor kilenc kiadást ért meg a Kiáltvány, 1948-ban, a századik évfordulón pedig egészen kivételes ünneplésben részesült.

6. Összegzés
Ez a történeti áttekintés világos mutatja, Olaszország mennyire elmaradt a többi európai ország mögött a Kommunista Kiáltvány publikálásában. Míg akadtak olyan országok, ahol ez volt Marx és Engels első, a nem­zeti nyelvre lefordított műve, itt csak számos más írást követve látott napvilágot. 42 Politikai hatása szerény volt, és közvetlenül soha nem alakította a munkásmozgalom alapvető dokumentumait; mint ahogyan nem volt döntő hatással a szocialista vezetők politikai tudatosságának formálódására sem. Ugyanakkor rendkívül nagy figyelmet szenteltek neki a társadalomtudósok (Labriola történetét fentebb bemutattuk), és sokféle kiadása révén jelentős szerepet játszott a párttagság soraiban, míg végül legjelentősebb politikai kiindulópontjuk is ez a szöveg lett.
Százhatvan évvel a Kiáltvány első megjelenése után Marx megszám­lálhatatlanul sok követőjének, ellenfelének és magyarázójának elemzései során a mű a legeltérőbb periódusokon ment át és a legkülönbözőbb módokon közelítették meg: mint a „tudományos szocializmus” mérföld­kövét vagy mint a Victor Considerant-féle Manifeste de la démocratie gyenge másolatát; mint uszító hatású szöveget, mely az osztályok közötti gyűlöletet szítja fel, vagy mint a nemzetközi munkásmozgalom felszaba­dulásának szimbólumát; mint antik klasszikust vagy mint a „kapitalista globalizáció” mai valóságát előrevetítő látnoki szöveget. Ám bármelyik magyarázatot fogadja is el az ember, egy dolog kétségtelen: a történe­lemben kevés olyan mű akad, mely ennyire életképesnek bizonyult és amely ilyen széles körben ismert volna. Mert a Kommunista Kiáltványnak újabb és újabb kiadásai látnak napvilágot, melyekről Latin-Amerikában és Japánban, az Egyesült Államokban és szerte Európában beszélgetnek és vitatkoznak az olvasók.
Ha egy szöveg örök érvényessége abban áll, hogy képes beérni vagy új gondolatokat életre segíteni, akkor elmondhatjuk, hogy a Kommunista Kiáltványnak kétségtelenül birtokában van ez az erény.

 

Fordította: Baráth Katalin

 

References
1. Lásd Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája. Eszmélet, 72. sz. (2006), 96-99.; uő: Korunknak címzett bírálat: Karl Marx újra­felfedezéséhez. Eszmélet, 76. sz. (2007).
2. Lásd különösen Eric J. Hobsbawm: „Introduction” to Karl Marx and Friedrich Engels. The Communist Manifesto, London, Verso, 1998.
3. „Carlo Marx capo supremo dell’Internazionale”. Il proletario Italiano (Turin), 1871. július 27.
4. Lásd Roberto Michels: Storia del marxismo in Italia. Luigi Mongini Editore, Roma, 1909, 15. A szerző hangsúlyozza, hogy „kezdetben a politikus Marx sar­kallta az olaszokat arra, hogy felfedezzék a tudós Marxot is”.
5. „Carlo Marx capo supremo dell’Internazionale”, i. m.
6. Vö. Renato Zangheri, Storia del socialismo italiano. Vol. 1. Turin: Einaudi, 1993, 338.
7. így tett például az Oddino Morgari által írt kézikönyv: L’arte della propagan­da socialista. Florence: Libr. Editr. Luigi Contigli, 1908 (2. kiad.), 15. A szerző azt tanácsolja a párt propagandistáinak, hogy oktatási módszerük a következő legyen: először olvastassák el az érdeklődőkkel Darwin és Spencer elméletének összefoglalását, ami a modern gondolkodásról általános képet nyújt, és aztán ezt egészítsék ki Marx elméletének ismertetésével, aki így „a csodálatos triád” egyik tagjaként megfelelő módon megkoronázza a „kortárs szocialisták bibliáját”. Lásd Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 102.
8. Lásd Enrico Ferri Socialism and Positive Science (Darwin – Spencer – Marx) című népszerű könyvét; London, Independent Labour Party, 1905 [1894]. A bevezetésben a szerző ezt írja: „Célom az, hogy bebizonyítsam: a marxista szo­cializmus gyakorlatilag nem más, mint a modern tudományos forradalomnak a társadalmi életre való, gyümölcsöző gyakorlati kiterjesztése […], melynek alapjait és rendszeres formáját Charles Darwin és Herbert Spencer adták meg.”
9. Lásd például „Macerata Demokratikus Szövetsége” 1871. december 22-én kelt, Marxnak címzett levelét. Ez a szervezet Marxot így nevezte: „tiszteletbeli tri­umvir Giuseppe Garibaldi és Giuseppe Mazzini oldalán”. Amikor 1872. január 2-án Engels beszámolt erről Wilhelm Liebknechtnek, ezt írta: „A romagnai Maceratában egy társaság három tiszteletbeli elnököt választott: [G.] Garibaldit, Marxot és Mazzinit. Ez a zűrzavar pontosan megmutatja neked, hogyan áll a közvélemény az olasz munkások között. Csak Bakunyin hiányzik még ahhoz, hogy komplett legyen a dolog.” Karl Marx és Friedrich Engels művei (a továbbiakban MEM), 33. köt., Budapest, Kossuth, 1975, 355.
10. Lásd Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 101., itt a szerző megál­lapítja, hogy „sok ember Scháfflét tekinti az összes marxista között a legigazibb marxistának”.
11. Vö. Paolo Favilli: Storia del marxismo italiano. Dalle origini alla grande guerra. Milan: Franco Angeli, 2000 (1996), 50.
12. Vö. Roberto Michels: Storia critica del movimento socialista italiano. Dagli inizi fino al 1911, i. m. 135. A szerző megfogalmazása szerint Olaszországban a marxizmus „követői majdnem kivétel nélkül nem rendelkeztek alapos tudással a mester tudományos munkásságát illetően, hanem kisebb jelentőségű politikai írá­sainak és néhány közgazdaságtani szöveggyűjteménynek a felületes ismeretéből merítettek, illetve gyakorta – és ez a legrosszabb eset – a német szociáldemokrata epigonoktól szerezték tudásukat”.
13. Vö. Antonio Labriola: Socialism and Philosophy. St. Louis: Telos Press, 1980, 120.: „Sokan vallották azt [Olaszországban], hogy azok között, akik elfogadják a szocializmust, és nem pusztán csak az agitátorok, az előadók vagy képviselője­löltek, sokan érzik úgy, hogy csak abban az esetben lehetséges a szocializmust tudományos meggyőződésként elfogadniuk, ha valamilyen formában összekap­csolható a dolgok többi, eredendő koncepciójával, mely többé-kevésbé minden tudomány mélyén ott rejtőzik. Ezzel magyarázható sokaknak az a mániája, hogy a szocializmus látóterébe minden egyéb tudományt is beállítsanak, melyekről tudomásuk van.”
14. Vö. Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 99.
15. MEM, 4. köt., 441.
16. Lásd Engels Marxhoz írott 1848. április 25-i levelét, MEM, 27. köt., 115.
17. Lásd Karl Marx Vogt úr című művét, MEM, 14. köt., 379.
18. A Kommunista Párt kiáltványa bibliográfiájáról és kiadásának történetéről lásd Bert Andréas alapvető fontosságú munkáját: Le Manifeste Communiste de Marx et Engels. Milan: Feltrinelli, 1963.
19. Vito Cusumano: Le scuole economiche della Germania in rapporto alla questione sociale. Giuseppe Marghieri Editore, Prato 1875, 278.
20. La Plebe (Milan), 1883. április, no. 4.
21. Dall’Enza: „Carlo Marx e il socialismo scientifico e razionale”. Gazzetta Piemontese (Turin), 1883. március 22.
22. Vö. Andréas: i. m. 145.
23. Engels Pasquale Martignettihez, 1891. április 2., MEM, 38. köt., 68.
24. Lotta di classe (Milan), I/8, 17-18, 1892. szeptember.
25. Carlo Marx – Friedrich Engels: Il Manifesto del Partito Comunista. Milan: Uffici della Critica Sociale, 1893, 2.
26. Filippo Turati írása Achille Loriának 1890. december 26-án, melyet a Paolo Favilli könyvéhez készült Függelékben közölt: Il Socialismo italiano e la teoria economica di Marx (1892-1902). Nápoly: Bibliopolis, 1980, 181-182.
27. Friedrich Engels: Előszó Karl Marx A tőke harmadik kötetéhez. MEM, 25. köt., 22.
28. Benedetto Croce: Materialismo storico ed economia marxistica. Naples: Bibliopolis, 2001, 65.
29. Engels: Előszó…, i. m. 22.
30. Croce: i. m. 65.
31. Lásd „Antonio Labriola a Benedetto Croce, 25-V-1895″. In Croce: i. m. 269.
32. „Minden nagyon jó, csak néhány kisebb ténybeli félreértés van benne, s az elején egy kissé túl tudományos a kifejezésmód. Nagyon kíváncsi vagyok a többire.” Friedrich Engels levele Antonio Labriolának, 1895. július 8. előtt. MEM, 39. köt., 494.
33. Antonio Labriola, „In Memory of the Communist Manifesto”. In uő: Essays on the Materialistic Conception of History (1903), újranyomva New Yorkban: Monthly Review Press, 1966, 59. A fordítást kiigazították.
34. Labriola: i. m. 53.
35. Uo. 40.
36. Uo. 84.
37. Vlagyimir Iljics Lenin: Karl Marx (Rövid életrajzi tanulmány a marxizmus ismertetésével), LÖM, 26. köt., Kossuth, 1971, 80.
38. Erről lásd Croce esszéjét: Come nacque e come mori il marxismo teorico in Italia (1895-1900). In Croce: i. m. 265-305.
39. Vö. Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 120.
40. A fent említett mondatok 1911. április 8-án hangzottak el a parlamentben.
41. A Bettini-féle fordításon ekkor elvégzett változtatások ténylegesen torzítani, illetve kiiktatni igyekeztek a szöveg bizonyos részeit annak érdekében, hogy jobban megfeleljen a fasiszta ideológia követelményeinek és kihúzza a szöveg „méregfogát”.
42. Marx és Engels főbb műveinek olasz nyelvű fordításai – beleértve A Kom­munista Párt kiáltványát is – a következő sorrendben láttak napvilágot:

  • 1871: Karl Marx: La guerra civile in Francia (A polgárháború Franciaor­szágban);
  • 1873: Friedrich Engels: Dell’autoritá (A hatalomról); 1873: Karl Marx: Dell’indifferenza in materia politica (A politikai közömbös­ségről);
  • 1879: Carlo Cafiero: Il capitale di Carlo Marx brevemente compendiato da Carlo Cafiero (Karl Marx A tőkéjének Carlo Cafiero által rövidített válto­zata);
  • 1882-84: Karl Marx: Il capitale (A tőke);
  • 1883: Friedrich Engels: L’evoluzione del socialismo dall’utopia alla scienza (A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig);
  • 1885: Friedrich Engels: L’origine della famiglia, della proprietá privata e dello Stato (A család, a magántulajdon és az állam eredete);
  • 1889: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Bissolati fordítása);
  • 1891: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Gori fordítása);
  • 1892: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Bettini fordítása).