Categories
Reviews

Murilo Leite Pereira Neto, Verinotio

A marxologia vive em O velho Marx: por que ler Marx 200 anos depois do seu nascimento?

Na aula inaugural da cadeira de antropologia social, ministrada no Collège de France, em 5 de março de 1960, C. Lévi-Strauss aludiu à mística do número oito, “já ilustrad[a] pela aritmética de Pitágoras, pela tabela periódica dos corpos químicos e pela lei de simetria dos polvos” (LÉVI-STRAUSS, 2017, p. 11), para relacionar uma série de eventos caros à sua disciplina. À lembrança do antropólogo francês, não teríamos como iniciar nossa resenha da obra de Marcello Musto, O velho Marx: uma biografia de seus últimos anos (1881-1883), sem antes mencionar o retorno místico do oito neste ano, que coleciona uma quantidade significativa de efemérides importantes para a história mundial e nacional, as quais se não servem aos mais céticos para confirmar a magia do aludido número também não a negam.
Comemoramos o bicentenário do nascimento de Karl Marx, 170 anos das vulcânicas Revoluções de 1848, a chamada primavera dos povos, e há 50 anos o mundo vivia as turbulências de 1968, cujo símbolo mais lembrado é o Maio de 68 francês, cenário no qual foi escrita uma das obras de maior repercussão do marxismo no século XX, O direito à cidade, de Henri Lefebvre. No Brasil, nesse mesmo ano, assistimos ao recrudescimento da ditadura civil-militar por meio do Ato Institucional n. 5 (AI-5). Não é só. Em 2018 também comemoramos o centenário de nascimento do maior crítico literário brasileiro e um dos nossos mais importantes intelectuais socialistas, Antonio Candido. A lista, como se vê, é, além de diversa, quase infindável.
Há exatamente uma década vivemos os efeitos sociais, econômicos e políticos da crise de 2008, que, como todo evento histórico de grandes proporções, não foi sentida igualmente e no mesmo tempo em todas as partes do mundo. É provável que também aqui o desenvolvimento desigual e combinado – o qual, como alerta Musto (2018a, pp. 81-3), fora pelo menos esboçado por Marx nos debates com os então chamados populistas russos –  tenha atuado pegando de surpresa os mais habilidosos políticos, cujas crenças “politicistas”, quase tão fantásticas quanto a mística do oito, têm nos distanciado dia após dia da emancipação humana geral. Essa década pós-crise de 2008 também marcou o ressurgimento, segundo Musto (2018a, p. 10), do interesse pela obra de Marx, o que coincidiu com a retomada do projeto MEGA, hoje, chamada MEGA2, e suas descobertas.
Ler Marx: tarefa relativamente fácil nos nossos dias. Basta observarmos a crescente quantidade de boas traduções realizadas de suas obras (e também das de Engels) nas últimas duas décadas para o nosso idioma. Aqueles que leem em inglês podem ainda encontrar, por exemplo, numa simples busca no Google, sem que seja preciso sair de casa ou de onde quer que esteja, as edições completas dos Collected Works de Marx e Engels, 50 volumes para o deleite do leitor. Aos familiarizados com a língua alemã, o horizonte de leitura é certamente ainda mais amplo; tornou-se frequente a publicação de textos inéditos de Marx, na maioria dos casos, rascunhos, já que a proposta é editar, seguindo critérios histórico-críticos, com o mínimo de modificação possível, todos os escritos de Marx e Engels. Tendo isso em conta, sem dúvida, um dos principais méritos da obra de Marcello Musto, lançada no Brasil pela Boitempo Editorial e traduzida por Rubens Enderle, é ser um grande chamado à leitura do próprio Marx, além de constituir uma obra esclarecedora e atualizada acerca dos últimos anos do teórico e revolucionário alemão.
É exatamente por esse caminho que gostaríamos de seguir nesse breve texto, ressaltando o auxílio que a obra de Musto fornece para uma leitura mais rigorosa – não apenas dos últimos escritos de Marx – do conjunto da arquitetura intelectual do autor alemão. Quanto a isso, parece sintomático que, ao ser entrevistado por Musto, I. Wallerstein tenha escolhido ressaltar nada menos que a necessidade de ler Marx, o próprio, sem escambos, como diz enfaticamente: “A primeira coisa que tenho a dizer aos jovens é que eles precisam lê-lo” e que “vale muito a pena descobrir Marx, mas é preciso ler, ler, lê-lo. Leiam Karl Marx!” (WALLERSTEIN, 2018). Nesse sentido, não parece ser nenhum acaso que em sua “biografia intelectual” do “último Marx” Musto opte por finalizá-la com um texto de caráter político escrito por Marx, Lafargue e Jules Guesde, o Programa eleitoral dos trabalhadores socialistas, presente no apêndice intitulado “Pelo pão e pelas rosas” (MUSTO, 2018a, pp. 137-41).
Não é pretensão do autor italiano – radicado em Toronto, no Canadá, onde leciona teoria sociológica na York University – substituir a leitura dos escritos marxianos. Na verdade, sua obra desponta como um auxílio às vindouras exegeses, para as quais abre novos caminhos analíticos, agregando-se criticamente à tradição. O marxista italiano acredita que “a renovação da exegese da obra de Marx é um fenômeno destinado a continuar” (MUSTO, 2018a, p. 10), ainda mais se temos em conta que a obra completa do Mouro, o que inclui cartas e cadernos de rascunho, além das obras publicadas ao longo de sua vida, ainda não estão disponíveis ao grande público; muitos dos textos de Marx, como avalia Musto (2018a, p. 10), encontram-se acessíveis apenas “a um círculo restrito de acadêmicos”. Assim sendo, por mais brilhantes que sejam os trabalhos que remetem ao itinerário intelectual marxiano, não se pode perder de vista a incompletude do trajeto. Musto, ciente disso, promete reforçar seu projeto renovador com um segundo livro “exclusivamente teórico” que também “se concentrará (…) no derradeiro período de sua elaboração teórica, [d]o assim chamado ‘último Marx’” (MUSTO, 2018, p. 10). Quanto a este, aguardemos.
Essa renovação, segundo nosso autor, passará necessariamente, portanto, pela reelaboração biográfica e teórica dos últimos anos da produção intelectual de Marx, período no qual trabalhou incansavelmente, redigindo “cadernos de apontamentos e sínteses de uma quantidade enorme de volumes de matemática, fisiologia, geologia, mineralogia, agronomia, química e física” (MUSTO, 2018a, p. 25). Apesar da coleção de doenças que acumulou ao longo da vida, de inúmeros distúrbios familiares e viagens para tratamentos diversos que o faziam desperdiçar tempo valioso de estudo e escrita, Marx se manteve atento às mais diversas evoluções e desenvolvimentos da ciência de seu tempo, além de continuar com o projeto de publicação dos livros II e III da sua grande obra, O capital,  e estabelecer contato direto com militantes políticos e teóricos de várias partes do globo. Tudo isso contesta a imagem do velhinho que “teria perdido a curiosidade intelectual e a capacidade de elaboração teórica”, pelo contrário, “Marx não só continuou suas pesquisas, como estendeu a novas disciplinas” (MUSTO, 2018a, p. 30).
Em outros textos biográficos, cuja pretensão de acabamento definitivo se entrega, sem resistência, a certa linearidade e teleologia, representada pela sucessão de dados e suas respectivas datas, a narrativa constrói um sistema fechado de causas e efeitos, no qual o biógrafo procura a todo instante o sentido da vida do biografado – e talvez esse seja o mérito e o vício do gênero. Ao contrário, O velho Marx, embora não fuja em alguns aspectos à forma (os capítulos, são três, seguem a sucessão do último triênio da vida de Marx), é enriquecido pelo fato de a exposição assumir o inacabamento do seu conteúdo ou de suas análises. Inacabamento que ocorre por diversos motivos: como já dissemos, ainda não conhecemos tudo que é possível conhecer sobre e de Marx, há simplesmente textos seus que não foram publicados, inéditos, portanto; há também várias cartas de cunho pessoal que foram destruídas após sua morte e textos que o próprio autor descartara ao longo da vida. Além desses motivos mais evidentes, existe um que toca o próprio estatuto teórico do texto biográfico, isto é, que passa pelo reconhecimento do mito da biografia definitiva, que nem de perto é pretensão de Marcello Musto realizar.  Este derradeiro motivo inviabiliza de uma vez por todas qualquer desejo de escrita final no campo da produção biográfica, seja quem for o biografado. Como bem destacou Michael Heinrich (2018, p. 319), “uma biografia final de Marx nunca v[ai] existir”, pois “cada geração desenvolverá, a partir das condições históricas transformadas, uma nova perspectiva em relação à vida e à obra dele” conduzindo “ao aparecimento de novas biografias”. A melhor biografia é sempre aquela que é possível ser escrita nas melhores condições fornecidas por determinada época, o que passa necessariamente pelo acesso às fontes e ainda mais por uma análise crítica delas.
Nesse sentido, a biografia intelectual do “último Marx” escrita por Marcello Musto está em completo acordo com a proposta de diretrizes para a escrita biográfica lançada por Michael Heinrich. Este, partindo da crítica à “escrita biográfica tradicional”, cuja base filosófica é o historicismo, sinteticamente, propõe quatro pilares para uma nova forma de biografar (HEINRICH, 2018, pp. 405-6): I) o biografado deve ser retratado como um sistema aberto e encarado sempre na sua relação com a sociedade; II) o “dar sentido” que se procura sempre no texto biográfico deverá ser buscado como “resultado de um processo de comunicação”, no qual se coloca como fundamental a “análise precisa das condições desse processo de comunicação”, em que a “empatia” e a “revivência” cedem lugar para a explicitação e análise crítica das fontes; III) em vez de a exposição procurar a todo custo sugerir um desenvolvimento teleológico, no qual tudo que ocorreu na vida do biografado teria necessariamente de acontecer, o biógrafo deve procurar na forma expositiva apreender as rupturas e possíveis mudanças de posição, expondo, até mesmo, as lacunas; IV) por fim, o biógrafo deve assumir sua perspectiva, negando qualquer possibilidade de se tornar um narrador onisciente, distanciando-se, assim, cada vez mais da biografia ficcional.
O seguimento dessas diretrizes fez de O velho Marx uma provocação à leitura do autor alemão, afinal, lacunas há, ambiguidades também, algumas mudanças de posição, novas aquisições intelectuais foram feitas nesse período e novos enfoques para antigos problemas começaram a ser esboçados; nada disso fica implícito no livro de Musto, o qual nos leva a “duvidar de tudo”, aproximando-nos o mais possível de uma posição marxiana, e, desse modo, só há uma postura desejada: retomar a leitura do próprio Marx. Algo que nem sempre foi seguido pelos assim chamados marxistas, situação que foi intuída quase como um presságio pelo próprio Marx, quando fez a famosa afirmação, não sem um toque de humor irônico: “Tudo o que sei é que não sou marxista”. Sobre isso, é interessante o que nos escreve ironicamente Teodor Shanin (2017, p. 50), para quem, “já na geração de Marx, havia marxistas que sabiam mais que Marx o que era o marxismo e estavam preparados para lhe censurar às escondidas para seu próprio bem”; nem sequer Engels escapou da censura dos doutos marxistas. Bom exemplo disso foi a polêmica que se criou em torno da “Introdução” (ENGELS, 1986) escrita por este último em 1895 para os escritos de Marx (1986) sobre a Revolução de 1848 na França. O texto engelsiano, o último escrito pelo autor, foi em parte censurado pelo Partido Social-Democrata Alemão (SPD), que retirou os trechos nos quais Engels avaliava as potencialidades dos “meios violentos da ação operária”, o que transformou o texto numa defesa tout court da via parlamentar. Sobre a reação de Engels, conta-nos Antonio Roberto Bertelli (1986, p. 11):

Ao ver sua Introdução publicada com mutilações, fazendo dele um paladino da via parlamentar e pacífica, Engels reagiu energicamente contra a direção e exigiu que a Introdução fosse publicada na íntegra. Novamente a direção do partido não ouviu seu pedido e outra vez publicou o texto mutilado, agora em Die Neue Zeit. Engels insistiu, escreveu cartas, mas morreu, em agosto de 1895, sem ver atendido seu pedido.

É para uma leitura mais rigorosa que aponta a obra de Musto. Em seu livro, foi capaz de considerar, despido do apego apaixonado à tradição, as biografias de Marx e seus intérpretes mais conhecidos, o cânone por assim dizer, sem abrir mão dos novos ditames de leitura da obra marxiana, bem como das descobertas mais recentes na área da marxologia. O velho Marx é uma obra inovadora também por lançar novos enfoques à vida e obra de Marx, uma vez que contorna “uma figura completamente diferente da esfinge granítica de Marx colocada no centro das praças pelos regimes do Leste europeu, que indicava o futuro com certeza dogmática”. Na verdade, da leitura de Musto o que vem “à tona [é] o Marx de que mais necessitamos: aquele que foi constantemente guiado pelo espírito crítico” (MUSTO, 2018a, p. 11).
Assim orientados por Musto, cuja presença se faz notar a todo momento, como um guia cuidadoso e bem informado dos riscos do trajeto, findamos o mergulho no mar revoltoso da vida e obra do “Mouro” ou, para os mais íntimos, “Velho Nick”, tomados por muitos conhecimentos: dos problemas de saúde que impediram Marx de finalizar vários dos seus projetos e que acometeram sua esposa Jenny e suas filhas, da lista sem fim de médicos e viagens para tratamentos, somente proporcionais à quantidade de doenças que foram se acumulando no seu corpo; conhecemos ainda mais o seu inesgotável interesse por aprender algo novo, sempre duvidando de tudo e movendo-se nas pesquisas como um “vigoroso andarilho” (MARX, 1968, p. 9) à procura da “lógica da coisa” toda (MARX, 2010, p. 39 ), ainda que isso lhe conduzisse à necessária autocrítica e aos atritos com autointitulados marxistas da época, com os quais o próprio Marx não se identificava. Desse modo, nos últimos anos de sua vida, acabou estudando de maneira sistemática antropologia, história da propriedade, das formações pré-capitalistas e história mundial (MUSTO, 2018a, p. 106), afora matemática pura, por exemplo. Marx também continuou se aprofundando na chamada questão russa, principalmente a partir do diálogo epistolar com Vera Zasulitch, e em outras questões de matéria internacional, pois, como destacou Musto (2018a, pp. 44-77) , Marx se dizia “cidadão do mundo”, portanto, atuava onde quer que estivesse, e para isso se mantinha informado dos principais acontecimentos, seja lendo os mais importantes periódicos burgueses e operários ou debatendo com militantes e lideranças políticas do movimento socialista.
A complexidade de Marx, sempre contrário às “fórmulas gerais”, é-nos revelada na exposição do caráter fragmentário e inacabado de sua produção intelectual, por isso, não se encontra nessa biografia uma imagem pronta e acabada, feita sob medida para o altar da revolução. Distante da hagiografia tanto quanto de um banco dos réus, a obra de Musto também não procura condenar nem absolver Marx de coisa alguma, antes, constitui um instigante esboço crítico dos seus últimos anos. É interesse do autor apreender, quando possível, as motivações de certas posições tomadas pelo revolucionário alemão, nesse caso, vida e obra são tomadas em conjunto, como é próprio de uma biografia intelectual. No caso de Marx, como destaca Michael Heinrich (2018, p. 412), isso é ainda mais valioso, pois:

Vários aspectos de sua vida não são compreensíveis sem uma análise do desenvolvimento de sua obra. Em contrapartida, tampouco é possível entender em sua completude as recorrentes interrupções e novas abordagens no desenvolvimento de sua obra sem levar em conta as viradas na vida de Marx.
Inseparáveis do grande intelectual e revolucionário comprometido pelo dever ético de preparar o terreno para a revolução comunista, isto é, da figura pública de Marx, são, portanto, o marido carinhoso, capaz de dedicar-se como um enfermeiro aos cuidados da esposa convalescente – justamente nesse período, sem cabeça para outras matérias, é que retorna ao estudo mais sistemático da matemática e da história mundial (MUSTO, 2018, p. 101) –, o pai preocupado e bastante aberto ao diálogo – com as filhas trocou uma infinidade de cartas, tratando desde assuntos domésticos a questões teóricas e políticas – e um avô apaixonado, cuja tristeza de estar longe dos netos ele não fez questão de esconder quando tiveram de se separar devido ao retorno da filha mais velha, Jenny, e do genro Charles Longuet à França, possibilitado pela anistia de1880 aos membros da Comuna de Paris de 1871 (MUSTO, 2018, pp. 28-9).
É nesse cenário de redescoberta e renovado interesse que, no ano do bicentenário de nascimento do autor de O capital, o público leitor em geral e os estudiosos da obra marxiana em particular recebem a publicação de duas grandes biografias do autor alemão, cada uma tratando de um dos dois extremos da linha evolutiva do percurso intelectual de Marx; referimo-nos à obra de Michael Heinrich (2018) e de nosso autor resenhado Marcello Musto (2018). A primeira aborda os anos anteriores à militância jornalística de Marx junto do periódico liberal Gazeta Renana, partindo do ano de nascimento, 1818, até 1841, quando Marx apresentou sua tese de doutoramento. Heinrich promete um trabalho composto por três volumes, fôlego poucas vezes visto mesmo se tratando de um autor tão biografado como Marx. Já o livro de Musto, autor que há algum tempo vem tratando de reconstituir o itinerário biográfico-intelectual do revolucionário alemão, de fato cumpre bem sua promessa de retratar os últimos anos de vida do Mouro, 1881-3. Ainda sobre projetos biográficos, a editora Boitempo, a mesma patrocinadora dos dois títulos anteriores e idealizadora do que ela chamou ANO MARX, promete para o final deste ano a publicação da primeira edição da obra de José Paulo Netto, intitulada Marx: uma biografia, que será o primeiro intento genuinamente brasileiro de biografar Marx. Enquanto aguardamos, fazemos das palavras de Wallerstein as nossas: Leiam Karl Marx! E acrescentamos ainda: e lutem! Afinal, conta-nos Musto, Marx quando indagado sobre a “finalidade última do ser” respondeu, não sem um instante de silêncio, “com um tom profundo e solene: a luta!” (2018, p. 17).

Footnotes

1 Mestre e doutorando pela Universidade Federal de Minas Gerais (UFMG).

2 Em 1958, criou-se no Collège de France a cadeira de antropologia social; em 1908, Sir James George Frazer proferira na Universidade de Liverpool a aula inaugural da primeira disciplina criada no mundo com o nome de antropologia social; 50 anos antes, em 1858, nasciam dois dos principais mestres da futura disciplina, Franz Boas e Émile Durkheim (LÉVI-STRAUSS, 2017, pp. 11-3).

3 Marx “negou (…) a necessidade histórica do desenvolvimento do modo de produção capitalista em todas as partes do mundo” (MUSTO, 2018a, p. 81), abrindo caminho para “um verdadeiro internacionalismo em escala global, não mais apenas europeia” (MUSTO, 2018a, p. 83). Desse modo, expôs sua “concepção multilinear” que se atém, sobretudo, às especificidades históricas, considerando a possibilidade do “desenvolvimento desigual das condições políticas e econômicas entre países e contextos sociais diferentes” (MUSTO, 2018a, p. 83).

4 Um bom exemplar do politicismo brasileiro pode ser retirado da entrevista do então presidente da República Luís Inácio Lula da Silva. Em 4 de outubro de 2008, ele declarou que a crise chegaria ao Brasil, caso realmente chegasse, como uma “marolinha”, embora ele mesmo tenha reconhecido a força avassaladora da crise nos Estados Unidos da América (GALHARDO, 2018).

5 Para maiores aprofundamentos acerca desse ponto, é incontornável a leitura de Chasin (1999; 2000).

6 Em 30 de março de 2014, The New York Times lançou um debate chamado “Was Marx right? (THE NEW YORK TIMES, 2018). Antes disso, em 2011, Terry Eagleton (2011), imbuído de semelhante espírito, lançou a sua obra Why Marx was right. Não se pode esquecer da obra de Thomas Piketty, Le capital au XXIe siècle, publicada em 2013 na França, cuja proposta explícita foi desabilitar uma leitura contemporânea de O capital, obra-prima inacabada de Marx. Cinco anos depois de seu lançamento na França, o livro de Piketty se mostrou ultrapassado na proposta conciliatória e insuficiente na análise.

7 O próprio Musto (2018a, p. 10) nos conta em seu livro que desde 1998 já foram publicados 26 novos volumes das obras completas de Marx e Engels, os quais se somam aos 40 volumes publicados entre 1975 e 1989. Para mais esclarecimentos acerca da história das publicações das obras de Marx e Engels, cf. Hobsbawm (1983, pp. 423-43) e Cerqueira (2015, pp. 825-44). Já para se inteirar dos novos percursos e diretrizes de publicação da MEGA2, cf. Hubmann (2012, pp. 33-49). Por fim, não poderia ser diferente, para visões mais críticas do projeto MEGA-2, cf. Martins (2013, pp. 135-43) e Marxhausen (2014, pp. 95-124).

8 Aos desejosos de acompanhar o processo de publicação das obras completas de Marx e Engels, bem como os debates em torno do projeto MEGA2 e das obras dos autores alemães, um bom começo é conferir os anuários (Marx-Engels-Jahrbuch) que tratam do assunto, publicados pelos envolvidos com as novas edições e pesquisadores convidados (cf. <http://mega.bbaw.de/begleitende-publikationen>).

9 Michael Heinrich (2018, p. 30), na nota 26 do seu livro Karl Marx e o nascimento da sociedade moderna, recém-publicado no Brasil, diz que “a MEGA[2] segue princípios histórico-críticos: todos os textos serão publicados integralmente, fiéis ao original e com todas as variações (no caso de textos impressos, com as diferenças entre as edições individuais; no caso de manuscritos, com supressões, substituições e alterações). As intervenções dos editores se reduzem ao mínimo necessário e são rigorosamente registradas. Além do texto em si, há um aparato crítico contendo suas variações, notas explanatórias, índice remissivo, uma descrição precisa dos manuscritos, assim como do surgimento e da tradição do respectivo texto. A MEGA[2] está estruturada em quatro seções: I. Obras (sem O capital), II. O capital e trabalhos preparatórios, III. Cartas (contém não somente as cartas de mas também as cartas a Marx e Engels), IV. Excertos (trechos de livros que com frequência contêm notas e comentários)”.

10 O título original da obra é: L’ultimo Marx (1881-1883). Saggio di biografia intelletualle.

11 Esclarecemos que essa não é a primeira obra publicada no Brasil que versa sobre os últimos anos de Marx, já que recentemente a editora Expressão Popular verteu para o nosso idioma a clássica obra escrita e organizada por Teodor Shanin (2017); há também o livro organizado por Rubem César Fernandes (1982) na década de 1980, Dilemas do socialismo: a controvérsia entre Marx, Engels e os populistas russos. Contudo, nenhum desses livros constitui uma biografia intelectual dos anos de 1881-1883, não sendo, portanto, focalizada a relação vida e obra, assim como também não contemplam a amplidão temática alcançada pela obra de Musto, a qual vai muito além dos debates havidos entre Marx e os militantes russos. E ainda: tanto Shanin quanto Rubem César Fernandes publicaram antes da retomada do projeto MEGA, no final da década de 1980.

12 Ao leitor interessado noutros enfoques, indicamos a também resenha de Lucas Parreira Álvares (2018), cujo destaque ficou por conta dos diálogos entre Marx e os populistas russos, bem como no modo pelo qual Marx estudou e assimilou as descobertas antropológicas de sua época.

13 Como explica Musto (2018a, p. 97), esse “era o modo como Marx era chamado em família e pelos companheiros de luta mais próximos”. Ainda sobre o apelido de “Mouro”, especificamente sobre a tradução da palavra alemã Mohr, citamos a nota à tradução do livro de Michael Heinrich, Karl Marx e o nascimento da sociedade moderna, na qual lemos: “Algumas traduções brasileiras utilizam o termo “mouro”, que, traduzido para o alemão, resultaria em Maure, não em Mohr. Na Idade Média, Mohr ainda era utilizado para designar os habitantes do Norte da África, mas, desde o século XVI, o termo é utilizado de maneira generalizada para designar uma pessoa de pele escura.” (Cf. MUSTO, 2018a, nota 44)

14 Isso se aplica, inclusive, ao grande e ambicioso trabalho de José Chasin (2009), Marx: estatuto ontológico e resolução metodológica, o qual repercute até nossos dias em forma de projetos de pesquisas dos seus orientandos e dos orientados desses últimos, para quem aquele trabalho é um valioso indicativo de rota. Antes, é preciso dizer que a obra de Chasin foi interrompida pelo seu falecimento prematuro, no auge do seu vigor intelectual.

15 Essas não foram poucas. Realizando uma recuperação das que aparecem na obra de Musto, sempre com o risco de alguma patologia ter-nos escapado, chegamos à seguinte listagem, incluindo-se os diversos mal-estares: furúnculos, carbúnculos e erupção de bolhas no corpo, pleurite, tosse quase constante, calafrios, reumatismo, que lhe causou enrijecimento de uma das pernas, resfriados recorrentes, bronquite crônica, hemorragias e abcesso pulmonar, que acabou fazendo com que Marx usasse respirador, o qual ele comparava a uma focinheira.

16 Como as doenças de sua esposa Jenny von Westphalen, invadida por um câncer de fígado, que a separou definitivamente de Marx em 2 de dezembro de 1881, quando, “pela primeira vez, desde 1836, quando se apaixonara por ela com apenas 18 anos, ele se viu sozinho” (MUSTO, 2018a, p. 103). Além disso, outro grande abalo foi a doença e posterior falecimento, causado por um câncer na bexiga, em 11 de janeiro de 1883, antes dos 39 anos, da sua filha mais velha, com quem trocara inúmeras cartas. Reagindo à morbidez que também marcam seus últimos anos, as últimas palavras de Marx deixadas sobre um papel, transcritas por Musto (2018a, p. 131) e que demonstram a resiliência do seu caráter, foram as seguintes: “Encontro um pouco de alívio numa horrível dor de cabeça. A dor física é o único ‘torpor’ da dor mental”. Contabilize-se ainda o estado doentio da sua filha Eleanor (MUSTO, 2018a, p. 100), do seu genro Charles Longuet e de seu neto Harry, além da constante imposição de isolamento (MUSTO, 2018a, p. 101), o que acabou impedindo a sua ida ao funeral da sua companheira.

17 Recorrendo uma vez mais à listagem, retirada da leitura da obra de Musto, temos: Londres, Eastbourne, ilha de Wight, Argenteuil, Paris, Marselha e Argel, onde esteve durante 72 dias. Retornando da Argélia, Marx ainda passou, devido a complicações no seu estado de saúde, por Mônaco e Cannes.

18 Para maiores aprofundamentos acerca dessa questão e dos desafios de biografar Marx, cf. As possibilidades da escrita biográfica hoje: sobre a metodologia em uma biografia de Marx (HEINRICH, 2018, pp. 399-419).

19 Segundo Musto (2018a, p. 84), “durante toda a vida, Marx permaneceu fiel a seu mote preferido: ‘De omnibus dubitandum’ [é preciso duvidar de tudo]”.

20 Sobre esse ponto específico, ver Musto (2018a, pp. 126 ss).

21 Quase tão revoltoso quanto aquele oceano que ele enfrentara para entregar em mãos do editor “a extensa segunda parte do manuscrito” do Livro I de O capital: crítica da economia política. Como assegura Michael Heinrich (2018, p. 16), “ele poderia tê-lo enviado por correio marítimo, como havia feito, alguns meses antes, com a primeira parte desse manuscrito, mas a questão lhe era importante demais”. Para mais detalhes dessa travessia que durou dois dias, cf. Heinrich (2018, pp. 15-8).

22 Segundo Musto (2018a, p. 98), “com esse cognome – Old Nick, que na gíria inglesa significava ‘velho diabo’ –, ele costumava assinar, sobretudo nos últimos anos de vida, as cartas endereçadas às filhas, a Engels e a Paul Lafargue”. Para outros detalhes, cf. nota 52 de Musto (2018a).

23 Um aspecto interessante da biografia de Marx, contado por Musto (2018a, p. 15), é que, com a derrota dos movimentos revolucionários de 1848, “Marx se tornará apátrida” e que, em 1874, teve negado seu pedido de naturalização inglesa, por ser considerado um agitador.

24 Para um balanço (sempre parcial) das biografias sobre Marx, cf. Angelo Segrillo (2017).

25 Cf. os seguintes textos de Marcello Musto, todos publicados no Brasil: A formação da crítica de Marx à economia política: dos estudos de 1843 aos Grundrisse (2011); A vida de Marx no tempo dos Grundrisse: notas biográficas entre 1857 e 1858 (2016); A escrita de O capital: gênese e estrutura da crítica de Marx à economia política (2018b).

Referências

ÁLVARES, Lucas Parreira. O velho Marx, de Marcello Musto: por que essa biografia merece ser lida. Disponível em: <https://blogdaboitempo.com.br/2018/06/07/o-velho-marx-de-marcello-musto-por-que-essa-biografia-merece-ser-lida/#prettyPhoto>, acessado em 10 ago. 2018.
BERTELLI, Antonio Roberto. “Uma introdução polêmica”. In: MARX, Karl. As lutas de classes na França (1848-1850). São Paulo: Global, 1986.
CERQUEIRA, Hugo E. A. da Gama. Breve história da edição crítica das obras de Karl Marx. Revista Economia Política, São Paulo, v. XXXIV, n. 4, pp. 825-44, out./dez. 2015.
CHASIN, J. Textos sobre política. Revista Ensaios Ad Hominen n. 1 t. III – Política. São Paulo: Ad Hominem, 1999.
______. A miséria brasileira, 1964-1984: do golpe militar à crise social. Santo André: Ad Hominem, 2000.
______. Marx: estatuto ontológico e resolução metodológica. São Paulo: Boitempo, 2009.
EAGLETON, Terry. Why Marx was right. Londres: Yale University Press, 2011.
ENGELS, Friedrich. “Introdução”. In: MARX, Karl. As lutas de classes na França (1848-1850). São Paulo: Global, 1986.
FERNANDES, Rubem César (Org.). Dilemas do socialismo: a controvérsia entre Marx, Engels e os populistas russos. Trad. Lúcio F. R. Almeida e Rubem César Fernandes. Rio de Janeiro: Paz e Terra, 1982.
GALHARDO, Ricardo. Lula: crise é tsunami nos EUA e, se chegar ao Brasil, será “marolinha”. O Globo, Rio de Janeiro, 4 out. 2008. Disponível em: <https://oglobo.globo.com/economia/lula-crise-tsunami-nos-eua-se-chegar-ao-brasil-sera-marolinha-3827410>, Acessado em 10 ago. 2018.
HEINRICH, Michael. As possibilidades da escrita biográfica hoje: sobre a metodologia em uma biografia de Marx. In: ______. Karl Marx e o nascimento da sociedade moderna: biografia e desenvolvimento de sua obra v. I: 1818-1841. Trad. Cláudio Cardinali. São Paulo: Boitempo, 2018, pp. 399-419.
______. Karl Marx e o nascimento da sociedade moderna: biografia e desenvolvimento de sua obra, v. I: 1818-1841. Trad. Cláudio Cardinali. São Paulo: Boitempo, 2018.
HOBSBAWM, Eric. A fortuna das edições de Marx e Engels. In.: ______ (Org.). História do marxismo v. I: o marxismo no tempo de Marx. Trad. Carlos Nelson Coutinho e Nemásio Salles. Rio de Janeiro: Paz e Terra, 1983, pp. 423-43.
HUBMANN, Gerald. Da política à filologia: a Marx-Engels Gesamtausgabe. Revista Crítica Marxista, Campinas, n. 34, pp. 33-49, 2012.
LÉVI-STRAUSS, Claude. Antropologia estrutural dois. Trad. Beatriz Perrone-Moisés. São Paulo: Ubu Editora, 2017.
MARTINS, Maurício Vieira. Sobre a nova edição da obra de Marx e Engels: só a filologia salva. Revista Marx e o Marxismo, Niterói, v. I, n. 1, pp. 135-43, 2013.
MARX, Karl. Brief an den Vater (10. November 1837). In: MARX, Karl; ENGELS, Friedrich. Werke 40. Berlim: Dietz, 1968.
______. As lutas de classes na França (1848-1850). São Paulo: Global, 1986.
______. Crítica da filosofia do direito de Hegel. Trad. Rubens Enderle e Leonardo de Deus. São Paulo: Boitempo, 2010.
MARXHAUSEN, Thomas. História crítica das Obras completas de Marx e Engels (MEGA). Trad. Nélio Schneider. Revista Crítica Marxista, São Paulo, n. 39, pp. 95-124, 2014.
MUSTO, Marcello. A formação da crítica de Marx à economia política: dos estudos de 1843 aos Grundrisse. Revista Crítica Marxista, n. 33, pp. 31-65, 2011.
______. A vida de Marx no tempo dos Grundrisse: notas biográficas entre 1857 e 1858. Revista de Políticas Públicas, São Luís, v. XX, n. 2, pp. 739-58, 2016.
______. O velho Marx: uma biografia de seus últimos anos (1881-1883). Trad. Rubens Enderle. São Paulo: Boitempo, 2018a.
______. A escrita de O capital: gênese e estrutura da crítica de Marx à economia política. Trad. Murilo Leite e Carolina Peters. Verinotio – Revista on-line de Filosofia e Ciências Humanas, Rio das Ostras, v. 24, n. 1, pp. 23-47, abr./2018b.
PIKETTY, Thomas. Le capital au XXIe siècle. Paris: Éditions du Seuil, 2013.
SEGRILLO, Angelo. Karl Marx: um balanço biográfico. Estudos Ibero-Americanos, Porto Alegre, v. XLIII, n. 3, pp. 601-11, set.-dez. 2017.
SHANIN, Teodor. Marx tardio e a via russa: Marx e as periferias do capitalismo. Trad. Laboratório de Estudos de Movimentos Sociais e Territorialidades da Universidade Federal Fluminense (Lemto – UFF). São Paulo: Expressão Popular, 2017.
THE NEW YORK TIMES. Was Marx Right., Nova York, 30 mar. 2014. The opinion pages: Room for debate. Disponível em: <https://www.nytimes.com/roomfordebate/2014/03/30/was-marx-right>, acessado em 10 ago. 2018.
WALLERSTEIN, Immanuel. “Leiam Karl Marx!”. Musto entrevista Wallerstein. Disponível em: <https://blogdaboitempo.com.br/2018/05/09/leiam-karl-marx-musto-entrevista-wallerstein/>, acessado em 10 ago. 2018.

Categories
Past talks

Los Grundrisse de Karl Marx- Medellin

Categories
Past talks

Los Grundrisse de Karl Marx – Bogotá

Categories
Journalism

Kembalinya Sang Raksasa

Dalam surat kali ini, saya masih akan bercerita tentang Karl Marx.

Menurut saya, jika kemudaan abadi seorang penulis ditandai dengan kemampuannya untuk terus merangsang munculnya ide-ide baru, maka tanpa ragu bisa dikatakan Karl Marx adalah seorang penulis yang selalu muda

Menyusul ambruknya Tembok Berlin, kaum konservatif dan progresif, kaum liberal dan sosial demokrat hampir sepakat mendeklarasikan tamatnya Marx. Deklarasi itu kemudian terbukti prematur, ketika teori-teori Marx sekali lagi kembali hangat diperbincangkan – dengan kecepatan yang dalam banyak hal mengejutkan. Sejak 2008, akibat krisis ekonomi yang tak kunjung pulih dan kontradiksi-kontradiksi mendalam yang merobek-robek masyarakat kapitalis, telah membangkitkan minat baru pada Marx yang secara tergesa-gesa dipinggirkan pasca 1989. Ratusan surat kabar, majalah dan stasiun TV atau stasiun-stasiun radio memajang analisis-analisis Marx dalam Kapital dan juga artikel-artikel yang ditulisnya untuk harian New-York Tribune, yang mana saat itu sedang mengamati kepanikan 1857, yaitu krisis keuangan internasional pertama dalam sejarah.

Setelah dua puluh tahun tenggelam, orang-orang di banyak negara kembali menulis dan membicarakan Marx. Di dunia berbahasa Inggris, konferensi dan kursus-kursus di universitas tentang pemikiran-pemikirannya kembali mengemuka. Kapital sekali lagi menjadi buku terlaris di Jerman, sementara versi manga/komiknya telah diterbitkan di Jepang. Di Cina, edisi baru yang sangat tebal dari kumpulan karya-karyanya sedang akan diterbitkan (dengan terjemahan dari bahasa Jerman dan tidak seperti di masa lalu, dari bahasa Rusia). Di Amerika Latin, permintaan baru akan Marx sangat terasa di kalangan mereka yang aktif dalam politik.

Penemuan kembali ini juga berlangsung di front akademik dengan dilanjutkannya proyek edisi historis-kritis Jerman yang baru dari karya-karya lengkap Marx dan Engels, MEGA (Marx-Engels-Gesamtausgabe). Edisi Jerman yang baru ini dibagi dalam empat bagian: (1) karya tulis dan artikel-artikel; (2) Kapital dan seluruh naskah-naskah persiapannya; (3) korespondensi atau surat-menyurat; dan (4) buku catatan tentang nukilan-nukilan. Dari 114 volume yang direncanakan, sejauh ini 66 telah diterbitkan (26 di antara adalah kelanjutan dari proyek di tahun 1998). Proyek ini masih menerbitkan banyak karya-karya yang belum selesai dari Marx sebagaimana adanya, bukan dengan intervensi editorial seperti yang menjadi kebiasaan di masa lalu.

Berkat inovasi penting ini serta publikasi untuk pertama kalinya dari berbagai buku catatan tersebut, Marx yang muncul kemudian, dalam banyak hal, berbeda dari yang disajikan oleh sekian banyak lawan dan mereka yang diduga menjadi pengikutnya. Patung berwajah dingin si penunjuk jalan ke masa depan dengan kepastian dogmatis di alun-alun Moskow dan Beijing, telah berganti rupa menjadi sosok pemikir kritis yang merasakan pentingnya mencurahkan energi untuk studi mendalam dan mengecek argumen-argumennya sendiri, meninggalkan sebagian besar pekerjaan semasa hidupnya yang belum selesai.

Berbagai penafsiran yang mapan atas karya Marx kemudian dibuka kembali untuk diskusi lebih lanjut. Contohnya, seratus halaman pertama dari Ideologi Jerman – sebuah teks yang banyak diperdebatkan di abad ke-20 tetapi hampir selalu dianggap sebagai sebuah karya utuh– sekarang telah diterbitkan dalam urutan kronologis dan di dalam bentuk aslinya terdiri dari tujuh fragmen terpisah. Telah ditemukan bahwa ini semua adalah peninggalan dari bagian-bagian lain dari buku ini atas dua pengarang Hegelian-Kiri, Bruno Bauer dan Max Stirner. Edisi pertama yang terbit di Moskow pada 1932, tetapi sebagaimana banyak versi setelahnya, dengan hanya sedikit modifikasi, telah menciptakan kesan keliru dari pembukaan ‘Bab tentang Feuerbach’ bahwa Marx dan Engels telah secara komprehensif menetapkan hukum-hukum materialisme historis (sebuah istilah yang tidak pernah digunakan Marx) atau – sebagaimana Marxis Prancis Louis Althusser simpulkan – dikonseptualisasikan sebagai ‘patahan epistemologis yang pasti’.

Aspek menarik lainnya dari edisi ini adalah perbedaan yang lebih jelas antara bagian-bagian dari manuskrip yang ditulis oleh Marx dan yang ditulis oleh Engels. Ini menghasilkan sebuah pembacaan yang sangat berbeda dari bagian-bagian tertentu yang tadinya dianggap sebagai keseluruhan yang terintegrasi. Ambil contoh kalimat dimana banyak penulis, baik dalam semangat kritik yang tajam maupun sebagai pertahanan ideologis, telah memperlakukannya sebagai deskripsi utama Marx atas masyarakat pasca-kapitalis: ‘masyarakat mengatur produksi umum dan dengan demikian memungkinkan bagi saya untuk melakukan satu hal hari ini dan hal lain besok, berburu di pagi hari, memancing di sore hari, beternak di malam hari, dan mengkritik setelah makan malam … ‘. Sekarang kita tahu (juga berkat versi Ideologi Jerman yang diterbitkan di tahun 1974 oleh sarjana Jepang Wataru Hiromatsu) bahwa kalimat itu berasal dari pena Engels (pada saat itu masih di bawah pengaruh kaum sosialis utopis Prancis) dan sama sekali tidak cocok dengan pandangan sahabat karibnya itu.

Perbaikan gramatikal juga adalah salah satu yang penting atas karya besar (magnum opus) Marx. Empat volume baru MEGA yang diterbitkan dalam sepuluh tahun terakhir, yang mencakup semua naskah-naskah persiapan (draft) yang hilang dari Volume Dua dan Tiga di Kapital (dibiarkan tidak lengkap oleh Marx), memungkinkan kita untuk merekonstruksi seluruh proses seleksi, komposisi dan koreksi yang dilakukan Engels dalam pengeditan manuskrip-manuskrip Marx. Dengan demikian kita bisa melihat mana dari beberapa ribu perubahannya (sebuah angka yang tidak terpikirkan hingga baru-baru ini) yang dianggap paling signifikan dalam periode panjang penulisannya antara tahun 1883 dan 1894, dan memastikan di mana ia tetap menggunakan teks asli Marx – yang, bahkan dalam kasus hukum terkenal tentang kecenderungan turunnya tingkat laba, jelas-jelas tidak dimaksudkan untuk mewakili hasil akhir dari penelitiannya.

Menempatkan Marx pada posisi tak tersentuh dan hanya cocok untuk penelitian akademis khusus, adalah sebuah kesalahan yang setara dengan mentransformasikannya menjadi sumber doktrinal ’sosialisme yang benar-benar ada/actually existing socialism’. Karena pada kenyataannya, analisisnya lebih bersifat topikal ketimbang sebelumnya. Ketika Marx menulis Kapital, modus produksi kapitalis masih dalam periode yang relatif awal perkembangannya. Hari ini, setelah runtuhnya Uni Soviet dan penyebaran kapitalisme ke wilayah-wilayah baru di planet (pertama dan terutama adalah Cina), kapitalisme telah menjadi sebuah sistem global yang komplet yang menjajah dan membentuk semua aspek (bukan hanya ekonomi) dari keberadaan manusia. Dalam kondisi ini, ide-ide Marx terbukti lebih subur dibandingkan saat ia masih hidup.

Selain itu, ekonomi saat ini tidak hanya mendominasi politik, menetapkan agenda dan membentuk keputusan-keputusannya, tetapi keberlakuannya di luar yurisdiksi dan kontrol demokratis. Dalam tiga dasawarsa terakhir, kekuatan pengambilan keputusan telah diwariskan tanpa tedeng aling-aling dari dunia politik ke ekonomi. Pilihan-pilihan kebijakan tertentu telah ditransformasikan menjadi kebijakan ekonomi. Pengerdilan dari bagian-bagian politik ini ke dalam ekonomi, sebagai domain terpisah yang tidak dapat ditembus oleh perubahan, merupakan ancaman yang sangat mematikan untuk demokrasi di zaman kita. Parlemen-parlemen nasional mendapati kekuasaanya telah dipreteli dan ditransfer ke pasar. Peringkat Standard & Poor’s dan indeks Wall Street – nabi-nabi masyarakat modern masa kini – membawa bobot yang tak terbandingkan dengan kehendak rakyat. Hal terbaik yang bisa dilakukan pemerintah adalah ‘mengintervensi’ ekonomi (ketika diperlukan untuk mengurangi anarki kapitalisme yang destruktif dan krisis kekerasannya), tetapi mereka tidak dapat mempertanyakan aturan-aturan dan pilihan-pilihan dasarnya.

Setelah dua puluh tahun lagu puja-puji untuk masyarakat pasar dilantunkan bertemu dengan berbagai macam kekososngan postmodernisme, kemampuan baru untuk mensurvei cakrawala dari bahu raksasa seperti Marx merupakan sebuah perkembangan yang positif, tidak hanya bagi semua akademisi yang tertarik untuk memahami secara serius masyarakat kontemporer kita, tetapi juga bagi siapa saja yang terlibat dalam pencarian teoritis maupun politik untuk sebuah alternatif sosalis terhadap kapitalisme.

Categories
Journal Articles

A kapitalizmus történelmi szerepének dialektikája

A kapitalizmus fejlődésének történelmi jelentősége
Marx egész munkásságán végigvonul a meggyőződés, hogy a kapitalista termelési mód elterjedése alapvető előfeltétele a kommunista társadalom születésének, végigvonul Marx egész munkásságán.

Egyik első nyilvános előadásán, amelyet Brüsszelben tartott, a Német Munkásszövetségben és beépített egy kéziratos vázlatba, amelynek „Bérek” volt a címe, Marx szól „a tőke, a nagyipar, a szabad verseny, a világpiac pozitív szerepéről”. A munkásoknak, akik azért jöttek, hogy meghallgassák, azt mondta:

Nem szükséges elmagyaráznom Önöknek részletesen, hogy eme termelési viszonyok nélkül sem a termelési eszközök – a munkásosztály felszabadításának és egy új társadalom alapjainak anyagi eszközei – nem teremthetők meg, sem pedig a proletariátus maga nem mehet végig az egyesülésnek és a fejlődésnek azon az útján, amelynek révén valóban képes lesz forradalmasítani a régi társadalmat és önmagát.

A Kommunista Párt Kiáltványában Engelssel együtt amellett érvelt, hogy a munkásosztálynak a feudális társadalom végső krízise alatti felkelései kudarcra voltak ítélve, „mert maga a proletariátus fejletlen volt, s mert nem voltak meg felszabadításának anyagi feltételei, amelyek éppen a polgári korszak termékei.” Mindazonáltal elismerte ennek a korszaknak nem egy érdemét: nemcsak „elpusztított minden hűbéri, patriarchális, idillikus állapotot”, hanem „a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást tette.” Engels és Marx nem habozott kijelenteni, hogy „[a] burzsoáziának a történelemben fölöttébb forradalmi szerepe volt.”

Kiaknázva a földrajzi felfedezéseket és a születő világpiacot, „valamennyi ország fogyasztását és termelését nemzetközivé tette.” Ezenfelül alig egy évszázad leforgása alatt „a burzsoázia tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint minden letűnt nemzedék együttvéve.” Ez azáltal vált lehetségessé, hogy „a falut a város uralma alá hajtotta” és kiragadta „a népesség jelentékeny részét a falusi élet bárgyúságából”, amely oly elterjedt volt az európai feudális társadalomban. Ami még fontosabb, a burzsoázia „a fegyvereket kovácsolta melyek halálát okozzák” és az embereket is, akik használni fogják őket „a modern munkásokat, a proletárokat”, akiknek száma és ereje a burzsoázia terjeszkedésével egy ütemben növekszik… Ugyanis Marx és Engels szerint „az ipar haladása, amelynek a burzsoázia akarat- és ellenállás nélküli hordozója, a munkásoknak a versenyből eredő elszigetelődése helyére társulásukból eredő forradalmi egyesülésüket állítja.”

Marx hasonló gondolatokat fejtett ki Osztályharcok Franciaországban c. művében, amellett érvelve, hogy egyedül a burzsoázia uralma „tépi csak ki a hűbéri társadalom anyagi gyökereit és egyengeti a terepet – az egyedülit, amelyen a proletárforradalom lehetséges.” Az 1850-es évek elején, korának alapvető politikai eseményeit kommentálva, elméletileg még jobban kidolgozta azt az elképzelést, hogy a kapitalizmus szükséges előfeltétele az újfajta társadalom születésének. Egyik, Engelssel közösen, a Neue Rheinische Zeitungba írott bírálatukban amellett érvelt, hogy Kínában „a föld legrégibb és legrendíthetetlenebb birodalmát az angol burzsoák kartonbálái nyolc év alatt egy társadalmi átalakulás küszöbére vitték, amelynek mindenesetre a legjelentősebb következményekkel kell járnia a civilizáció szempontjából.”

Három évvel később Az indiai brit uralom eljövendő eredményeiben Marx megállapítja: „Angliának kettős küldetést kell betöltenie Indiában: az egyik romboló, a másik alkotó – a régi ázsiai társadalom megsemmisítése és a nyugati társadalom alapjainak lefektetése Ázsiában.” Marxnak nem voltak illúziói a kapitalizmus alapvető vonásairól, Nagyon is tudatában volt annak, hogy a burzsoázia soha nem „hozott létre haladást anélkül, hogy egyéneket és népeket ne vonszolt volna véren és szennyen, nyomoron és megaláztatáson át?” De Marx arról is meg volt győződve, hogy a világkereskedelem és az emberi termelőerők fejlődése, az anyagi termelésnek „a természeti erők feletti tudományos uralommá” változtatásával megteremtik az alapjait egy másfajta társadalomnak: „a burzsoá ipar és kereskedelem megteremtik az új világ ezen anyagi feltételeit”.

Marx néhány évvel később helyesbítette az indiai brit jelenléttel kapcsolatos nézeteit, egy, a New York Daily Tribune-ba a szipoj lázadásról szóló cikkében, amelyben határozottan azok mellé állt, akik „megkísérelték kiűzni az idegen hódítókat”.A kapitalizmusról megfogalmazott álláspontját azonban megerősítette, politikusabb hangnemben, a ragyogó 1856-os Beszéd a ’People’s Paper’ évfordulóján-ban. Ekkor, emlékeztetve rá, hogy a kapitalizmus milyen soha nem látott ipari és tudományos erőket hívott életre, azt mondta az eseményen jelenlévő elvtársainak: „A gőz, az elektromosság és a fonógép sokkal veszedelmesebb forradalmárok voltak, mint Barbès, Raspail és Blanqui”. A Grundrissében Marx többször megismétli azt a gondolatot, hogy a társadalomban a kapitalizmus révén bizonyos „civilizáló tendenciák” érvényesülnek. Megemlíti a „külkereskedelem civilizáló hatását”, éppúgy, mint a „tőke termelésének” ama „propagandisztikus (civilizáló) tendenciáját”, amely „pusztán” a tőkének a sajátja, „a korábbi termelési feltételektől” eltérően. Marx annyira messze ment ez ügyben, hogy helyeslően idézi John Wade történészt (1788–1875), aki a munkamegosztás által létrehozott szabadidőre gondolva, azt állította, hogy a „tőke csak más név arra, hogy civilizáció”.

Ugyanakkor azonban Marx akként támadta a tőkést, mint aki „bitorolja a munkások által létrehozott szabad időt a társadalom számára”. Egy passzusban, amely nagyon közel áll a Kommunista kiáltványban vagy az 1853-ban a New York Tribune-nak írott cikkekben kifejtett álláspontjához, Marx azt írta:

Ahogy tehát a tőkére alapozott termelés egyfelől az egyetemes ipart hozza létre – azaz többletmunkát, értéklétrehozó munkát –, úgy másfelől a természeti és emberi tulajdonságok általános kiaknázásának egy rendszerét, az általános hasznosság egy rendszerét, melynek hordozójaként jelenik meg a tudomány maga is, akárcsak az összes fizikai és szellemi tulajdonságok, ugyanakkor semmi nem jelenik meg mint magán-valóan magasabb, önmagáért-valóan jogosult a társadalmi termelés és csere e körén kívül. Ily módon a tőke hozza csak létre a polgári társadalmat és a természetnek, valamint magának a társadalmi összefüggésnek a társadalom tagjai által való egyetemes elsajátítását. Innen ered a tőke nagy civilizáló befolyása; az, hogy olyan társadalmi fokot termel, amelyhez képest valamennyi korábbi csak mint az emberiség lokális fejlődése és mint természetimádás jelenik meg. A természet először válik tisztán tárggyá az ember számára, tisztán hasznosság dolgává; nem ismerik el többé magáért-való hatalomnak. […] A tőke ennél a tendenciájánál fogva éppúgy túlhajt nemzeti korláton és előítéleteken, mint a természet istenítésén és meglévő szükségleteknek meghatározott határok közt önmagával beérően körülkarózott, hagyományos kielégítésén és régi életmód újratermelésén. Mindezekkel szemben romboló a tőke és állandóan forradalmasító, ledönt minden korlátot, amely gátolja a termelőerők fejlődését, a szükségletek bővülését, a termelés sokrétűségét és a természeti és szellemi erők kiaknázását és cseréjét.

A Grundrisse megírásának idején tehát az ökológiai kérdés még mindig teljesen háttérbe szorult a Marxot foglalkoztató kérdések sorában, teljesen alárendelődött az egyének fejlődési potenciálja kérdésének.

A kapitalista fejlődés pozitívumairól szóló egyik legmélyebb elemzés A tőke első kötetében található. Habár Marx sokkal inkább tudatában volt ekkor már a kapitalizmus romboló jellegének, mint korábbi írásaiban, magnum opusa megismétli azt a hat, a tőke által létrehozott feltételt – különösképpen a tőke „centralizációját” – amelyek lehetővé teszik a kommunista társadalom születését. Ezek a feltételek 1) a kooperatív munka 2.) a tudomány és a technológia termelésben való alkalmazása 3) a természet erőinek a termelés révén való elsajátítása, 4) olyan nagyméretű gépi berendezések létrejötte, amelyeket a munkások csak közösen tudnak működtetni 5) a termelőeszközökkel való takarékoskodás 6) a világpiac létrehozására  irányuló tendencia. Marx szerint:

Ezzel a centralizációval, vagyis sok tőkésnek kevés tőkés által történő kisajátításával karöltve kifejlődik mind nagyobb méretekben a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technikai alkalmazása, a föld tervszerű kiaknázása, a munkaeszközök alkalmazása csak közösen alkalmazható munkaeszközökké, minden termelési eszköz gazdaságosabbá tétele azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka termelési eszközeiként használják őket, valamennyi nép bekapcsolása a világpiac hálózatába és ezzel a tőkés rendszer nemzetközi jellege.”

Marx nagyon jól tudta, hogy a termelés egyre kevesebb és kevesebb tulajdonos kezében való koncentrálódásával „nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás” a munkásosztályban, de azzal is tisztában volt, hogy „a bérmunkások kooperációját teljes mértékben az őket alkalmazó tőke hozza létre.”

Arra a következtetésre jutott, hogy a termelőerőknek a kapitalizmusban való rendkívüli növekedése – amely sokkal nagyobb mérvű, mint bármilyen más korábbi termelési módban – megteremtette annak a feltételeit, hogy a társadalom meghaladja azokat a társadalmi-gazdasági viszonyokat, amelyeket maga ez a termelési mód teremtett, s így tovább lépjen a szocialista társadalom felé. Miként a nem-európai társadalmakról szóló vizsgálódásaiban, Marx gondolkodásának központjában itt is az áll, hogy a kapitalizmus a saját meghaladása felé halad. A tőke harmadik kötetében azt írta, hogy az „uzsora” a kapitalizmus előtti társadalmakban „forradalmian hatott” amennyiben hozzájárult azoknak a „tulajdonformáknak” a szétrombolásához és felbomlasztásához, „amelyeknek a szilárd bázisán és ugyanazon formában való állandó újratermelésén a politikai tagozódás nyugszik”. A feudális urak és a kistermelés pusztulása a „munkafeltételek centralizációját” jelentette.

A tőke I. kötetében Marx azt írta, hogy „a tőkés termelési mód történelmileg úgy mutatkozik meg, mint történelmi szükségszerűség, amely megköveteli a munkafolyamat társadalmi folyamattá változtatását”.Ahogyan ő látta a kérdést: „a munka társadalmi termelőereje ingyen fejlődik, mihelyt a munkásokat meghatározott feltételek közé helyezik, márpedig a tőke az, amely e feltételek közé helyezi őket.” Marx mindig fenntartotta, hogy a kommunizmus számára legkedvezőbb történelmi feltételek csak a tőke felhalmozása révén fejlődhetnek ki:

(A kapitalista) mint az érték értékesítésének fanatikusa, az emberiséget könyörtelenül arra kényszeríti, hogy magáért a termelésért termeljen, ennélfogva rákényszeríti a társadalmi termelőerők kifejlesztésére és azoknak az anyagi termelési feltételeknek a megteremtésére, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy egy olyan magasabb társadalmi forma reális bázisát alkossák, amelynek alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése.”

További reflexiók arra, hogy a kapitalista termelési mód döntő szerepet játszik abban, hogy a kommunizmus valódi történelmi lehetőséggé váljék, mindenhol megjelennek Marxnak a politikai gazdaságtanról adott bírálatában. Bizonyos, hogy Marx világosan megértette – mint megírta a Grundrissében – hogy bár a tőke tendenciáinak egyike az, hogy „rendelkezésre álló időt hozzon létre” a másik viszont az, hogy „ezt többletmunkává változtassa át.” Mégis, ebben a termelési módban a munkát a maximális mértékben értékesítik, míg „az egy bizonyos tárgy termeléséhez szükséges munkamennyiséget valóban egy minimumra redukálja”. Marx számára ez volt a legalapvetőbb. A történelmi változás, amelyet involvál „a felszabadult munkának javára válik majd” és „feltétele felszabadulásának”. Így a tőke „önakarata ellenére szerszámul szolgál a társadalmilag rendelkezésre álló idő eszközeinek megteremtésében, hogy a munkaidőt az egész társadalom számára egy süllyedő minimumra redukálják, és ily módon mindenki idejét szabaddá tegyék saját fejlődése számára.”

Marx észrevette azt is, hogy egy olyan társadalom létrehozásához, amelyben elérhető az egyének egyetemes önkibontakoztatása, „mindenekelőtt az szükséges, hogy a termelőerők teljes fejlődése termelési feltétellé váljék.”Ezért megállapította, hogy „a tőke nagy történelmi oldala az”, hogy

„létrehozza ezt a többletmunkát, a puszta használati érték, a puszta létfenntartás álláspontjáról fölösleges munkát, és történelmi rendeltetése beteljesedett, mihelyst egyrészt a szükségletek annyira fejlettek, hogy a szükségesen felüli többletmunka maga is általános szükséglet, magukból az egyéni szükségletekből ered – másrészt a tőke szigorú fegyelme révén, amelyen az egymást követő nemzedékek [Geschlechter] átmentek, az általános serénység az új nemzedék [Geschlecht] általános birtokává fejlődik; – végül mihelyt a munka termelőerőinek fejlődése folytán, amelyet a tőke a maga korlátlan gazdagodási vágyában és azon feltételek között, amelyek között egyedül realizálhatja őket, állandóan előrehajt, odáig halad a dolog, hogy egyrészt az általános gazdagság birtoklása és fenntartása csak kevesebb munkaidőt követel az egész társadalom számára és a dolgozó társadalom tudományosan viszonyul előrehaladó újratermelésének folyamatához; tehát mihelyt véget ért az a munka, amelyben az ember teszi azt, amit dolgokkal tétethet magáért. […] Ezért termelő a tőke; azaz lényegi viszony a társadalmi termelőerők fejlődése szempontjából. Csak akkor nem ilyen többé, amikor maguknak ezeknek a termelőerőknek a fejlődése korlátba ütközik magában a tőkében.”

Marx megismételte ezeket a meggyőződéseit a „Közvetlen termelési folyamat eredményei” c. szövegében. Miután emlékeztetett a tőke strukturális határaira – mindenekelőtt arra a tényre, hogy az „termelés a termelők ellenében és velük nem törődve” –, máris a tőke „pozitív oldalára”  fókuszál. Összehasonlítva a múlttal, a kapitalizmus úgy jelenik meg, mint „olyan termelés, amely nem kötődik a szükségletek előre meghatározó és előre meghatározott korlátaihoz.” Pontosan a „munka társadalmi termelőerőinek” növekedése az, amely megmagyarázza „a tőkés termelésnek sajátos történelmi jelentőségét.”

Marx tehát a maga korának társadalmi-gazdasági feltételei között alapvetőnek tekintette „a gazdagságnak mint olyannak a megteremtését, azaz a társadalmi munka kíméletlen termelőerőinek a megteremtését, s csakis ezek alkothatják egy szabad emberi társadalom anyagi bázisát.”  Ami „szükséges” ehhez, az a „tőkés termelési mód ellentétekkel teli formájának” megszüntetése.
Ugyanez a téma visszaköszön A tőke Harmadik Kötetében, amikor Marx hangsúlyozza „a termelési feltételeknek általános, közösségi, társadalmi termelési feltételekké való kimunkálódását” […] amely: „adva van a termelőerőknek a tőkés termelés során megtett fejlődése, és azon mód által, ahogyan ez a fejlődés végbemegy.”

Marx miközben úgy látta, hogy a kapitalizmus a legjobb társadalmi rendszer, amely eddig létezett, abban az értelemben, hogy a maximumig tudja bővíteni az emberiség termelőerőit, azt is felismerte, hogy – annak ellenére, hogy könyörtelenül kizsákmányolja az emberi lényeket – van bizonyos számú potenciális progresszív vonása, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyének képességei sokkal inkább kibontakozzanak, mint a korábbi társadalmakban.

Marx, aki mélységesen ellenségesen viszonyult a kapitalizmus termelésközpontú normáihoz és az értéktöbblet-termelés imperatívuszához, a megnövekedett termelékenység kérdését az egyén képességeinek kifejlődése vonatkozásában vizsgálta. Így a Grundrissében kimutatta:
Magában az újratermelés aktusában nem csak az objektív feltételek változnak, pl. a faluból város lesz, a vadonból irtásföld stb., hanem a termelők is változnak, azáltal, hogy új minőségeket tételeznek magukból, a termelés útján fejlesztik, átformálják önmagukat, új erőket és új képzeteket alkotnak, új érintkezési módokat, új szükségleteket és új nyelvet.
A termelőerőknek ez sokkal intenzívebb és összetettebb fejlődése hozta létre „az egyének leggazdagabb fejlődését” és „vonatkozásaik egyetemességét” is. Marx szerint ugyanis:

De mint a gazdagság általános formájára való nyughatatlan törekvés, a tőke túlhajtja a munkát természeti szűkösségének határain és ily módon létrehozza az anyagi elemeket a gazdag egyéniség fejlődéséhez, amely éppúgy mindenoldalú a termelésében, mint a fogyasztásában, és amelynek munkája ezért már nem is mint munka, hanem mint magának a tevékenységnek a teljes fejlődése jelenik meg, amelyben a természeti szükségszerűség a maga közvetlen formájában eltűnt, mert a természeti szükséglet lépett.

Röviden: Marx számára a kapitalista termelés bizonyosan „az egyén önmagától és másoktól való elidegenülésének általánosságával először termeli meg vonatkozásainak és képességeinek általánosságát és mindenoldalúságát is.” Marx jó néhányszor hangsúlyozta ezt.

Az 1861-63-as Kéziratokban megjegyzi, hogy a tőke „a termelés nagyobb változatosságára, a társadalmi szükségletek körének és kielégítésük eszközeinek bővítésére, ennélfogva az emberi termelőképesség fejlesztésére és vele az emberi adottságok új irányokban való működtetésére hajt”.  Az Értéktöbblet-elméletekben pedig világossá teszi, hogy a termelőerőknek a kapitalizmus létrehozta páratlan növekedése nemcsak gazdasági következményekkel jár, hanem „minden társadalmi és politikai viszonyt forradalmasít”.  A tőke I. kötetében pedig azt írta, hogy „látjuk itt, miként töri át az árucsere a közvetlen termékcsere egyéni és helyi korlátait, és miként fejleszti ki az emberi munka anyagcseréjét. Másrészt kifejlődik a cselekvő személyek ellenőrzésén kívül eső, társadalmi-természeti összefüggések [gesellschaftlicher Naturzusammenhänge] egész köre.”  Arról van szó, hogy a termelés „a teljes emberi fejlődésnek megfelelő” formában menjen végbe.

Végül Marx pozitívnak tekint a kapitalizmusban bizonyos, a nők emancipációjával és a családon belüli viszonyok modernizálódásával kapcsolatos tendenciákat is. Az egyik tőle származó fontos politikai dokumentumban, az „Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küldöttei számára. Különféle kérdések”-ben a következőket írja erről: „jóllehet a tőke uralma alatt ez a tendencia förtelemmé torzult”, de „[a] modern iparnak azt a tendenciáját, hogy a mindkét nembeli gyermekeket és fiatalokat bekapcsolja a társadalmi termelés nagy munkájába, haladó, egészséges és jogos tendenciának tekintjük.”

Hasonló álláspontot találunk A tőke I. kötetében is, ahol azt írja:
Bármily rettenetesnek és undorítónak látszik mármost a régi család felbomlása a tőkés rendszeren belül, mégis a nagyipar azzal a döntő szereppel, melyet a nőknek, fiatal személyeknek és mindkét nembeli gyermekeknek a háztartás területén túl, társadalmilag szervezett folyamatokban kiutal, megteremti az új gazdasági alapzatot a családnak és a két nem viszonyának egy magasabb formája számára.

Marx továbbá megjegyzi, hogy „A tőkés termelési mód kiteljesíti a mezőgazdaság és az ipar eredeti családi kötelékének széttépését, amely kettejük gyermekiek fejletlen alakját átfogta.” Ennek az egyik következménye „a városi népességnek”, amely „a társadalom történelmi mozgató ereje” és amelyet a tőke „nagy központokban halmoz össze” [a] „folyton növekvő túlsúlya”.

A dialektikus módszert használva, amelyhez oly gyakran folyamodik A tőkében és annak előkészítő kézirataiban, Marx amellett érvelt, hogy a kapitalizmusban „egy új társadalom alkotóelemei” alakulnak ki azáltal, hogy a tőke „a termelési folyamat anyagi feltételeivel és társadalmi kombinációjával érleli” őket. Így megteremtődnek az anyagi feltételei „egy új és magasabb szintézisnek”.  Habár a forradalom soha nem fog a puszta gazdasági dinamika révén létrejönni, hanem mindig megköveteli éppúgy a politikai tényezők működését is, a kommunizmus eljöveteléhez „a társadalom bizonyos anyagi alapzata szükséges, vagyis számos olyan anyagi létfeltétel, amelyek maguk viszont hosszú és gyötrelmes fejlődéstörténet természet adta termékei.”

Hasonló téziseket fejtett ki Marx jó néhány rövid, ám fontos politikai szövegben, amelyek A tőke megalkotásával egy időben, vagy röviddel azt követően keletkeztek, s ez azt mutatja, hogy Marx felfogása a kérdésről nemigen változott. Így a Bér, ár és haszonban a munkásokkal meg akarja értetni azt, hogy „a jelenlegi rendszer, minden nyomor ellenére, amelyet a munkásokra zúdít, egyidejűleg megteremti azokat az anyagi feltételeket és formákat, amelyek a társadalom gazdasági újjáalakításához szükségesek.”

A „Bizalmas közlés”-ben, amelyet Marx a Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsa nevében küldött a Német Szociáldemokrata Munkáspárt braunschweigi bizottságához, Marx határozottan fenntartja, hogy „bár a forradalmi kezdeményezés valószínűleg Franciaországból indul majd ki, csakis Anglia szolgálhat egy komoly gazdasági forradalom emeltyűjéül.” Ezt a következő szavakkal magyarázza el:

Ez az egyetlen ország, ahol nincsenek már parasztok és ahol a földtulajdon kevés kézben összpontosul. Ez az egyetlen ország, ahol a tőkés forma – azaz a nagy méretekben, tőkés vállalkozók alatt egyesített munka – csaknem az egész termelést hatalmába kerítette. Ez az egyetlen ország, ahol a lakosság nagy többsége bérmunkásokból áll. Ez az egyetlen ország, ahol az osztályharc és a munkásosztály szervezettsége a trade-unionok révén bizonyos fokú érettségre és egyetemességre tett szert. Ez az egyetlen ország, ahol – világpiaci uralma következtében – a gazdasági viszonyokban bekövetkező minden forradalomnak közvetlenül vissza kell hatnia az egész világra. Ha a landlordizmus és a kapitalizmus klasszikus székhelye is ez az ország, másfelől itt értek meg megsemmisítésének anyagi feltételei.

A Bakunyin Államiság és anarchia c. könyvének konspektusa c. művében, amely fontos pontokon jelzi a közte és az orosz forradalmár közötti nézetkülönbségeket a kapitalizmus alternatívájával kapcsolatban, Marx megerősíti a szocializmus vezetésére majdan hivatott társadalmi szubjektumot illetően is, hogy: „[a radikális szociális forradalom a gazdasági fejlődés bizonyos történelmi feltételeihez kapcsolódik; e feltételek az ilyen forradalom előfeltételei. Tehát csak ott van rá lehetőség, ahol a tőkés termelés mellett az ipari proletariátus legalábbis jelentékeny helyet foglal el a nép tömegében.”
A Gothai Program kritikájában, amelyben az Általános Német Munkásegylet és a Szociáldemokrata Munkáspárt egyesülése során elfogadott közös platform egyes aspektusaival vitázik, Marx azt mondja:

Amilyen mértékben a munka társadalmilag fejlődik és ezáltal gazdagságnak és kultúrának forrása lesz, abban a mértékben fejlődik szegénység és lesüllyedés a dolgozó oldalán, gazdagság és kultúra a nem-dolgozó oldalán.” Majd hozzáteszi: „itt határozottan ki kellett volna mutatni, hogy a mostani tőkés társadalomban hogyan jöttek létre végül is azok az anyagi stb. feltételek, amelyek a munkásokat képessé teszik és kényszerítik arra, hogy ezt a történelmi átkot megtörjék.

Végül A szocialista munkások választási programjában (1880), egy rövid, három évvel halála előtt írott szövegben Marx azt hangsúlyozza, hogy a termelési eszközök csak „kollektív formában, amelynek anyagi és szellemi elemeit maga a tőkés társadalom fejlődése teremti meg” kerülhetnek a munkások tulajdonába.

Így hát, mint látjuk, Marx egész munkásságában, a materialista történelemfelfogás első megfogalmazásaitól az 1840-es években egészen az 1880-as évekbeli utolsó politikai állásfoglalásaiig, folyamatosan rámutatott arra, hogy alapvető összefüggés van a termelésnek a kapitalista termelési mód által létrehozott növekedése, és a kommunista társadalomnak, amelyért a munkásmozgalomnak harcolnia kell, a szükséges történelmi előfeltételei között. Ámde az élete utolsó éveiben végzett kutatások segítettek neki abban, hogy felülvizsgálja ezt a meggyőződését, és elkerülje, hogy a sok követőjét jellemző „ökonomizmusba” essék.

A nem mindig szükségszerű átmenet
Marx a kapitalizmust úgy tekintette, mint „szükségszerű átmeneti pontot” azokhoz a kibontakozó történelmi feltételekhez, amelyek lehetővé teszik, hogy a proletariátus a siker bizonyos esélyével vegye fel a harcot a szocialista termelési mód megvalósításáért. A Grundrisse egy másik szakaszában megismétli, hogy a kapitalizmus „átmeneti pont”a társadalom további haladása felé, amely „összeegyeztethető a termelőerők legmagasabb fejlődésével”, ezért „az egyének leggazdagabb fejlődésével” is. Marx úgy írta le „a termelés mostani feltételeit”, mint „önmagukat megszüntető és ezért egy új társadalmi állapot történelmi előfeltételeiként tételező feltételek”-et.

Olykor-olykor arra helyezve a hangsúlyt, hogy a tőkében benne rejlik önmaga elpusztításának tendenciája, Marx kijelenti: „[a] hogy a polgári gazdaságtan rendszere csak lassan fejlődik ki számunkra, úgy önmaga tagadása is, amely a végső eredménye.” Azt mondja: meg van győződve róla, hogy a tőkés termelés mód „az utolsó szolgaalak” (az „utolsó”-val bizonyosan túl messzire ment),

melyet az emberi tevékenység magára ölt, az egyik oldalon a bérmunka, a másikon a tőke alakját, és ez a levetés maga is a tőkének megfelelő termelési mód eredménye; a bérmunka és a tőke tagadásának az anyagi és szellemi feltételei – e kettő maga is tagadása már a nem-szabad társadalmi termelés korábbi formáinak – maguk is a tőke termelési folyamatának eredményei.

Metsző ellentmondásokban, válságokban, görcsökben jut kifejezésre az, hogy a társadalom termelő fejlődése növekvő módon nem illik össze eddigi termelési viszonyaival. Tőke erőszakos megsemmisítése, nem számára külső viszonyok által, hanem mint önfenntartásának feltétele, ez a legcsattanósabb forma, amelyben közlik vele, hogy menjen és adjon helyet a társadalmi termelés egy magasabb állapotának.

További bizonyítéka annak, hogy Marx a kapitalizmust a szocialista gazdaság születése alapfeltételének gondolta, található az Értéktöbblet-elméletekben. Itt megfogalmazza, hogy egyetért Richard Jones közgazdásszal (1790–1855), aki „a tőkét és a tőkés termelési módot csak a társadalmi termelés fejlődésének átmeneti fázisaként» fogadja el«.” A kapitalizmus révén, írja Marx itt, „feltárul a kilátás egy új társadalomra, gazdasági társadalomformációra, amelyhez ez csak az átmenetet alkotja.”

Marx hasonló elképzelést dolgozott ki A tőke I. kötetében és az azt előkészítő kéziratokban. A híres, nem publikált „Függelék: A közvetlen termelési folyamat eredményei”-ben, azt írta, hogy a kapitalizmus „teljes gazdasági forradalmat” követően jött létre, amely egyrészt először hozza létre a reális feltételeket a tőke munka feletti uralmához, teljesíti azt ki, ad neki megfelelő formát, másrészt a munka termelőerőiben, a termelési feltételekben és érintkezési viszonyokban, melyeket a munkás ellenében fejlesztett ki, megteremti egy a tőkés termelési mód ellentétekkel teli formáját megszüntető új termelési mód reális feltételeit, és ennélfogva egy újonnan kialakított társadalmi életfolyamat, ezzel pedig egy új társadalomalakulat anyagi bázisát. A Tőke első kötete egyik záró fejezetében: A tőkés felhalmozás történelmi tendenciájában Marx megállapítja: „A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen mér nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája, A kisajátítókat kisajátítják.”

Habár Marx meg volt győződve róla, hogy a kapitalizmus nélkülözhetetlen történelmi átmeneti forma, mert egyedül a kapitalizmusban teremtődhetnek meg azok a feltételek, amelyek talaján a munkásmozgalomnak meg kell küzdenie a társadalom kommunista átalakításáért, nem gondolta, hogy ezt az eszmét merev, dogmatikus módon kellene alkalmaznunk. Éppen ellenkezőleg, nem is egyszer tagadta – úgy publikált, mint kiadatlan szövegeiben – hogy ő a történelemnek valamiféle egyenesvonalú értelmezését fejlesztette volna ki, amely szerint az emberi lényeknek minden társadalomban történelmi szükségszerűséggel ugyanazt az utat és ugyanazokat a fejlődési szakaszokat kell bejárniuk.

Élete utolsó éveiben Marx elvetette azt a tévesen neki tulajdonított tézist, hogy a tőkés termelési mód történelmileg elkerülhetetlen. Ettől az állásponttól való eltávolodását világosan megfogalmazta, amikor bevonódott a kapitalizmus lehetséges oroszországi fejlődéséről folyt vitába. Egy cikkében, amelynek az volt a címe: „Marx Ju. Zsukovszkij ítélőszéke előtt”, az orosz író és szociológus, Nyikolaj Mikhailovszkij (1842–1904) azzal vádolta őt, hogy a kapitalizmust Oroszország felszabadulása egy elkerülhetetlen történelmi szakaszának tekinti. Marx egy levélben, amelyet az Otecsesztvennije Zapiszki számára fogalmazott, azt válaszolta erre, hogy ő A tőke első kötetében „csak jelezni kívánja azt az utat, amelyen haladva Nyugat-Európában a tőkés gazdasági rendszer a feudális gazdasági rendszer méhéből megszületett.” Itt Marx hivatkozik egy szakaszra A tőke első kötetének francia kiadásából (1872–1875), amely azt mondja, a falusi tömegek termelőeszközeiktől való megfosztásának az alapja „a földművesek kisajátítása” volt, azonban ez „radikális módon csak Angliában valósult meg”, de „Nyugat-Európa valamennyi országa végigéli ugyanezt a folyamatot.” Ennek megfelelően, állítja Marx, vizsgálódásainak tárgya az „öreg kontinens”, nem az egész világ.

Marx hasonlóan rugalmas módon közelített a többi európai országokhoz, hiszen nem mint homogén egészre gondolt Európára. Egy 1867-ben tartott beszédében, amelyet a londoni Német Munkás Művelődési Egylet előtt tartott, és amely később megjelent a genfi Vorbotében, amellett érvelt, hogy a német munkások azért lesznek képesek sikeresen véghezvinni a forradalmat, mert „nem kell végig menniük azon a hosszadalmas polgári mozgalmon, mint a többi ország munkásainak.”

Ami Oroszországot illeti, Marx osztotta Mikhailovszkij nézetét, hogy ez az ország „tovább fejlesztve saját történelmi adottságait”, „át sem vergődve e rendszer (a kapitalizmus) gyötrelmein, magáévá teheti annak minden gyümölcsét.” Azzal vádolta Mikhailovszkijt, hogy eltorzítva az ő álláspontját, „[történelmi] vázlatomat a kapitalizmus nyugat-európai keletkezéséről feltétlenül át kell alakítania valami történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is.” Marx ezután általánosságban leszögezi: „Megdöbbentően hasonló, de eltérő történelmi környezetben lejátszódó történelmi események tehát teljesen különböző eredményekhez vezettek.” Ezért a történelmi átalakulások megértéséhez szükséges külön-külön tanulmányozni az egyes jelenségeket, csak ekkor tudunk velük megfelelően foglalkozni. A történelmi jelenségek helyes értelmezésének „sohasem fogunk a nyitjára jutni egy olyan történelemfilozófiai elmélet franciakulcsával, amelynek legfőbb erénye abban van, hogy történelem-fölötti.”

Marx ugyanezeket a meggyőződéseit fejtette ki 1881-ben, amikor az orosz forradalmárnő, Vera Zaszulics (1848–1919) kérte ki nézeteit az orosz falusi földközösség, az obscsina jövőjéről. Zaszulics tudni akarta, vajon a falusi földközösség átfejlődhet-e egy szocialista formába, vagy pedig pusztulásra van ítélve, mert a kapitalizmus szükségszerűen kiterjeszkedik Oroszországra is. Válaszában Marx azt hangsúlyozta, hogy „A tőke első kötetében a kapitalizmus kifejlődésének, amely a termelőket radikálisan elválasztotta a termelőeszközöktől”, „történelmi elkerülhetetlenségét […] kifejezetten Nyugat-Európa országaira korlátoztam.”

A levél bevezető vázlataiban Marx a falusi földközösségnek a fejlettebb gazdasági formákkal való együttéléséből származó sajátságokat fejtegeti. Oroszország, állapítja meg,
kortársa egy magasabb kultúrának, össze van kapcsolva egy világpiaccal, amelyen a tőkés termelés uralkodik. Elsajátítva e termelési mód pozitív eredményeit, képes tehát fejleszteni és átalakítani földközösségének még archaikus formáját, ahelyett, hogy szétrombolná.
A parasztság így „átveheti tehát a tőkés rendszer által kimunkált összes pozitív vívmányokat anélkül, hogy átmenne annak caudiumi igája alatt.” Azoktól, akik arra hivatkozva érvelnek amellett, hogy a kapitalizmus elkerülhetetlen fejlődési szakasz Oroszország számára is, hogy a történelem nem haladhat előre ugrásokban, Marx gúnyosan azt kérdezi, vajon Oroszország „kénytelen volt-e a Nyugat módján átmenni a gépiparnak egy hosszú inkubációs időszakán, hogy eljuthasson a gépekhez, gőzhajókhoz, vasutakhoz, stb?” Hasonlóképpen talán nem volt lehetséges „bevezetni országukban egy szempillantás alatt az egész cseremechanizmust (bankok, részvénytársaságok stb.), amelynek kimunkálása a Nyugatnak évszázadokba került?”  

Nyilvánvaló, hogy Oroszország vagy bármely más ország történelmének nem kell megismételni mindazokat a szakaszokat, amelyeken Anglia, vagy más európai nemzetek történelme átment. Ezért az obscsina szocialista átalakulása is végbe mehet anélkül, hogy szükségszerűen át kellene mennie a kapitalizmuson. Ezek a tézisek nem mondanak ellent A tőke első kötete Előszavá-nak, ahol Marx kijelenti, hogy „[e] gy társadalom, még ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének […] természetes fejlődési fázisokat sem át nem ugorhat, sem rendeletileg el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat.”

Ugyanebben az időszakban Marxot a prekapitalista közösségek viszonyaival kapcsolatos elméleti kutatásai, amelyeket az Etnográfiai Jegyzetfüzetekben gyűjtött össze, ugyanabba az irányba vezették, mint amely a Vera Zaszulicsnak adott válaszából kiviláglik. Az amerikai antropológus, Lewis Morgan (1818–1881) munkásságának olvasásától hajtatva, propagandisztikus hangnemben azt írja: „Európában és Amerikában” azok a népek, ahol a kapitalizmus a leginkább kifejlődött, „másra nem is törekszenek, mint hogy letörjék láncait, helyettesítve a tőkés termelést a kooperatív termeléssel és a tőkés tulajdont a tulajdon archaikus típusának egy magasabb formájával, vagyis a kommunista tulajdonnal.”

Marx elképzelt közösségi termelési modellje egyáltalán nem „az elszigetelt egyén” gyengeségéből eredő „ősi típusa” „a kooperatív vagy kollektív termelésnek”, hanem a „termelési eszközök társadalmasításának” az eredménye. Marx nem változtatta meg a maga (mélységesen kritikus) felfogását az orosz falusi földközösségekről, s elemzésében változatlanul megőrzi az egyéni és társadalmi termelés fejlődésének központi szerepét.
Marx Oroszországról adott reflexióiban tehát nincs semmiféle drámai „törés” korábbi elgondolásaihoz képest. A korábbi művekkel szemben az új elemek abban állnak, hogy Marx elméleti-politikai álláspontja kiérleltebbé vált, ami odavezette, hogy hogy megvizsgáljon a kommunizmusba vezető olyan más lehetséges utakat is, amelyeket korábban megvalósíthatatlannak vélt.

Marx elfogadta, hogy „elméletileg” lehetséges, hogy az obscsina „[k]özvetlenül kiindulópontjává válhatik tehát ama gazdasági rendszernek, amely felé a modern társadalom tendál és új életet kezdhet anélkül, hogy előbb öngyilkossá lenne.” Az, hogy együtt létezik a tőkés termeléssel, a falusi közösségnek lehetővé teszi, hogy felhasználja „a nagyüzemi méretekben megszervezett kooperatív munka anyagi feltételeit.”

Az az elgondolás, hogy a szocializmus kialakulása plauzibilis lehet Oroszországban, nem egyedül Marxnak az ottani gazdasági helyzetről folytatott stúdiumain alapult. Az orosz narodnyikokkal való kapcsolata, mint a párizsi kommünárokkal való kapcsolat egy évtizeddel korábban, segített abban, hogy nyitottabbá váljon arra a lehetőségre, hogy a történelem nemcsak a termelési módok egymásra következésének lesz a tanúja, hanem forradalmi események közbelépésének és ama szubjektív tényezőknek is, amelyek ezt lehetővé teszik.

Marx úgy érezte, hogy még több figyelmet kell szentelnie a specifikus történelmi tényezőknek, a politikai és társadalmi feltételek országról-országra és az egyes társadalmi kontextusok szerint különböző, egyenlőtlen fejlődésének.

Azon felül, hogy nem akarta elfogadni, hogy egy előre meghatározott történelmi fejlődés ugyanúgy jelenhet meg a különböző gazdasági és társadalmi kontextusokban, az, hogy Marx elmélete továbbfejlődött ezekben az utolsó években, annak volt köszönhető, hogy tovább gondolta a kapitalizmusnak a gazdaságilag elmaradott országokra gyakorolt hatása problémáját. Többé már nem úgy vélte, mint 1853-ban, a New York Tribune számára írott cikkében, hogy „[a] burzsoá ipar és kereskedelem megteremtik az új világ ezen anyagi feltételeit.”Sok éves részletes stúdiumok és a nemzetközi politikában bekövetkezett változások megfigyelése segítette Marxot abban, hogy kialakítson egy olyan képet a brit gyarmatosításról, amely teljesen eltért attól, amit újságíróként harmincas évei közepe táján fogalmazott meg. A kapitalizmusnak a gyarmati országokra gyakorolt hatásai most teljesen másként jelentek meg számára. Zaszulicshoz írott levele vázlatainak egyikében utalva „Kelet-Indiára” azt írta, hogy „mindenki […] jól tudja, hogy ott a föld közös tulajdonának eltörlése csakis az angol vandalizmus aktusa volt, amely a bennszülött népet nem előbbre vitte, hanem visszavetette.” Nézete szerint, az angoloknak „csak tönkre tenniük sikerült a bennszülött földművelést és megkétszerezniük az éhínséget és annak intenzitását.” A kapitalizmus, apologétái dicsekvésével ellentétben, nem haladást és felszabadulást hozott az elmaradott országokban, hanem csak a természeti erőforrások kíméletlen kizsákmányolását, környezetpusztítást, valamint az emberi szolgaság és alávetettség új formáit.

1882-ben Marx megint visszatért arra a lehetőségre, hogy a kapitalizmus és a múltból fennmaradt közösségi formák együtt létezhetnek az elmaradott országokban. Januárban, a Kommunista Kiáltvány új, orosz kiadása előszavában, amelyet Engelssel együtt írtak, az orosz falusi földközösség sorsát összekapcsolja a nyugat-európai proletariátus osztályharcának alakulásával:

Oroszországban azt látjuk, hogy a gyorsan felvirágzó kapitalista szédelgés és az éppen hogy kifejlődő polgári földtulajdon mellett a földnek nagyobbik fele a parasztok közös birtokában van. Az a kérdés most: átmenet-e az orosz obscsina, a föld ősrégi közös birtoklásának egyik, jóllehet erősen megrendült formája, közvetlenül a közös birtoklás magasabb, kommunista formájába? Vagy, ellenkezőleg, végig kell-e előbb mennie ugyanazon felbomlási folyamaton, amely a Nyugat történelmi fejlődését alkotja? Az egyetlen válasz, amely erre manapság lehetséges, a következő: ha az orosz forradalom jeladás lesz egy nyugati proletárforradalomra, úgy, hogy a kettő egymást kiegészíti, akkor a mostani orosz közös földtulajdon kiindulópontja lehet egy kommunista fejlődésnek.

Marx már 1853-ban elemezte Anglia gazdasági jelenlétének következményeit Kínában, a New York Tribune számára írott Forradalom Kínában és Európában c. cikkében. Marx azt gondolta: lehetséges, hogy a forradalom Kínában „kirobbantja a régóta érlelődő általános válságot, amelyet, mihelyt külföldön is elharapódzik, közvetlenül politikai forradalmak követnek majd a kontinensen.” Hozzátette, hogy „[k] ülönös színjáték lenne, ha Kína zűrzavart szállítana a nyugati világba, mialatt a nyugati hatalmak angol, francia és amerikai hadihajókkal» rendet «visznek Sanghajba, Nankingba és a Nagy Csatorna torkolataiba.”

Mindamellett Marxnak nem az Oroszországgal kapcsolatos reflexiói voltak az egyetlen indok arra, hogy azt gondolja: a különféle forradalmi mozgalmak, amelyek egymástól különböző társadalmi-gazdasági kontextusokban bontakoznak ki, összefonódhatnak egymással. 1869 és 1870 között írt leveleiben és a Nemzetközi Munkásszövetség egyes dokumentumaiban – legvilágosabban és legtömörebben elvtársaihoz, Sigfrid Meyerhez (1840-1872) és August Vogthoz (1817-1895) intézett egyik levelében – Angliának („a tőke metropoliszának”) jövőjét összekapcsolta az elmaradottabb Írországéval.  Az előbbi, Anglia, kétségkívül „a világpiac eddig uralkodó hatalma”, és ezért „egyelőre a legfontosabb ország a munkásforradalom számára”, „ezenkívül az egyetlen ország, amelyben ennek a forradalomnak az anyagi feltételei már bizonyos érettségi fokra fejlődtek.”

Azonban „miután évekig foglalkozott az ír kérdéssel”, Marxnak meggyőződésévé vált, hogy „az angliai uralkodó osztályokra a döntő csapást” – amely, gondolta őt, becsapva önmagát, „döntő az egész világ munkásmozgalmára nézve”, „nem Angliában, hanem csak Írországban lehet mérni”. A legfontosabb cél továbbra is „a forradalom meggyorsítása Angliában”, de „ennek az egyetlen eszköze” „Írország függetlenségének kivívása”. Mindenesetre Marx az iparosodott, tőkés Angliát stratégiailag központi jelentőségűnek tartotta a munkásmozgalom harcában, az írországi forradalom, amely csak akkor lesz lehetséges, ha a két ország „kényszerű uniója” véget ér, „társadalmi forradalom lesz”, amely „divatjamúlt formákban” fog megnyilvánulni. A burzsoá hatalom megdöntése az olyan nemzeteknél, ahol a termelés modern formái még csak kifejlődőben vannak, nem lesz elégséges a kapitalizmus eltűnéséhez.

A dialektikus álláspont, amelyhez Marx utolsó éveiben eljutott, lehetővé tette számára, hogy elvesse azt a gondolatot, hogy a szocialista termelési mód csak bizonyos, mereven meghatározott szakaszokon áthaladva valósítható meg. Az a materialista történetfelfogás, amelyet kidolgozott, távol áll attól a fajta mechanikus egymásutániságot feltételező felfogástól, amelyre a marxizmus történetében jó néhányszor redukálták. A történelemnek ez a dialektikus felfogása nem egyeztethető össze azzal az elképzeléssel, hogy az emberi történelem termelési módok egymásra következése, amelyek pusztán előkészítő szakaszai a történelem elkerülhetetlen lezárulásának: a kommunista társadalom születésének.

Ezenfelül, Marx kifejezetten tagadta, hogy a kapitalizmus a világ minden részén történelmileg szükségszerű lenne. Gondolkodásában nincs nyoma a gazdasági determinizmusnak. A politikai gazdaságtan bírálata híres Előszavában vázlat szerűen felsorolta az egymást követő „ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módokat”, mint „az emberi társadalom előtörténetét”, s hasonló kijelentések találhatók más írásaiban is. Ámde ez az elképzelés Marxnak a különböző termelési formák keletkezéséről és fejlődéséről szóló egész, átfogóbb munkásságában csak egy kis részt foglal el. Marx módszere nem redukálható a gazdasági determinizmusra.

Az obscsina jövőjéről alkotott, gazdagon argumentált elképzeléseit egy egész világ választja el attól, amikor a szocializmust egyszerűen a termelőerők fejlődésével azonosítják – amely felfogást, nacionalista felhangokkal, magáévá tették mind a II. Internacionáléban és a szociáldemokrata pártokban (amelyeken belül még a gyarmatosítással szimpatizáló álláspontok is kialakultak), mind a huszadik századi nemzetközi kommunista mozgalomban, amely mindig a társadalomelemzés egy állítólag „tudományos” módszerére hivatkozott.

Marx nem változtatott saját alapvető elképzelésein az eljövendő kommunista társadalom arculatáról, ahogyan ezt a Grundrissében felvázolta, anélkül, hogy absztrakt leírásokba bocsátkozott volna róla. Mivel ellenségesen viszonyult a múlt merev sémáihoz, s az ő nevében kialakult új dogmákhoz is, lehetségesnek tartotta, hogy a forradalom kitörhet olyan formák és olyan feltételeket között is, amelyekre azelőtt soha nem gondolt.

Marx számára az emberiség jövője a munkásosztály kezében volt – a munkásosztály képes a maga harcai és tömegszervezetei révén elhozni a társadalmi átalakulást, és létrehozni egy másfajta gazdasági-politikai rendszert.

Fordította: Szalai Miklós

Jegyzetek
1. Karl Marx: Wages. Marx-Engels Collected Works (MECW) 6. 436.
2. Karl Marx – Friedrich Engels: A kommunista párt kiáltványa. In Marx-Engels: Válogatott Művek, Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949. 38.
3. Uo. 13.
4. Uo. 13.
5. Uo. 13.
6. Uo. 14.
7. Uo. 15.
8. Uo. 15. A „bárgyúság” (idiotizmus) kifejezést nem kell a butaság szinonimájaként .rtenünk. Összhangban görög eredetével, Marx és Engels azokra az emberekre használják, akik szűklátókörűek és nem törődnek k.z.ss.gük sorsával. Lásd: Eric Hobsbawm: How to Change the World: Reflections on Marx and Marxism. New Haven/London, Yale University Press, 2011. 108.
9. Karl Marx – Friedrich Engels: A kommunista párt kiáltványa. In Marx-Engels: Válogatott Művek, Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949. 22. o.
10. Uo. 19.
11. Karl Marx: Osztályharcok Franciaországban. In Marx-Engels: Válogatott Művek, Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949. 126.
12. Karl Marx – Friedrich Engels: Szemle. 1850 jan.-febr. 8. In Karl Marx – Friedrich Engels Művei 7. köt. Budapest, 1962. Kossuth Könyvkiadó, 219.
13. Az indiai brit uralom eljövendő eredményei. Marx-Engels: Válogatott művek. Budapest, Szikra Könyvkiadó
1949. 329.
14. Uo. 332.
15. Uo. 334. Lásd még Marx levelét Engelshez (1853. június 14.), amelyben, bár fenntartja, hogy „a britek egész indiai gazdálkodása ocsmány volt és mindmáig az”, azt írja barátjának, hogy egy, a sajtóban megjelent cikkében „forradalminak” nevezte „India házi iparának Anglia által történő ledöntését” (Karl Marx levele Friedrich Rngelsnek. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 28. köt. 251.) A New York Tribune szóban forgó cikke arra késztette Edward Saidot, hogy ne csak azt állítsa, hogy „Marx gazdasági elemzései teljesen beleillettek a standard orientalista megközelítésbe”, hanem egyszersmind azzal vádolja őt, hogy „a Kelet és a Nyugat közötti ősrégi kül.nbs.gt.telen alapultak”: (Edward W. Said: Orientalizmus, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000, 193.) Valójában Said Marx-olvasata egyoldalú és felületes. Az első, aki rámutatott ennek az értelmezésnek a hiányosságaira, Sadiq Jalal al-Azm volt (1934-2016) aki egy cikkében: „Orientalism and Orientalism in Reverse” (Khamsin, vol. 8, 1980) azt írta: „Marx a nagyon bonyolult történelmi folyamatokról és helyzetről adott nézeteinek ez a leírása nem más, mint travesztia […] semmi specifikusan» Ázsiára «vagy a» Keletre «vonatkozó nincs Marx életművében.” (14–15.) A „termelési kapacitásokkal, a társadalmi szervezettel, a történelmi előrehaladottsággal, a katonai erővel és a technológiai fejlődéssel kapcsolatban […] Marx, mint mindenki más, tudott a modern Nyugat fölényéről a Kelettel szemben. De egyszerűen abszurd lenne azzal vádolni […] hogy ezt a kontingens tényt egy örökérvényű, szüks.gszerű igazságnak akarta volna feltüntetni. (15-16.) Hasonlóképpen Aijaz Ahmad (1932) az In Theory: Classes, Nations, Literaturesben (London, Verso, 1992) pedig megfelelően bebizonyította, hogy Said „kontextusukból kiemelt Marx-idézetekkel operált”, kevés érzékkel ahhoz, amiről a kérdéses szakasz szólt, egyszerűen azért, hogy beilleszthesse Marxot a saját „orientalizmus-képébe” (231, 223.) A Marx állítólagos „eurocentrizmusával” szembeni kritikát lásd még: Irfan Habib: Marx’s Perception of India, in Iqbal Husain (szerk.) Karl Marx on India New Delhi, Tulika, 2006. xiv-liv. Mindenesetre, Marx 1853-as cikkei későbbi reflexióihoz képest csak egy nagyon részleges és leegyszerűsítő képet nyújtanak a gyarmatosításról.
16. Karl Marx: Az indiai kínzásokról (In: Karl Marx és Friedrich Engels Művei 12. köt. 253-257.) 257.
17. Karl Marx: Beszéd a „People’s Paper” évfordulóján, in Marx-Engels: Válogatott művek, Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949, 335. Marx itt Armand Barbèsra (1809–1870), Francois Raspailra (1794–1878) és Auguste Blanquira (1805–1881) utal.
18. Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első Rész. Karl Marx és Friedrich Engels Művei, 46/I köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 1984. 302. (A továbbiakban: Grundrisse.)
19. Uo. 256.
20. Uo. II. köt. 25.
21. Uo. II. 62. Lásd: John Wade: History of the Middle and Working Classes London: E. Wilson, 1835 (3. kiad.) kül.n.sen a 122-132. oldalak, ahol Wade azt állítja, hogy „a feladatok megosztása az alkalmazottak között időt takarít meg” (123.). Marx már egészen korán, 1845-ben szemelvényeket másolt ki Wade művéből. Lásd MEGA, IV/4m Berlin, Dietz, 1988 288–301. és 303–308. A legmeglepőbb sorok azok, mint pl. a következő (288.) „Egy, a lehető legegyszerűbbre redukált munka az elmét szabadon hagyja a gondolkodásra és a beszélgetésre, s a munkamegosztásnak máris ezek a hatásai sok manufaktúrában.”
22. Grundrisse II. köt. 107.
23. Uo. I. köt. 298.
24. Ranajit Guha szerint (Dominance without Hegemony: History and Power in colonial India, Cambridge, Harvard University Press, 1997, 15–16.), „ez az ékesszóló passzus önmagában, elkül.n.tve a szerzőnek a tőkén gyakorolt kritikája hatalmas korpuszától, megkül.nb.ztethetetlenn. tenné őt az ezernyi tizenkilencedik századi liberálistól, akik csak a tőke pozitív oldalát látták. […] Azonban ha megfelelő kontextusban olvassuk, akkor úgy kell .rtelmezzük, mint ami semmi egyéb egy kidolgozott kritika első mozzanatánál.” A Subaltern Studies folyóirat alapítója itt egy olyan félrevezető és felületes álláspontot vett célba, amelyet, paradox módon, Marx sok epigonja is magáévá tett: „Marx írásainak némelyikét – például egyes passzusokat Indiáról írott jól ismert cikkeiből – valóban a kontextusukból kiragadva olvasták, és olyan mértékben eltorzították, hogy v.gül a tőke történelmi lehetőségeiről adott értékelését egy technikamániásnak a kapitalizmusról szóló tömjénező leírására redukálták.” Ám Guha nézete szerint, Marx a maga kritikáját „egyértelműen elkül.n.tette a liberalizmustól”, és annál erőteljesebbnek tűnik ez a kritika, ha tekintetbe vesszük, hogy Marx a kapitalizmus „felfelé emelkedő és optimista” szakaszában alkotta meg, amikor a tőke „ereje nőttön nőtt, és úgy tűnt, korlátlanul tud terjeszkedni és átformálni a társadalmat.” A Grundrisse-ből vett idézet egy másfajta értelmezését, amely Francis Baconnak (1561–1626) a természetnek való „engedelmességről” és a „természet alávetéséről” szóló komplex elképzelésén alapszik, lásd: John Bellamy Foster: Marx’s Grundrisse an the Ecological contradictions of Capitalism c. írását, in Marcello Musto (szerk.): Karl Marx’s Grundrisse: Foundations of the Critique of Political Economy 150 years Later London, Routledge 1998, kül.n.sen 100–101.
25. Karl Marx: A tőke I. köt. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 23. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1967, 712–713. Egy ehhez hasonló korábbi passzusban Marx majdnem pontosan ugyanígy sorol fel ötöt az itt megemlített hat kérdésből: „hogy a munka társadalmi termelőerejének fejlődése nagybani kooperációt tételez fel, hogy csak ezzel a feltétellel lehet a munka megosztását és kombinációját megszervezni, a termelési eszközöket tömeges koncentrációjuk révén gazdaságosabbá tenni, már anyagilag is csak közösen alkalmazható munkaeszközöket, például a gépi berendezés rendszerét, stb. életre hívni, hatalmas természeti erőket a termelés szolgálatába kényszeríteni és a termelési folyamatot a tudomány technológiai alkalmazásává változtatni.” A tőkés termelés globális dimenziójáról l. Marx levelét Engelshez 1858 október 8.-án, amelyben megállapítja: „A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést.” (Karl Marx levele Friedrich Engelshez, 1858. október 8. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 29. köt. Budapest,1972. Kossuth Könyvkiadó, 339.
26. Uo. 713.
27. Uo.314.
28. Karl Marx: A tőke III. köt. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 25. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó,
1974. 368.
29. Karl Marx: A tőke I. köt. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 23. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1967, 314.
30. Uo. 312.
31. Uo. 553. Lásd Marx 1867 december 7.-i levelét Engelshez, amelyben felsorolja barátjának (aki A tőke recenzióján dolgozott) a fő érveket munkájában, amelyeket szeretne, ha Engels megemlítene. Marx egyszersmind úgy látja saját művét, mint amelynek az egyik legfőbb haszna az, hogy bebizonyítja: „a mostani társadalom gazdaságilag tekintve egy új magasabb formával terhes”. Olyan gondolatmenetet követve, amely ma egy némileg túl merész összehasonlításnak tűnhet a saját meglátásai és Darwin fejlődéselmélete között, Marx azt állítja, hogy elmélete „ott is rejtett haladást mutat ki, ahol a modern gazdasági viszonyokat ijesztő közvetlen következmények kísérik.” „Kritikai felfogásával” és „talán malgré lui” (akarata ellenére – a ford.) „véget vetett minden professzionális szocializmusnak, azaz minden utópizmusnak”. Mindent összevéve, ami a legjobban kiviláglik a kifejezésekből, amelyeket Engelsnek javasol, az az a meggyőződés, amelyet a kapitalizmus történelmi jelentőségéről kialakított, mint amely abszolút evidens számára: „Míg Lassalle úr a tőkéseket szidalmazta és a porosz parlagi nemességnek hízelgett, addig Marx úr, ellenkezőleg, kimutatja a tőkés termelés történelmi szüksgszerűségét.” (Karl Marx és Friedrich Engels Művei 31. kötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1973. 398.
32. Karl Marx: Grundrisse II. k. 171.
33. Uo. II. 165.
34. Uo. II. 171.
35. Uo. II. 24.
36. Uo. II. 219.
37. Karl Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988, 115.
38. Uo.
39. Uo. 100.
40. Uo. 61.
41. Uo.144.
42. K. Marx: A tőke III. köt. 251.
43. K. Marx: Grundrisse I. köt. 373.
44. K. Marx: Grundrisse II. köt. 23.
45. Uo. 24.
46. K. Marx: Grundrisse I. köt. 219.
47. Uo. 79.
48. K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához (1861–63-as kézirat). Karl Marx és Friedrich Engels Művei 47-48. kötet. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1985. 170–171.
49. K. Marx: Értéktöbblet-elméletek. III. Rész. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1963, 368.
50. K. Marx: A tőke I. köt. 110.
51. Uo. 471.
52. Karl Marx: Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küld.ttei számára. Kül.nf.le kérdések. In Karl Marx
és Friedrich Engels Művei 16. köt. Budapest Kossuth Könyvkiadó, 1964.174.
53. Uo. 457.
54. Uo. 571.
55. Uo. 469.
56. Uo. 471.
57. Uo. 81.
58. Karl Marx: Bér, ár és haszon. In Marx-Engels: Válogatott Művek. Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949. 426.
59. Karl Marx: Bizalmas közlés. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 16. köt (1864–1870) Budapest, Kossuth Könyvkiadó 1964, 402.
60. Karl Marx: Bakunyin Államiság és anarchia c. művének konspektusa. In Karl Marx és Friedrich Engels
Művei 18. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1969. 600.
61. Karl Marx: A gothai program kritikája. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó 1969. 11–30.
62. Karl Marx: A szocialista munkások választási programja (A szöveget Marx franciául a L’Égalité c. francia szocialista újság számára írta – A ford.) In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 19. köt. 228.
63. Grundrisse I. köt. 392.
64. Grundrisse II. köt. 23.
65. Uo.
66. Grundrisse I. köt. 346.
67. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Grundrisse, amelyet Marx nem publikálásra szánt, az 1857–58-as esztendő sajátos légkörében íródott, akkor, amikor közeledőben volt a kapitalizmus történetének első világméretű válsága.
68. Grundrisse II. köt. 175.
69. Uo. 208.
70. K. Marx: Értéktöbblet-elméletek. Harmadik rész. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1963, 390–391.
71. Karl Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. I. m. 144.
72. Karl Marx: A tőke I. köt. 713.
73. Николай К. Михайловский: Карл Маркс перед судом г. Ю. Жуковскаго. Отечественные записки. 1877.
köt. 10. sz. 321–356.; megjelent ugyanezzel a címmel: Полное собрание сочинений (Összes művek), 4. köt. Szentpétervár, 1911. 165–206.
74. Karl Marx: Levél az Otyecsesztvennije Zapiszki szerkesztőségének. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei,
19. köt. 111.
75. Uo. Lásd Karl Marx: Le Capital. MEGA vol. II/7. 634. Az eredeti, 1867-es kiadásnak ezt a kiegészítését,
amelyet Marx akkor toldott be, amikor munkájának francia fordítását ellenőrizte, Engels nem illesztette be A tőke 1890-es német kiadásába, amely A tőke későbbi fordításainak alapszövege lett. Maximilien Rubel ezt a szöveget „az ebbe a fejezetbe illesztett egyik legfontosabb betoldásnak” nevezte. Lásd: Karl Marx: Oeuvres. Économie I. Párizs, Gallimard 1963, 1701. Az Engels által publikált kiadás azt állítja: az eredeti felhalmozás története „kül.nb.ző országokban kül.nb.ző színeket ölt és a kül.nb.ző szakaszokat kül.nb.ző sorrendben és kül.nb.ző történelmi korszakokban futja be. Klasszikus formája csak Angliában található, ezért ezt vesszük példának. (Karl Marx: A tőke I. köt. 671.)
76. Karl Marx: Tudósítás Marxnak a londoni Német Munkás Művelődési Egylet jubileumi ünneps.g.n, 1867. február 28-án elmondott beszédéről. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1964, 486.
77. Karl Marx: Levél az Otyecsesztvennije Zapiszki szerkesztőségének. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei,
19. köt. 112.
78. Uo. Mikhajlovszkij – aki nem ismerte Marx valódi elméleti álláspontját – így előrevetíti a huszadik századi marxizmus egyik alapvető korlátját. De hasonló téves elgondolások elterjedtek voltak ekkor már Marx követői között is, mind Oroszországban, mins másutt. Marx kritikái ezekkel szemben annál is fontosabb volt, mert saját korán túllátva anticipálta a későbbi fejleményeket is. Lásd. Pier Paolo Poggio: L’Obscina. Comune contadina e rivoluzione in Russia. Milan. Jaca Book, 1978. 148. és M. Musto: The Last Marx (2019 elők.születben).
79. Karl Marx: A V. I. Zaszulics levelére adandó válasz fogalmazványai. Második fogalmazvány. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1969, 271.
80. Uo. 273.
81. Uo. Harmadik fogalmazvány. 278.
82. Uo. Első fogalmazvány, 266.
83. K. Marx: A tőke I. köt. 9.
84. K. Marx: A V. I. Zaszulicshoz írott levél fogalmazványai. Második fogalmazvány 272. Vö. Lewis Morgan:
„Magasabb szinten fogja újra éleszteni a régi népek szabadságát, egyenlőségét és testvériségét” (Marx által készített és lemásolt kivonat) in L. Krader (ed.): The Ethnological Notebooks of Karl Marx (Assen, Van Gorcu, 1972. 159.) (Saját fordításom. Tudomásom szerint, az idézett szövegnek nincs magyar fordítása. – A ford.)
85. Uo. Első fogalmazvány. 264.
86. Lásd az érvelést: Shanin (szerk.): Late Marx and the Russian Road (London, Routledge, 1984, 60.), amely szerint a vázlatok „jelentős váltást” mutatnak, ami 1867, A tőke kiadása óta ment volna végbe Marx
munkásságában. Hasonlóképpen vélekedik Enrique Dussel, aki „törésről” beszél az El ultimo Marx (1883–1882) y la liberación latinoamericana c. munkájában (Mexico D. F., Siglo XXI, 1990, 230 és 237.). Más szerzők Marx utolsó írásainak egyfajta third-worldist olvasatát sugallták, amely szerint, a forradalom szubjektuma többé nem a gyári munkásság, hanem a vidéken és a periférián élő néptömegek.
87. Lásd Marian Sawer kiváló munkáját: Marxism and the Question of the Asiatic Mode of Production. The Hague, Martinus Nijjhoff, 1977, 67. „Az, ami specifikusan az 1870-es években történt, nem az volt, hogy Marx megváltoztatta volna felfogását az falusi közösségek jellegéről, vagy eldöntötte volna, hogy ezek, úgy, ahogy léteztek, a szocializmus bázisa lehetnek, hanem inkább arról volt szó, hogy elkezdte megvizsgálni azt a lehetőséget, hogy a közösségeket nem a kapitalizmusnak, hanem a szocializmusnak kell forradalmasítania. […] Úgy tűnik, komolyan foglalkoztatta az a remény, hogy a társadalmi kommunikáció intenzívebbé válásával és a termelés módszereinek modernizálódásával a falu gazdálkodási rendszere integrálható egy szocialista társadalomba. 1882-ben ez még mindig valódi alternatívának tűnt Marx számára, az obscsinának a teljes dezintegrálódásával szemben.”
88. K. Marx: A V. I. Zaszulicshoz írott levél fogalmazványai. Első fogalmazvány. I. m. 267.
89. K. Marx: Uo. Harmadik fogalmazvány, 278.
90. Az indiai brit uralom eljövendő eredményei. Marx-Engels: Válogatott művek. Budapest, Szikra Könyvkiadó 1949. 334.
91. K. Marx: Levél V. I. Zaszulicshoz. Harmadik fogalmazvány. I. m. 276. A kérdés további megvitatását illetőn lásd: Marx Ny. F. Danyielszonhoz, 1881. február 19-én írott levelét: Karl Marx és Friedrich Engels Művei 35. köt. 145–149.
92. Uo. 278. Az a Marx, aki ezekben a szövegekben megnyilatkozik, nagyon kül.nb.zik tehát követői
legtöbbjétől. Partha Chatterjee jól írta le ez utóbbiak álláspontját The Politics of the Governed: Popular Politics in Most of the World című könyvében (New York, Columbia University Press, 2004): „A marxisták általában úgy vélték, hogy a tőke uralma a hagyományos közösségek felett biztos jele a történelem előrehaladásának.” (30.)
93. Karl Marx–Friedrich Engels: Előszó „A Kommunista Párt kiáltványa” második orosz kiadásához, In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 19. köt. 440.
94. Karl Marx: Forradalom Kínában és Európában, in Karl Marx és Friedrich Engels Művei 9. köt. 94. A Marx and Latin America (Leiden, Boston, 2014) c. könyvében José Arico megállapítja, hogy Marx fontolóra vette a lehetőségét „egy olyan forradalomnak a gyarmati világban, amely, ellentétben azzal, amelyet 1848 előtt hiposztazált, nem a centrumországok elnyomott osztályainak forradalmi politikai cselekvésétől függne, hanem maga döntően meghatározná mind a kapitalista fejlődés menetét a centrumországokban, mind a proletárforradalom kitörését Európában.” (18–19.). Idézett művében, a Marxism and the Question of the Asiatic Mode of Production-ban Marian Sawer megállapítja, hogy Marx „abból a szempontból is érdeklődött a Nyugaton k.vüli világ iránt, hogy milyen szerepe lehet az európai kapitalizmus élettartamának meghosszabbításában. Ez az érvelés kül.n.sen fontossá vált Marx és Engels számára 1850-ben és azután, amikor csalódniuk kellett korábbi forradalmi reményeikben.” (42.).
95. Marx Sigfrid Meyerhez és August Vogthoz, 1870 április 9. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 32. köt.
652–657.
96. Karl Marx: Bízalmas közlés. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 16. kötet (1864–1870) Budapest,
Kossuth Könyvkiadó, 1964, 402.
97. Lawrence Krader amellett érvel, hogy Marxnak az emberi történelemről adott felosztása, amelyet élete során alaposan kidolgozott, végső soron „több vonalon haladó és az unilineáris felé tartó” történelmi mozgást feltételezett, amely „kül.nb.ző népek által megtett kül.nb.ző történelmi utakból” áll össze. Míg ezeket amolyan hozzávetőleges módon fejtette ki az 1857–1867 között alkotott műveiben, határozottabban, habár még mindig nem véglegesen rögzítette őket az 1879 és 1881 közötti időszakban. The Asiatic Mode of Production Assen, Van Gorcum, 1975. 139.