Categories
Reviews

B. Kiss Mátyás, Mérce

A félreértett Marx. Marcello Musto: Egy „másik” Marx
Marx a történelem talán legfélreértettebb szerzője. Nemcsak ellenségei, de gyakran hívei is alaposan félreolvasták. Marcello Musto szerint a félreértések legfőbb oka az életmű befejezetlensége. Marx életében viszonylag keveset publikált, s legtöbb írását félbehagyta. Még A tőke is „befejezetlen remekmű” – a gigantikus anyaggyűjtés után nem maradt ereje a hatalmas vállalkozás lezárására. Mindvégig új ismeretek beépítésére, szellemi horizontjának bővítésére törekedett. Önmagát rigorózusan felülbírálta, eredményeivel gyakran elégedetlen volt. Utóbb mégis dogmatikus és leegyszerűsítő rendszert hoztak létre írásai alapján. Az erőszakos vulgarizáció a kritikai filozófiát sekélyes világmagyarázattá változtatta, s éppen azt ölte ki a marxi gondolkodásból, ami korunk számára a legfontosabb: a fennálló rend könyörtelen bírálatát.
Musto leszámol a mítoszokkal és hazugságokkal. Tiszta és követhető érveléssel mutatja ki, hogy Marx nem az a vaskalapos gazdasági determinista, eurocentrikus filozófus, akinek a közvélekedés hiszi. Egy „másik” Marxot mutat meg: azt a Marxot, akinek nagyon is eleven mondanivalója van korunk számára. Filológiai alapossággal tárja föl gondolatvilágának alakulását, láthatóvá téve a folyamatot, melynek során az idős Marx hallgatólagosan felülbírálja néhány közismert ifjúkori tételét. Ám eközben mégsem esik át a ló túloldalára, s azon álláspontokat is cáfolja, melyek egyoldalúan akarják kijátszani egymás ellen az ifjú és idős Marx nézeteit, figyelmen kívül hagyva az életmű szerves alakulását.
A kötet nem szisztematikus monográfia, hanem hosszabb-rövidebb tanulmányok gyűjteménye. Musto mindjárt legelső írásában érthetővé teszi, hogy – Tamás Gáspár Miklós megfogalmazásával – miért filológiai „lidércnyomás” a marxi hagyaték. Egy másik fontos, elméleti alapozónak is kiváló tanulmányában az elidegenedés filozófiai jelentését járja körül. A könyv nemcsak a tudós, de a politikus Marxot, az Internacionálé szervezőjét is elénk állítja, ismét eloszlatva néhány tévhitet. A kötet utolsó részei az idős Marxot állítják a középpontba, aki immár végleg leszámol a történelem egyenes vonalú és eurocentrikus felfogásával, s eközben határozott antikolonialista állásfoglaláshoz jut el.
A könyv remek ugródeszka a marxi gondolatokkal ismerkedő olvasó számára, akárcsak Artner Annamária Marx 200 című, szintén az Eszmélet Zsebkönyvtárban megjelent műve. Míg Artner a gazdaságelméletre, Musto inkább a filozófiára (legfőképp a történelemfelfogásra) fókuszál. Nagy szükség van az ilyen könyvekre, hiszen Marx ma is elengedhetetlen a kapitalizmus alapvető logikájának megértéséhez, ahogy ezt számos jelentős baloldali gondolkodó bizonyította (Derridától és Žižektől egészen Tamás Gáspár Miklósig).

 

Categories
Journal Articles

Marx kései kutatásai az Európán kívüli társadalmakról

Bevezetés
Marx utolsó és nagyrészt még feltáratlan stúdiumai eloszlatják a mítoszt, miszerint utolsó éveiben Marx már nem írt semmi érdemlegeset. Marx munkásságának utolsó időszaka számára bizonyára nehéz volt, de egyszersmind elméletileg nagyon is jelentős. Az 1870-es évek végén Marx nemcsak folytatta korábbi kutatásait, hanem új területekre is kiterjesztette. Ezenfelül megvizsgált új politikai konfliktusokat (például a narodnyik mozgalom harcait Oroszországban a jobbágyság eltörlése után, vagy a gyarmati elnyomással szembeni ellenállást Indiában, Egyiptomban és Algériában), új elméleti kérdéseket (mint a közösségi földtulajdoné a prekapitalista társadalmakban, vagy a szocialista forradalom lehetősége a nem-kapitalista úton fejlődött országokban) és korábban általa nem tanulmányozott területeket (mint Oroszország, Észak-Afrika vagy India). Ehhez a korszakhoz tartoznak nemcsak A tőkéről szóló utolsó és befejezetlen kéziratai, hanem több tanulmány is a falusi közösségi földtulajdonról – különösen a Makszim Kovalevszkij munkásságáról írott kivonatok (1879–80) és az oroszországi obscsina jól ismert elemzése. Ezenkívül Marx megírta az Etnográfiai jegyzetfüzeteket (1880–1881),1 és még egyszer, életében utoljára, mélyen elmerült a történelemben, különösen India és Euró- pa történelmében. Mindezeknek a kérdéseknek a vizsgálata képessé tette őt arra, hogy árnyaltabb társadalomtudományi elképzeléseket dolgozzon ki, amelyeket befolyásoltak a Nyugat-Európán kívüli országok sajátságai.

A jelen tanulmány megkérdőjelezi Marxnak azt a régre visszanyúló, torzító bemutatását, mintha „eurocentrikus” és ökonomista gondolkodó lett volna, aki kizárólag az osztálykonfliktusokra fixálta a maga gondolkodását. Meg szeretném nyitni az olvasók előtt az utat, hogy vizsgálják meg újra Marx eszméit az antropológiáról, a nem nyugati társadalmakról és az európai gyarmatosítás bírálatáról tett kései megjegyzései fényében, s meg kívánom mutatni: hogyan kerülte el Marx a gazdasági determinizmusnak azt a csapdáját, amelybe oly sok követője később beleesett. Ahelyett, hogy merev módon alkalmazta volna a történelemre a gazdasági determinizmus sémáit, Marx rávilá- gított, milyen hatása van a társadalmi valóság alakítására, a változások elérésére a specifikus történelmi feltételeknek, és milyen központi szerepe van ebben a tudatos emberi beavatkozásnak is.

Marx, bár teljesen lekötötték intenzív elméleti tanulmányai, soha nem veszítette el érdeklődését korának gazdasági és nemzetközi politikai eseményei iránt sem. Amellett, hogy rendszeresen olvasta a fő „polgári” újságokat, megkapta és rendszeresen átnézte a német és francia munkásmozgalmi sajtót is. Miként egész életében, továbbra is kíváncsi volt a világra, és első osztályú tudással rendelkezett arról: mi történik a világban. A különböző országokban élő vezető politi- kai és szellemi figurákkal való levelezése gyakran új stimulusokat és mélyebb tudást adott neki egy sor különböző kérdésről.

Categories
Past talks

The Post 1989 Radical Left in Europe

Categories
Past talks

MARX 200 (1818-2018): Central and Eastern European Perspectives

Categories
Journal Articles

A kapitalizmus történelmi szerepének dialektikája

A kapitalizmus fejlődésének történelmi jelentősége
Marx egész munkásságán végigvonul a meggyőződés, hogy a kapitalista termelési mód elterjedése alapvető előfeltétele a kommunista társadalom születésének, végigvonul Marx egész munkásságán.
Egyik első nyilvános előadásán, amelyet Brüsszelben tartott, a Német Munkásszövetségben és beépített egy kéziratos vázlatba, amelynek „Bérek” volt a címe, Marx szól „a tőke, a nagyipar, a szabad verseny, a világpiac pozitív szerepéről”. A munkásoknak, akik azért jöttek, hogy meghallgassák, azt mondta:
Nem szükséges elmagyaráznom Önöknek részletesen, hogy eme termelési viszonyok nélkül sem a termelési eszközök – a munkásosztály felszabadításának és egy új társadalom alapjainak anyagi eszközei – nem teremthetők meg, sem pedig a proletariátus maga nem mehet végig az egyesülésnek és a fejlődésnek azon az útján, amelynek révén valóban képes lesz forradalmasítani a régi társadalmat és önmagát.
A Kommunista Párt Kiáltványában Engelssel együtt amellett érvelt, hogy a munkásosztálynak a feudális társadalom végső krízise alatti felkelései kudarcra voltak ítélve, „mert maga a proletariátus fejletlen volt, s mert nem voltak meg felszabadításának anyagi feltételei, amelyek éppen a polgári korszak termékei.” Mindazonáltal elismerte ennek a korszaknak nem egy érdemét: nemcsak „elpusztított minden hűbéri, patriarchális, idillikus állapotot”, hanem „a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást tette.” Engels és Marx nem habozott kijelenteni, hogy „[a] burzsoáziának a történelemben fölöttébb forradalmi szerepe volt.” Kiaknázva a földrajzi felfedezéseket és a születő világpiacot, „valamennyi ország fogyasztását és termelését nemzetközivé tette.” Ezenfelül alig egy évszázad leforgása alatt „a burzsoázia tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint minden letűnt nemzedék együttvéve.” Ez azáltal vált lehetségessé, hogy „a falut a város uralma alá hajtotta” és kiragadta „a népesség jelentékeny részét a falusi élet bárgyúságából”, amely oly elterjedt volt az európai feudális társadalomban. Ami még fontosabb, a burzsoázia „a fegyvereket kovácsolta melyek halálát okozzák” és az embereket is, akik használni fogják őket „a modern munkásokat, a proletárokat”, akiknek száma és ereje a burzsoázia terjeszkedésével egy ütemben növekszik… Ugyanis Marx és Engels szerint „az ipar haladása, amelynek a burzsoázia akarat- és ellenállás nélküli hordozója, a munkásoknak a versenyből eredő elszigetelődése helyére társulásukból eredő forradalmi egyesülésüket állítja.”
Marx hasonló gondolatokat fejtett ki Osztályharcok Franciaországban c. művében, amellett érvelve, hogy egyedül a burzsoázia uralma „tépi csak ki a hűbéri társadalom anyagi gyökereit és egyengeti a terepet – az egyedülit, amelyen a proletárforradalom lehetséges.” Az 1850-es évek elején, korának alapvető politikai eseményeit kommentálva, elméletileg még jobban kidolgozta azt az elképzelést, hogy a kapitalizmus szükséges előfeltétele az újfajta társadalom születésének. Egyik, Engelssel közösen, a Neue Rheinische Zeitungba írott bírálatukban amellett érvelt, hogy Kínában „a föld legrégibb és legrendíthetetlenebb birodalmát az angol burzsoák kartonbálái nyolc év alatt egy társadalmi átalakulás küszöbére vitték, amelynek mindenesetre a legjelentősebb következményekkel kell járnia a civilizáció szempontjából.”
Három évvel később Az indiai brit uralom eljövendő eredményeiben Marx megállapítja: „Angliának kettős küldetést kell betöltenie Indiában: az egyik romboló, a másik alkotó – a régi ázsiai társadalom megsemmisítése és a nyugati társadalom alapjainak lefektetése Ázsiában.” Marxnak nem voltak illúziói a kapitalizmus alapvető vonásairól, Nagyon is tudatában volt annak, hogy a burzsoázia soha nem „hozott létre haladást anélkül, hogy egyéneket és népeket ne vonszolt volna véren és szennyen, nyomoron és megaláztatáson át?” De Marx arról is meg volt győződve, hogy a világkereskedelem és az emberi termelőerők fejlődése, az anyagi termelésnek „a természeti erők feletti tudományos uralommá” változtatásával megteremtik az alapjait egy másfajta társadalomnak: „a burzsoá ipar és kereskedelem megteremtik az új világ ezen anyagi feltételeit”.
Marx néhány évvel később helyesbítette az indiai brit jelenléttel kapcsolatos nézeteit, egy, a New York Daily Tribune-ba a szipoj lázadásról szóló cikkében, amelyben határozottan azok mellé állt, akik „megkísérelték kiűzni az idegen hódítókat”.A kapitalizmusról megfogalmazott álláspontját azonban megerősítette, politikusabb hangnemben, a ragyogó 1856-os Beszéd a ’People’s Paper’ évfordulóján-ban. Ekkor, emlékeztetve rá, hogy a kapitalizmus milyen soha nem látott ipari és tudományos erőket hívott életre, azt mondta az eseményen jelenlévő elvtársainak: „A gőz, az elektromosság és a fonógép sokkal veszedelmesebb forradalmárok voltak, mint Barbès, Raspail és Blanqui”. A Grundrissében Marx többször megismétli azt a gondolatot, hogy a társadalomban a kapitalizmus révén bizonyos „civilizáló tendenciák” érvényesülnek. Megemlíti a „külkereskedelem civilizáló hatását”, éppúgy, mint a „tőke termelésének” ama „propagandisztikus (civilizáló) tendenciáját”, amely „pusztán” a tőkének a sajátja, „a korábbi termelési feltételektől” eltérően. Marx annyira messze ment ez ügyben, hogy helyeslően idézi John Wade történészt (1788–1875), aki a munkamegosztás által létrehozott szabadidőre gondolva, azt állította, hogy a „tőke csak más név arra, hogy civilizáció”.
Ugyanakkor azonban Marx akként támadta a tőkést, mint aki „bitorolja a munkások által létrehozott szabad időt a társadalom számára”. Egy passzusban, amely nagyon közel áll a Kommunista kiáltványban vagy az 1853-ban a New York Tribune-nak írott cikkekben kifejtett álláspontjához, Marx azt írta:
Ahogy tehát a tőkére alapozott termelés egyfelől az egyetemes ipart hozza létre – azaz többletmunkát, értéklétrehozó munkát –, úgy másfelől a természeti és emberi tulajdonságok általános kiaknázásának egy rendszerét, az általános hasznosság egy rendszerét, melynek hordozójaként jelenik meg a tudomány maga is, akárcsak az összes fizikai és szellemi tulajdonságok, ugyanakkor semmi nem jelenik meg mint magán-valóan magasabb, önmagáért-valóan jogosult a társadalmi termelés és csere e körén kívül. Ily módon a tőke hozza csak létre a polgári társadalmat és a természetnek, valamint magának a társadalmi összefüggésnek a társadalom tagjai által való egyetemes elsajátítását. Innen ered a tőke nagy civilizáló befolyása; az, hogy olyan társadalmi fokot termel, amelyhez képest valamennyi korábbi csak mint az emberiség lokális fejlődése és mint természetimádás jelenik meg. A természet először válik tisztán tárggyá az ember számára, tisztán hasznosság dolgává; nem ismerik el többé magáért-való hatalomnak. […] A tőke ennél a tendenciájánál fogva éppúgy túlhajt nemzeti korláton és előítéleteken, mint a természet istenítésén és meglévő szükségleteknek meghatározott határok közt önmagával beérően körülkarózott, hagyományos kielégítésén és régi életmód újratermelésén. Mindezekkel szemben romboló a tőke és állandóan forradalmasító, ledönt minden korlátot, amely gátolja a termelőerők fejlődését, a szükségletek bővülését, a termelés sokrétűségét és a természeti és szellemi erők kiaknázását és cseréjét.
A Grundrisse megírásának idején tehát az ökológiai kérdés még mindig teljesen háttérbe szorult a Marxot foglalkoztató kérdések sorában, teljesen alárendelődött az egyének fejlődési potenciálja kérdésének.
A kapitalista fejlődés pozitívumairól szóló egyik legmélyebb elemzés A tőke első kötetében található. Habár Marx sokkal inkább tudatában volt ekkor már a kapitalizmus romboló jellegének, mint korábbi írásaiban, magnum opusa megismétli azt a hat, a tőke által létrehozott feltételt – különösképpen a tőke „centralizációját” – amelyek lehetővé teszik a kommunista társadalom születését. Ezek a feltételek 1) a kooperatív munka 2.) a tudomány és a technológia termelésben való alkalmazása 3) a természet erőinek a termelés révén való elsajátítása, 4) olyan nagyméretű gépi berendezések létrejötte, amelyeket a munkások csak közösen tudnak működtetni 5) a termelőeszközökkel való takarékoskodás 6) a világpiac létrehozására  irányuló tendencia. Marx szerint:
Ezzel a centralizációval, vagyis sok tőkésnek kevés tőkés által történő kisajátításával karöltve kifejlődik mind nagyobb méretekben a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technikai alkalmazása, a föld tervszerű kiaknázása, a munkaeszközök alkalmazása csak közösen alkalmazható munkaeszközökké, minden termelési eszköz gazdaságosabbá tétele azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka termelési eszközeiként használják őket, valamennyi nép bekapcsolása a világpiac hálózatába és ezzel a tőkés rendszer nemzetközi jellege.”
Marx nagyon jól tudta, hogy a termelés egyre kevesebb és kevesebb tulajdonos kezében való koncentrálódásával „nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás” a munkásosztályban, de azzal is tisztában volt, hogy „a bérmunkások kooperációját teljes mértékben az őket alkalmazó tőke hozza létre.”
Arra a következtetésre jutott, hogy a termelőerőknek a kapitalizmusban való rendkívüli növekedése – amely sokkal nagyobb mérvű, mint bármilyen más korábbi termelési módban – megteremtette annak a feltételeit, hogy a társadalom meghaladja azokat a társadalmi-gazdasági viszonyokat, amelyeket maga ez a termelési mód teremtett, s így tovább lépjen a szocialista társadalom felé. Miként a nem-európai társadalmakról szóló vizsgálódásaiban, Marx gondolkodásának központjában itt is az áll, hogy a kapitalizmus a saját meghaladása felé halad. A tőke harmadik kötetében azt írta, hogy az „uzsora” a kapitalizmus előtti társadalmakban „forradalmian hatott” amennyiben hozzájárult azoknak a „tulajdonformáknak” a szétrombolásához és felbomlasztásához, „amelyeknek a szilárd bázisán és ugyanazon formában való állandó újratermelésén a politikai tagozódás nyugszik”. A feudális urak és a kistermelés pusztulása a „munkafeltételek centralizációját” jelentette.
A tőke I. kötetében Marx azt írta, hogy „a tőkés termelési mód történelmileg úgy mutatkozik meg, mint történelmi szükségszerűség, amely megköveteli a munkafolyamat társadalmi folyamattá változtatását”.Ahogyan ő látta a kérdést: „a munka társadalmi termelőereje ingyen fejlődik, mihelyt a munkásokat meghatározott feltételek közé helyezik, márpedig a tőke az, amely e feltételek közé helyezi őket.” Marx mindig fenntartotta, hogy a kommunizmus számára legkedvezőbb történelmi feltételek csak a tőke felhalmozása révén fejlődhetnek ki:
(A kapitalista) mint az érték értékesítésének fanatikusa, az emberiséget könyörtelenül arra kényszeríti, hogy magáért a termelésért termeljen, ennélfogva rákényszeríti a társadalmi termelőerők kifejlesztésére és azoknak az anyagi termelési feltételeknek a megteremtésére, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy egy olyan magasabb társadalmi forma reális bázisát alkossák, amelynek alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése.”
További reflexiók arra, hogy a kapitalista termelési mód döntő szerepet játszik abban, hogy a kommunizmus valódi történelmi lehetőséggé váljék, mindenhol megjelennek Marxnak a politikai gazdaságtanról adott bírálatában. Bizonyos, hogy Marx világosan megértette – mint megírta a Grundrissében – hogy bár a tőke tendenciáinak egyike az, hogy „rendelkezésre álló időt hozzon létre” a másik viszont az, hogy „ezt többletmunkává változtassa át.” Mégis, ebben a termelési módban a munkát a maximális mértékben értékesítik, míg „az egy bizonyos tárgy termeléséhez szükséges munkamennyiséget valóban egy minimumra redukálja”. Marx számára ez volt a legalapvetőbb. A történelmi változás, amelyet involvál „a felszabadult munkának javára válik majd” és „feltétele felszabadulásának”. Így a tőke „önakarata ellenére szerszámul szolgál a társadalmilag rendelkezésre álló idő eszközeinek megteremtésében, hogy a munkaidőt az egész társadalom számára egy süllyedő minimumra redukálják, és ily módon mindenki idejét szabaddá tegyék saját fejlődése számára.”
Marx észrevette azt is, hogy egy olyan társadalom létrehozásához, amelyben elérhető az egyének egyetemes önkibontakoztatása, „mindenekelőtt az szükséges, hogy a termelőerők teljes fejlődése termelési feltétellé váljék.”Ezért megállapította, hogy „a tőke nagy történelmi oldala az”, hogy
„létrehozza ezt a többletmunkát, a puszta használati érték, a puszta létfenntartás álláspontjáról fölösleges munkát, és történelmi rendeltetése beteljesedett, mihelyst egyrészt a szükségletek annyira fejlettek, hogy a szükségesen felüli többletmunka maga is általános szükséglet, magukból az egyéni szükségletekből ered – másrészt a tőke szigorú fegyelme révén, amelyen az egymást követő nemzedékek [Geschlechter] átmentek, az általános serénység az új nemzedék [Geschlecht] általános birtokává fejlődik; – végül mihelyt a munka termelőerőinek fejlődése folytán, amelyet a tőke a maga korlátlan gazdagodási vágyában és azon feltételek között, amelyek között egyedül realizálhatja őket, állandóan előrehajt, odáig halad a dolog, hogy egyrészt az általános gazdagság birtoklása és fenntartása csak kevesebb munkaidőt követel az egész társadalom számára és a dolgozó társadalom tudományosan viszonyul előrehaladó újratermelésének folyamatához; tehát mihelyt véget ért az a munka, amelyben az ember teszi azt, amit dolgokkal tétethet magáért. […] Ezért termelő a tőke; azaz lényegi viszony a társadalmi termelőerők fejlődése szempontjából. Csak akkor nem ilyen többé, amikor maguknak ezeknek a termelőerőknek a fejlődése korlátba ütközik magában a tőkében.”
Marx megismételte ezeket a meggyőződéseit a „Közvetlen termelési folyamat eredményei” c. szövegében. Miután emlékeztetett a tőke strukturális határaira – mindenekelőtt arra a tényre, hogy az „termelés a termelők ellenében és velük nem törődve” –, máris a tőke „pozitív oldalára”  fókuszál. Összehasonlítva a múlttal, a kapitalizmus úgy jelenik meg, mint „olyan termelés, amely nem kötődik a szükségletek előre meghatározó és előre meghatározott korlátaihoz.” Pontosan a „munka társadalmi termelőerőinek” növekedése az, amely megmagyarázza „a tőkés termelésnek sajátos történelmi jelentőségét.”
Marx tehát a maga korának társadalmi-gazdasági feltételei között alapvetőnek tekintette „a gazdagságnak mint olyannak a megteremtését, azaz a társadalmi munka kíméletlen termelőerőinek a megteremtését, s csakis ezek alkothatják egy szabad emberi társadalom anyagi bázisát.”  Ami „szükséges” ehhez, az a „tőkés termelési mód ellentétekkel teli formájának” megszüntetése.
Ugyanez a téma visszaköszön A tőke Harmadik Kötetében, amikor Marx hangsúlyozza „a termelési feltételeknek általános, közösségi, társadalmi termelési feltételekké való kimunkálódását” […] amely: „adva van a termelőerőknek a tőkés termelés során megtett fejlődése, és azon mód által, ahogyan ez a fejlődés végbemegy.”
Marx miközben úgy látta, hogy a kapitalizmus a legjobb társadalmi rendszer, amely eddig létezett, abban az értelemben, hogy a maximumig tudja bővíteni az emberiség termelőerőit, azt is felismerte, hogy – annak ellenére, hogy könyörtelenül kizsákmányolja az emberi lényeket – van bizonyos számú potenciális progresszív vonása, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyének képességei sokkal inkább kibontakozzanak, mint a korábbi társadalmakban.
Marx, aki mélységesen ellenségesen viszonyult a kapitalizmus termelésközpontú normáihoz és az értéktöbblet-termelés imperatívuszához, a megnövekedett termelékenység kérdését az egyén képességeinek kifejlődése vonatkozásában vizsgálta. Így a Grundrissében kimutatta:
Magában az újratermelés aktusában nem csak az objektív feltételek változnak, pl. a faluból város lesz, a vadonból irtásföld stb., hanem a termelők is változnak, azáltal, hogy új minőségeket tételeznek magukból, a termelés útján fejlesztik, átformálják önmagukat, új erőket és új képzeteket alkotnak, új érintkezési módokat, új szükségleteket és új nyelvet.
A termelőerőknek ez sokkal intenzívebb és összetettebb fejlődése hozta létre „az egyének leggazdagabb fejlődését” és „vonatkozásaik egyetemességét” is. Marx szerint ugyanis:
De mint a gazdagság általános formájára való nyughatatlan törekvés, a tőke túlhajtja a munkát természeti szűkösségének határain és ily módon létrehozza az anyagi elemeket a gazdag egyéniség fejlődéséhez, amely éppúgy mindenoldalú a termelésében, mint a fogyasztásában, és amelynek munkája ezért már nem is mint munka, hanem mint magának a tevékenységnek a teljes fejlődése jelenik meg, amelyben a természeti szükségszerűség a maga közvetlen formájában eltűnt, mert a természeti szükséglet lépett.
Röviden: Marx számára a kapitalista termelés bizonyosan „az egyén önmagától és másoktól való elidegenülésének általánosságával először termeli meg vonatkozásainak és képességeinek általánosságát és mindenoldalúságát is.” Marx jó néhányszor hangsúlyozta ezt.
Az 1861-63-as Kéziratokban megjegyzi, hogy a tőke „a termelés nagyobb változatosságára, a társadalmi szükségletek körének és kielégítésük eszközeinek bővítésére, ennélfogva az emberi termelőképesség fejlesztésére és vele az emberi adottságok új irányokban való működtetésére hajt”.  Az Értéktöbblet-elméletekben pedig világossá teszi, hogy a termelőerőknek a kapitalizmus létrehozta páratlan növekedése nemcsak gazdasági következményekkel jár, hanem „minden társadalmi és politikai viszonyt forradalmasít”.  A tőke I. kötetében pedig azt írta, hogy „látjuk itt, miként töri át az árucsere a közvetlen termékcsere egyéni és helyi korlátait, és miként fejleszti ki az emberi munka anyagcseréjét. Másrészt kifejlődik a cselekvő személyek ellenőrzésén kívül eső, társadalmi-természeti összefüggések [gesellschaftlicher Naturzusammenhänge] egész köre.”  Arról van szó, hogy a termelés „a teljes emberi fejlődésnek megfelelő” formában menjen végbe.
Végül Marx pozitívnak tekint a kapitalizmusban bizonyos, a nők emancipációjával és a családon belüli viszonyok modernizálódásával kapcsolatos tendenciákat is. Az egyik tőle származó fontos politikai dokumentumban, az „Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küldöttei számára. Különféle kérdések”-ben a következőket írja erről: „jóllehet a tőke uralma alatt ez a tendencia förtelemmé torzult”, de „[a] modern iparnak azt a tendenciáját, hogy a mindkét nembeli gyermekeket és fiatalokat bekapcsolja a társadalmi termelés nagy munkájába, haladó, egészséges és jogos tendenciának tekintjük.”
Hasonló álláspontot találunk A tőke I. kötetében is, ahol azt írja:
Bármily rettenetesnek és undorítónak látszik mármost a régi család felbomlása a tőkés rendszeren belül, mégis a nagyipar azzal a döntő szereppel, melyet a nőknek, fiatal személyeknek és mindkét nembeli gyermekeknek a háztartás területén túl, társadalmilag szervezett folyamatokban kiutal, megteremti az új gazdasági alapzatot a családnak és a két nem viszonyának egy magasabb formája számára.
Marx továbbá megjegyzi, hogy „A tőkés termelési mód kiteljesíti a mezőgazdaság és az ipar eredeti családi kötelékének széttépését, amely kettejük gyermekiek fejletlen alakját átfogta.” Ennek az egyik következménye „a városi népességnek”, amely „a társadalom történelmi mozgató ereje” és amelyet a tőke „nagy központokban halmoz össze” [a] „folyton növekvő túlsúlya”.
A dialektikus módszert használva, amelyhez oly gyakran folyamodik A tőkében és annak előkészítő kézirataiban, Marx amellett érvelt, hogy a kapitalizmusban „egy új társadalom alkotóelemei” alakulnak ki azáltal, hogy a tőke „a termelési folyamat anyagi feltételeivel és társadalmi kombinációjával érleli” őket. Így megteremtődnek az anyagi feltételei „egy új és magasabb szintézisnek”.  Habár a forradalom soha nem fog a puszta gazdasági dinamika révén létrejönni, hanem mindig megköveteli éppúgy a politikai tényezők működését is, a kommunizmus eljöveteléhez „a társadalom bizonyos anyagi alapzata szükséges, vagyis számos olyan anyagi létfeltétel, amelyek maguk viszont hosszú és gyötrelmes fejlődéstörténet természet adta termékei.”
Hasonló téziseket fejtett ki Marx jó néhány rövid, ám fontos politikai szövegben, amelyek A tőke megalkotásával egy időben, vagy röviddel azt követően keletkeztek, s ez azt mutatja, hogy Marx felfogása a kérdésről nemigen változott. Így a Bér, ár és haszonban a munkásokkal meg akarja értetni azt, hogy „a jelenlegi rendszer, minden nyomor ellenére, amelyet a munkásokra zúdít, egyidejűleg megteremti azokat az anyagi feltételeket és formákat, amelyek a társadalom gazdasági újjáalakításához szükségesek.”
A „Bizalmas közlés”-ben, amelyet Marx a Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsa nevében küldött a Német Szociáldemokrata Munkáspárt braunschweigi bizottságához, Marx határozottan fenntartja, hogy „bár a forradalmi kezdeményezés valószínűleg Franciaországból indul majd ki, csakis Anglia szolgálhat egy komoly gazdasági forradalom emeltyűjéül.” Ezt a következő szavakkal magyarázza el:
Ez az egyetlen ország, ahol nincsenek már parasztok és ahol a földtulajdon kevés kézben összpontosul. Ez az egyetlen ország, ahol a tőkés forma – azaz a nagy méretekben, tőkés vállalkozók alatt egyesített munka – csaknem az egész termelést hatalmába kerítette. Ez az egyetlen ország, ahol a lakosság nagy többsége bérmunkásokból áll. Ez az egyetlen ország, ahol az osztályharc és a munkásosztály szervezettsége a trade-unionok révén bizonyos fokú érettségre és egyetemességre tett szert. Ez az egyetlen ország, ahol – világpiaci uralma következtében – a gazdasági viszonyokban bekövetkező minden forradalomnak közvetlenül vissza kell hatnia az egész világra. Ha a landlordizmus és a kapitalizmus klasszikus székhelye is ez az ország, másfelől itt értek meg megsemmisítésének anyagi feltételei.
A Bakunyin Államiság és anarchia c. könyvének konspektusa c. művében, amely fontos pontokon jelzi a közte és az orosz forradalmár közötti nézetkülönbségeket a kapitalizmus alternatívájával kapcsolatban, Marx megerősíti a szocializmus vezetésére majdan hivatott társadalmi szubjektumot illetően is, hogy: „[a radikális szociális forradalom a gazdasági fejlődés bizonyos történelmi feltételeihez kapcsolódik; e feltételek az ilyen forradalom előfeltételei. Tehát csak ott van rá lehetőség, ahol a tőkés termelés mellett az ipari proletariátus legalábbis jelentékeny helyet foglal el a nép tömegében.”
A Gothai Program kritikájában, amelyben az Általános Német Munkásegylet és a Szociáldemokrata Munkáspárt egyesülése során elfogadott közös platform egyes aspektusaival vitázik, Marx azt mondja:
Amilyen mértékben a munka társadalmilag fejlődik és ezáltal gazdagságnak és kultúrának forrása lesz, abban a mértékben fejlődik szegénység és lesüllyedés a dolgozó oldalán, gazdagság és kultúra a nem-dolgozó oldalán.” Majd hozzáteszi: „itt határozottan ki kellett volna mutatni, hogy a mostani tőkés társadalomban hogyan jöttek létre végül is azok az anyagi stb. feltételek, amelyek a munkásokat képessé teszik és kényszerítik arra, hogy ezt a történelmi átkot megtörjék.
Végül A szocialista munkások választási programjában (1880), egy rövid, három évvel halála előtt írott szövegben Marx azt hangsúlyozza, hogy a termelési eszközök csak „kollektív formában, amelynek anyagi és szellemi elemeit maga a tőkés társadalom fejlődése teremti meg” kerülhetnek a munkások tulajdonába.
Így hát, mint látjuk, Marx egész munkásságában, a materialista történelemfelfogás első megfogalmazásaitól az 1840-es években egészen az 1880-as évekbeli utolsó politikai állásfoglalásaiig, folyamatosan rámutatott arra, hogy alapvető összefüggés van a termelésnek a kapitalista termelési mód által létrehozott növekedése, és a kommunista társadalomnak, amelyért a munkásmozgalomnak harcolnia kell, a szükséges történelmi előfeltételei között. Ámde az élete utolsó éveiben végzett kutatások segítettek neki abban, hogy felülvizsgálja ezt a meggyőződését, és elkerülje, hogy a sok követőjét jellemző „ökonomizmusba” essék.

A nem mindig szükségszerű átmenet
Marx a kapitalizmust úgy tekintette, mint „szükségszerű átmeneti pontot” azokhoz a kibontakozó történelmi feltételekhez, amelyek lehetővé teszik, hogy a proletariátus a siker bizonyos esélyével vegye fel a harcot a szocialista termelési mód megvalósításáért. A Grundrisse egy másik szakaszában megismétli, hogy a kapitalizmus „átmeneti pont”a társadalom további haladása felé, amely „összeegyeztethető a termelőerők legmagasabb fejlődésével”, ezért „az egyének leggazdagabb fejlődésével” is. Marx úgy írta le „a termelés mostani feltételeit”, mint „önmagukat megszüntető és ezért egy új társadalmi állapot történelmi előfeltételeiként tételező feltételek”-et.
Olykor-olykor arra helyezve a hangsúlyt, hogy a tőkében benne rejlik önmaga elpusztításának tendenciája, Marx kijelenti: „[a] hogy a polgári gazdaságtan rendszere csak lassan fejlődik ki számunkra, úgy önmaga tagadása is, amely a végső eredménye.” Azt mondja: meg van győződve róla, hogy a tőkés termelés mód „az utolsó szolgaalak” (az „utolsó”-val bizonyosan túl messzire ment),
melyet az emberi tevékenység magára ölt, az egyik oldalon a bérmunka, a másikon a tőke alakját, és ez a levetés maga is a tőkének megfelelő termelési mód eredménye; a bérmunka és a tőke tagadásának az anyagi és szellemi feltételei – e kettő maga is tagadása már a nem-szabad társadalmi termelés korábbi formáinak – maguk is a tőke termelési folyamatának eredményei. Metsző ellentmondásokban, válságokban, görcsökben jut kifejezésre az, hogy a társadalom termelő fejlődése növekvő módon nem illik össze eddigi termelési viszonyaival. Tőke erőszakos megsemmisítése, nem számára külső viszonyok által, hanem mint önfenntartásának feltétele, ez a legcsattanósabb forma, amelyben közlik vele, hogy menjen és adjon helyet a társadalmi termelés egy magasabb állapotának.
További bizonyítéka annak, hogy Marx a kapitalizmust a szocialista gazdaság születése alapfeltételének gondolta, található az Értéktöbblet-elméletekben. Itt megfogalmazza, hogy egyetért Richard Jones közgazdásszal (1790–1855), aki „a tőkét és a tőkés termelési módot csak a társadalmi termelés fejlődésének átmeneti fázisaként» fogadja el«.” A kapitalizmus révén, írja Marx itt, „feltárul a kilátás egy új társadalomra, gazdasági társadalomformációra, amelyhez ez csak az átmenetet alkotja.”
Marx hasonló elképzelést dolgozott ki A tőke I. kötetében és az azt előkészítő kéziratokban. A híres, nem publikált „Függelék: A közvetlen termelési folyamat eredményei”-ben, azt írta, hogy a kapitalizmus „teljes gazdasági forradalmat” követően jött létre, amely egyrészt először hozza létre a reális feltételeket a tőke munka feletti uralmához, teljesíti azt ki, ad neki megfelelő formát, másrészt a munka termelőerőiben, a termelési feltételekben és érintkezési viszonyokban, melyeket a munkás ellenében fejlesztett ki, megteremti egy a tőkés termelési mód ellentétekkel teli formáját megszüntető új termelési mód reális feltételeit, és ennélfogva egy újonnan kialakított társadalmi életfolyamat, ezzel pedig egy új társadalomalakulat anyagi bázisát. A Tőke első kötete egyik záró fejezetében: A tőkés felhalmozás történelmi tendenciájában Marx megállapítja: „A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen mér nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája, A kisajátítókat kisajátítják.”
Habár Marx meg volt győződve róla, hogy a kapitalizmus nélkülözhetetlen történelmi átmeneti forma, mert egyedül a kapitalizmusban teremtődhetnek meg azok a feltételek, amelyek talaján a munkásmozgalomnak meg kell küzdenie a társadalom kommunista átalakításáért, nem gondolta, hogy ezt az eszmét merev, dogmatikus módon kellene alkalmaznunk. Éppen ellenkezőleg, nem is egyszer tagadta – úgy publikált, mint kiadatlan szövegeiben – hogy ő a történelemnek valamiféle egyenesvonalú értelmezését fejlesztette volna ki, amely szerint az emberi lényeknek minden társadalomban történelmi szükségszerűséggel ugyanazt az utat és ugyanazokat a fejlődési szakaszokat kell bejárniuk.
Élete utolsó éveiben Marx elvetette azt a tévesen neki tulajdonított tézist, hogy a tőkés termelési mód történelmileg elkerülhetetlen. Ettől az állásponttól való eltávolodását világosan megfogalmazta, amikor bevonódott a kapitalizmus lehetséges oroszországi fejlődéséről folyt vitába. Egy cikkében, amelynek az volt a címe: „Marx Ju. Zsukovszkij ítélőszéke előtt”, az orosz író és szociológus, Nyikolaj Mikhailovszkij (1842–1904) azzal vádolta őt, hogy a kapitalizmust Oroszország felszabadulása egy elkerülhetetlen történelmi szakaszának tekinti. Marx egy levélben, amelyet az Otecsesztvennije Zapiszki számára fogalmazott, azt válaszolta erre, hogy ő A tőke első kötetében „csak jelezni kívánja azt az utat, amelyen haladva Nyugat-Európában a tőkés gazdasági rendszer a feudális gazdasági rendszer méhéből megszületett.” Itt Marx hivatkozik egy szakaszra A tőke első kötetének francia kiadásából (1872–1875), amely azt mondja, a falusi tömegek termelőeszközeiktől való megfosztásának az alapja „a földművesek kisajátítása” volt, azonban ez „radikális módon csak Angliában valósult meg”, de „Nyugat-Európa valamennyi országa végigéli ugyanezt a folyamatot.” Ennek megfelelően, állítja Marx, vizsgálódásainak tárgya az „öreg kontinens”, nem az egész világ.
Marx hasonlóan rugalmas módon közelített a többi európai országokhoz, hiszen nem mint homogén egészre gondolt Európára. Egy 1867-ben tartott beszédében, amelyet a londoni Német Munkás Művelődési Egylet előtt tartott, és amely később megjelent a genfi Vorbotében, amellett érvelt, hogy a német munkások azért lesznek képesek sikeresen véghezvinni a forradalmat, mert „nem kell végig menniük azon a hosszadalmas polgári mozgalmon, mint a többi ország munkásainak.”
Ami Oroszországot illeti, Marx osztotta Mikhailovszkij nézetét, hogy ez az ország „tovább fejlesztve saját történelmi adottságait”, „át sem vergődve e rendszer (a kapitalizmus) gyötrelmein, magáévá teheti annak minden gyümölcsét.” Azzal vádolta Mikhailovszkijt, hogy eltorzítva az ő álláspontját, „[történelmi] vázlatomat a kapitalizmus nyugat-európai keletkezéséről feltétlenül át kell alakítania valami történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is.” Marx ezután általánosságban leszögezi: „Megdöbbentően hasonló, de eltérő történelmi környezetben lejátszódó történelmi események tehát teljesen különböző eredményekhez vezettek.” Ezért a történelmi átalakulások megértéséhez szükséges külön-külön tanulmányozni az egyes jelenségeket, csak ekkor tudunk velük megfelelően foglalkozni. A történelmi jelenségek helyes értelmezésének „sohasem fogunk a nyitjára jutni egy olyan történelemfilozófiai elmélet franciakulcsával, amelynek legfőbb erénye abban van, hogy történelem-fölötti.”
Marx ugyanezeket a meggyőződéseit fejtette ki 1881-ben, amikor az orosz forradalmárnő, Vera Zaszulics (1848–1919) kérte ki nézeteit az orosz falusi földközösség, az obscsina jövőjéről. Zaszulics tudni akarta, vajon a falusi földközösség átfejlődhet-e egy szocialista formába, vagy pedig pusztulásra van ítélve, mert a kapitalizmus szükségszerűen kiterjeszkedik Oroszországra is. Válaszában Marx azt hangsúlyozta, hogy „A tőke első kötetében a kapitalizmus kifejlődésének, amely a termelőket radikálisan elválasztotta a termelőeszközöktől”, „történelmi elkerülhetetlenségét […] kifejezetten Nyugat-Európa országaira korlátoztam.”
A levél bevezető vázlataiban Marx a falusi földközösségnek a fejlettebb gazdasági formákkal való együttéléséből származó sajátságokat fejtegeti. Oroszország, állapítja meg,
kortársa egy magasabb kultúrának, össze van kapcsolva egy világpiaccal, amelyen a tőkés termelés uralkodik. Elsajátítva e termelési mód pozitív eredményeit, képes tehát fejleszteni és átalakítani földközösségének még archaikus formáját, ahelyett, hogy szétrombolná.
A parasztság így „átveheti tehát a tőkés rendszer által kimunkált összes pozitív vívmányokat anélkül, hogy átmenne annak caudiumi igája alatt.” Azoktól, akik arra hivatkozva érvelnek amellett, hogy a kapitalizmus elkerülhetetlen fejlődési szakasz Oroszország számára is, hogy a történelem nem haladhat előre ugrásokban, Marx gúnyosan azt kérdezi, vajon Oroszország „kénytelen volt-e a Nyugat módján átmenni a gépiparnak egy hosszú inkubációs időszakán, hogy eljuthasson a gépekhez, gőzhajókhoz, vasutakhoz, stb?” Hasonlóképpen talán nem volt lehetséges „bevezetni országukban egy szempillantás alatt az egész cseremechanizmust (bankok, részvénytársaságok stb.), amelynek kimunkálása a Nyugatnak évszázadokba került?”   Nyilvánvaló, hogy Oroszország vagy bármely más ország történelmének nem kell megismételni mindazokat a szakaszokat, amelyeken Anglia, vagy más európai nemzetek történelme átment. Ezért az obscsina szocialista átalakulása is végbe mehet anélkül, hogy szükségszerűen át kellene mennie a kapitalizmuson. Ezek a tézisek nem mondanak ellent A tőke első kötete Előszavá-nak, ahol Marx kijelenti, hogy „[e] gy társadalom, még ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének […] természetes fejlődési fázisokat sem át nem ugorhat, sem rendeletileg el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat.”
Ugyanebben az időszakban Marxot a prekapitalista közösségek viszonyaival kapcsolatos elméleti kutatásai, amelyeket az Etnográfiai Jegyzetfüzetekben gyűjtött össze, ugyanabba az irányba vezették, mint amely a Vera Zaszulicsnak adott válaszából kiviláglik. Az amerikai antropológus, Lewis Morgan (1818–1881) munkásságának olvasásától hajtatva, propagandisztikus hangnemben azt írja: „Európában és Amerikában” azok a népek, ahol a kapitalizmus a leginkább kifejlődött, „másra nem is törekszenek, mint hogy letörjék láncait, helyettesítve a tőkés termelést a kooperatív termeléssel és a tőkés tulajdont a tulajdon archaikus típusának egy magasabb formájával, vagyis a kommunista tulajdonnal.”
Marx elképzelt közösségi termelési modellje egyáltalán nem „az elszigetelt egyén” gyengeségéből eredő „ősi típusa” „a kooperatív vagy kollektív termelésnek”, hanem a „termelési eszközök társadalmasításának” az eredménye. Marx nem változtatta meg a maga (mélységesen kritikus) felfogását az orosz falusi földközösségekről, s elemzésében változatlanul megőrzi az egyéni és társadalmi termelés fejlődésének központi szerepét.
Marx Oroszországról adott reflexióiban tehát nincs semmiféle drámai „törés” korábbi elgondolásaihoz képest. A korábbi művekkel szemben az új elemek abban állnak, hogy Marx elméleti-politikai álláspontja kiérleltebbé vált, ami odavezette, hogy hogy megvizsgáljon a kommunizmusba vezető olyan más lehetséges utakat is, amelyeket korábban megvalósíthatatlannak vélt.
Marx elfogadta, hogy „elméletileg” lehetséges, hogy az obscsina „[k]özvetlenül kiindulópontjává válhatik tehát ama gazdasági rendszernek, amely felé a modern társadalom tendál és új életet kezdhet anélkül, hogy előbb öngyilkossá lenne.”
Az, hogy együtt létezik a tőkés termeléssel, a falusi közösségnek lehetővé teszi, hogy felhasználja „a nagyüzemi méretekben megszervezett kooperatív munka anyagi feltételeit.”
Az az elgondolás, hogy a szocializmus kialakulása plauzibilis lehet Oroszországban, nem egyedül Marxnak az ottani gazdasági helyzetről folytatott stúdiumain alapult. Az orosz narodnyikokkal való kapcsolata, mint a párizsi kommünárokkal való kapcsolat egy évtizeddel korábban, segített abban, hogy nyitottabbá váljon arra a lehetőségre, hogy a történelem nemcsak a termelési módok egymásra következésének lesz a tanúja, hanem forradalmi események közbelépésének és ama szubjektív tényezőknek is, amelyek ezt lehetővé teszik.
Marx úgy érezte, hogy még több figyelmet kell szentelnie a specifikus történelmi tényezőknek, a politikai és társadalmi feltételek országról-országra és az egyes társadalmi kontextusok szerint különböző, egyenlőtlen fejlődésének.
Azon felül, hogy nem akarta elfogadni, hogy egy előre meghatározott történelmi fejlődés ugyanúgy jelenhet meg a különböző gazdasági és társadalmi kontextusokban, az, hogy Marx elmélete továbbfejlődött ezekben az utolsó években, annak volt köszönhető, hogy tovább gondolta a kapitalizmusnak a gazdaságilag elmaradott országokra gyakorolt hatása problémáját. Többé már nem úgy vélte, mint 1853-ban, a New York Tribune számára írott cikkében, hogy „[a] burzsoá ipar és kereskedelem megteremtik az új világ ezen anyagi feltételeit.”Sok éves részletes stúdiumok és a nemzetközi politikában bekövetkezett változások megfigyelése segítette Marxot abban, hogy kialakítson egy olyan képet a brit gyarmatosításról, amely teljesen eltért attól, amit újságíróként harmincas évei közepe táján fogalmazott meg. A kapitalizmusnak a gyarmati országokra gyakorolt hatásai most teljesen másként jelentek meg számára. Zaszulicshoz írott levele vázlatainak egyikében utalva „Kelet-Indiára” azt írta, hogy „mindenki […] jól tudja, hogy ott a föld közös tulajdonának eltörlése csakis az angol vandalizmus aktusa volt, amely a bennszülött népet nem előbbre vitte, hanem visszavetette.” Nézete szerint, az angoloknak „csak tönkre tenniük sikerült a bennszülött földművelést és megkétszerezniük az éhínséget és annak intenzitását.” A kapitalizmus, apologétái dicsekvésével ellentétben, nem haladást és felszabadulást hozott az elmaradott országokban, hanem csak a természeti erőforrások kíméletlen kizsákmányolását, környezetpusztítást, valamint az emberi szolgaság és alávetettség új formáit.
1882-ben Marx megint visszatért arra a lehetőségre, hogy a kapitalizmus és a múltból fennmaradt közösségi formák együtt létezhetnek az elmaradott országokban. Januárban, a Kommunista Kiáltvány új, orosz kiadása előszavában, amelyet Engelssel együtt írtak, az orosz falusi földközösség sorsát összekapcsolja a nyugat-európai proletariátus osztályharcának alakulásával:
Oroszországban azt látjuk, hogy a gyorsan felvirágzó kapitalista szédelgés és az éppen hogy kifejlődő polgári földtulajdon mellett a földnek nagyobbik fele a parasztok közös birtokában van. Az a kérdés most: átmenet-e az orosz obscsina, a föld ősrégi közös birtoklásának egyik, jóllehet erősen megrendült formája, közvetlenül a közös birtoklás magasabb, kommunista formájába? Vagy, ellenkezőleg, végig kell-e előbb mennie ugyanazon felbomlási folyamaton, amely a Nyugat történelmi fejlődését alkotja? Az egyetlen válasz, amely erre manapság lehetséges, a következő: ha az orosz forradalom jeladás lesz egy nyugati proletárforradalomra, úgy, hogy a kettő egymást kiegészíti, akkor a mostani orosz közös földtulajdon kiindulópontja lehet egy kommunista fejlődésnek.
Marx már 1853-ban elemezte Anglia gazdasági jelenlétének következményeit Kínában, a New York Tribune számára írott Forradalom Kínában és Európában c. cikkében. Marx azt gondolta: lehetséges, hogy a forradalom Kínában „kirobbantja a régóta érlelődő általános válságot, amelyet, mihelyt külföldön is elharapódzik, közvetlenül politikai forradalmak követnek majd a kontinensen.” Hozzátette, hogy „[k] ülönös színjáték lenne, ha Kína zűrzavart szállítana a nyugati világba, mialatt a nyugati hatalmak angol, francia és amerikai hadihajókkal» rendet «visznek Sanghajba, Nankingba és a Nagy Csatorna torkolataiba.”
Mindamellett Marxnak nem az Oroszországgal kapcsolatos reflexiói voltak az egyetlen indok arra, hogy azt gondolja: a különféle forradalmi mozgalmak, amelyek egymástól különböző társadalmi-gazdasági kontextusokban bontakoznak ki, összefonódhatnak egymással. 1869 és 1870 között írt leveleiben és a Nemzetközi Munkásszövetség egyes dokumentumaiban – legvilágosabban és legtömörebben elvtársaihoz, Sigfrid Meyerhez (1840-1872) és August Vogthoz (1817-1895) intézett egyik levelében – Angliának („a tőke metropoliszának”) jövőjét összekapcsolta az elmaradottabb Írországéval.  Az előbbi, Anglia, kétségkívül „a világpiac eddig uralkodó hatalma”, és ezért „egyelőre a legfontosabb ország a munkásforradalom számára”, „ezenkívül az egyetlen ország, amelyben ennek a forradalomnak az anyagi feltételei már bizonyos érettségi fokra fejlődtek.”
Azonban „miután évekig foglalkozott az ír kérdéssel”, Marxnak meggyőződésévé vált, hogy „az angliai uralkodó osztályokra a döntő csapást” – amely, gondolta őt, becsapva önmagát, „döntő az egész világ munkásmozgalmára nézve”, „nem Angliában, hanem csak Írországban lehet mérni”. A legfontosabb cél továbbra is „a forradalom meggyorsítása Angliában”, de „ennek az egyetlen eszköze” „Írország függetlenségének kivívása”. Mindenesetre Marx az iparosodott, tőkés Angliát stratégiailag központi jelentőségűnek tartotta a munkásmozgalom harcában, az írországi forradalom, amely csak akkor lesz lehetséges, ha a két ország „kényszerű uniója” véget ér, „társadalmi forradalom lesz”, amely „divatjamúlt formákban” fog megnyilvánulni. A burzsoá hatalom megdöntése az olyan nemzeteknél, ahol a termelés modern formái még csak kifejlődőben vannak, nem lesz elégséges a kapitalizmus eltűnéséhez.
A dialektikus álláspont, amelyhez Marx utolsó éveiben eljutott, lehetővé tette számára, hogy elvesse azt a gondolatot, hogy a szocialista termelési mód csak bizonyos, mereven meghatározott szakaszokon áthaladva valósítható meg. Az a materialista történetfelfogás, amelyet kidolgozott, távol áll attól a fajta mechanikus egymásutániságot feltételező felfogástól, amelyre a marxizmus történetében jó néhányszor redukálták. A történelemnek ez a dialektikus felfogása nem egyeztethető össze azzal az elképzeléssel, hogy az emberi történelem termelési módok egymásra következése, amelyek pusztán előkészítő szakaszai a történelem elkerülhetetlen lezárulásának: a kommunista társadalom születésének.
Ezenfelül, Marx kifejezetten tagadta, hogy a kapitalizmus a világ minden részén történelmileg szükségszerű lenne. Gondolkodásában nincs nyoma a gazdasági determinizmusnak. A politikai gazdaságtan bírálata híres Előszavában vázlat szerűen felsorolta az egymást követő „ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módokat”, mint „az emberi társadalom előtörténetét”, s hasonló kijelentések találhatók más írásaiban is. Ámde ez az elképzelés Marxnak a különböző termelési formák keletkezéséről és fejlődéséről szóló egész, átfogóbb munkásságában csak egy kis részt foglal el. Marx módszere nem redukálható a gazdasági determinizmusra.
Az obscsina jövőjéről alkotott, gazdagon argumentált elképzeléseit egy egész világ választja el attól, amikor a szocializmust egyszerűen a termelőerők fejlődésével azonosítják – amely felfogást, nacionalista felhangokkal, magáévá tették mind a II. Internacionáléban és a szociáldemokrata pártokban (amelyeken belül még a gyarmatosítással szimpatizáló álláspontok is kialakultak), mind a huszadik századi nemzetközi kommunista mozgalomban, amely mindig a társadalomelemzés egy állítólag „tudományos” módszerére hivatkozott.
Marx nem változtatott saját alapvető elképzelésein az eljövendő kommunista társadalom arculatáról, ahogyan ezt a Grundrissében felvázolta, anélkül, hogy absztrakt leírásokba bocsátkozott volna róla. Mivel ellenségesen viszonyult a múlt merev sémáihoz, s az ő nevében kialakult új dogmákhoz is, lehetségesnek tartotta, hogy a forradalom kitörhet olyan formák és olyan feltételeket között is, amelyekre azelőtt soha nem gondolt.
Marx számára az emberiség jövője a munkásosztály kezében volt – a munkásosztály képes a maga harcai és tömegszervezetei révén elhozni a társadalmi átalakulást, és létrehozni egy másfajta gazdasági-politikai rendszert.

 

Jegyzetek
1 Karl Marx: Wages. Marx-Engels Collected Works (MECW) 6. 436.
2 Karl Marx – Friedrich Engels: A kommunista párt kiáltványa. In Marx-Engels: Válogatott Művek, Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949. 38.
3 Uo. 13.
4 Uo. 13.
5 Uo. 13.
6 Uo. 14.
7 Uo. 15.
8 Uo. 15. A „bárgyúság” (idiotizmus) kifejezést nem kell a butaság szinonimájaként .rtenünk. Összhangban görög eredetével, Marx és Engels azokra az emberekre használják, akik szűklátókörűek és nem törődnek k.z.ss.gük sorsával. Lásd: Eric Hobsbawm: How to Change the World: Reflections on Marx and Marxism. New Haven/London, Yale University Press, 2011. 108.
9 Karl Marx – Friedrich Engels: A kommunista párt kiáltványa. In Marx-Engels: Válogatott Művek, Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949. 22. o.
10 Uo. 19.
11 Karl Marx: Osztályharcok Franciaországban. In Marx-Engels: Válogatott Művek, Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949. 126.
12 Karl Marx – Friedrich Engels: Szemle. 1850 jan.-febr. 8. In Karl Marx – Friedrich Engels Művei 7. köt. Budapest, 1962. Kossuth Könyvkiadó, 219.
13 Az indiai brit uralom eljövendő eredményei. Marx-Engels: Válogatott művek. Budapest, Szikra Könyvkiadó
1949. 329.
14 Uo. 332.
15 Uo. 334. Lásd még Marx levelét Engelshez (1853. június 14.), amelyben, bár fenntartja, hogy „a britek egész indiai gazdálkodása ocsmány volt és mindmáig az”, azt írja barátjának, hogy egy, a sajtóban megjelent cikkében „forradalminak” nevezte „India házi iparának Anglia által történő ledöntését” (Karl Marx levele Friedrich Rngelsnek. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 28. köt. 251.) A New York Tribune szóban forgó cikke arra késztette Edward Saidot, hogy ne csak azt állítsa, hogy „Marx gazdasági elemzései teljesen beleillettek a standard orientalista megközelítésbe”, hanem egyszersmind azzal vádolja őt, hogy „a Kelet és a Nyugat közötti ősrégi kül.nbs.gt.telen alapultak”: (Edward W. Said: Orientalizmus, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000, 193.) Valójában Said Marx-olvasata egyoldalú és felületes. Az első, aki rámutatott ennek az értelmezésnek a hiányosságaira, Sadiq Jalal al-Azm volt (1934-2016) aki egy cikkében: „Orientalism and Orientalism in Reverse” (Khamsin, vol. 8, 1980) azt írta: „Marx a nagyon bonyolult történelmi folyamatokról és helyzetről adott nézeteinek ez a leírása nem más, mint travesztia […] semmi specifikusan» Ázsiára «vagy a» Keletre «vonatkozó nincs Marx életművében.” (14–15.) A „termelési kapacitásokkal, a társadalmi szervezettel, a történelmi előrehaladottsággal, a katonai erővel és a technológiai fejlődéssel kapcsolatban […] Marx, mint mindenki más, tudott a modern Nyugat fölényéről a Kelettel szemben. De egyszerűen abszurd lenne azzal vádolni […] hogy ezt a kontingens tényt egy örökérvényű, szüks.gszerű igazságnak akarta volna feltüntetni. (15-16.) Hasonlóképpen Aijaz Ahmad (1932) az In Theory: Classes, Nations, Literaturesben (London, Verso, 1992) pedig megfelelően bebizonyította, hogy Said „kontextusukból kiemelt Marx-idézetekkel operált”, kevés érzékkel ahhoz, amiről a kérdéses szakasz szólt, egyszerűen azért, hogy beilleszthesse Marxot a saját „orientalizmus-képébe” (231, 223.) A Marx állítólagos „eurocentrizmusával” szembeni kritikát lásd még: Irfan Habib: Marx’s Perception of India, in Iqbal Husain (szerk.) Karl Marx on India New Delhi, Tulika, 2006. xiv-liv. Mindenesetre, Marx 1853-as cikkei későbbi reflexióihoz képest csak egy nagyon részleges és leegyszerűsítő képet nyújtanak a gyarmatosításról.
16 Karl Marx: Az indiai kínzásokról (In: Karl Marx és Friedrich Engels Művei 12. köt. 253-257.) 257.
17 Karl Marx: Beszéd a „People’s Paper” évfordulóján, in Marx-Engels: Válogatott művek, Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949, 335. Marx itt Armand Barbèsra (1809–1870), Francois Raspailra (1794–1878) és Auguste Blanquira (1805–1881) utal.
18 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első Rész. Karl Marx és Friedrich Engels Művei, 46/I köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 1984. 302. (A továbbiakban: Grundrisse.)
19 Uo. 256.
20 Uo. II. köt. 25.
21 Uo. II. 62. Lásd: John Wade: History of the Middle and Working Classes London: E. Wilson, 1835 (3. kiad.) kül.n.sen a 122-132. oldalak, ahol Wade azt állítja, hogy „a feladatok megosztása az alkalmazottak között időt takarít meg” (123.). Marx már egészen korán, 1845-ben szemelvényeket másolt ki Wade művéből. Lásd MEGA, IV/4m Berlin, Dietz, 1988 288–301. és 303–308. A legmeglepőbb sorok azok, mint pl. a következő (288.) „Egy, a lehető legegyszerűbbre redukált munka az elmét szabadon hagyja a gondolkodásra és a beszélgetésre, s a munkamegosztásnak máris ezek a hatásai sok manufaktúrában.”
22 Grundrisse II. köt. 107.
23 Uo. I. köt. 298.
24 Ranajit Guha szerint (Dominance without Hegemony: History and Power in colonial India, Cambridge, Harvard University Press, 1997, 15–16.), „ez az ékesszóló passzus önmagában, elkül.n.tve a szerzőnek a tőkén gyakorolt kritikája hatalmas korpuszától, megkül.nb.ztethetetlenn. tenné őt az ezernyi tizenkilencedik századi liberálistól, akik csak a tőke pozitív oldalát látták. […] Azonban ha megfelelő kontextusban olvassuk, akkor úgy kell .rtelmezzük, mint ami semmi egyéb egy kidolgozott kritika első mozzanatánál.” A Subaltern Studies folyóirat alapítója itt egy olyan félrevezető és felületes álláspontot vett célba, amelyet, paradox módon, Marx sok epigonja is magáévá tett: „Marx írásainak némelyikét – például egyes passzusokat Indiáról írott jól ismert cikkeiből – valóban a kontextusukból kiragadva olvasták, és olyan mértékben eltorzították, hogy v.gül a tőke történelmi lehetőségeiről adott értékelését egy technikamániásnak a kapitalizmusról szóló tömjénező leírására redukálták.” Ám Guha nézete szerint, Marx a maga kritikáját „egyértelműen elkül.n.tette a liberalizmustól”, és annál erőteljesebbnek tűnik ez a kritika, ha tekintetbe vesszük, hogy Marx a kapitalizmus „felfelé emelkedő és optimista” szakaszában alkotta meg, amikor a tőke „ereje nőttön nőtt, és úgy tűnt, korlátlanul tud terjeszkedni és átformálni a társadalmat.” A Grundrisse-ből vett idézet egy másfajta értelmezését, amely Francis Baconnak (1561–1626) a természetnek való „engedelmességről” és a „természet alávetéséről” szóló komplex elképzelésén alapszik, lásd: John Bellamy Foster: Marx’s Grundrisse an the Ecological contradictions of Capitalism c. írását, in Marcello Musto (szerk.): Karl Marx’s Grundrisse: Foundations of the Critique of Political Economy 150 years Later London, Routledge 1998, kül.n.sen 100–101.
25 Karl Marx: A tőke I. köt. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 23. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1967, 712–713. Egy ehhez hasonló korábbi passzusban Marx majdnem pontosan ugyanígy sorol fel ötöt az itt megemlített hat kérdésből: „hogy a munka társadalmi termelőerejének fejlődése nagybani kooperációt tételez fel, hogy csak ezzel a feltétellel lehet a munka megosztását és kombinációját megszervezni, a termelési eszközöket tömeges koncentrációjuk révén gazdaságosabbá tenni, már anyagilag is csak közösen alkalmazható munkaeszközöket, például a gépi berendezés rendszerét, stb. életre hívni, hatalmas természeti erőket a termelés szolgálatába kényszeríteni és a termelési folyamatot a tudomány technológiai alkalmazásává változtatni.” A tőkés termelés globális dimenziójáról l. Marx levelét Engelshez 1858 október 8.-án, amelyben megállapítja: „A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést.” (Karl Marx levele Friedrich Engelshez, 1858. október 8. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 29. köt. Budapest,1972. Kossuth Könyvkiadó, 339.
26 Uo. 713.
27 Uo.314.
28 Karl Marx: A tőke III. köt. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 25. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó,
1974. 368.
29 Karl Marx: A tőke I. köt. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 23. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1967, 314.
30 Uo. 312.
31 Uo. 553. Lásd Marx 1867 december 7.-i levelét Engelshez, amelyben felsorolja barátjának (aki A tőke recenzióján dolgozott) a fő érveket munkájában, amelyeket szeretne, ha Engels megemlítene. Marx egyszersmind úgy látja saját művét, mint amelynek az egyik legfőbb haszna az, hogy bebizonyítja: „a mostani társadalom gazdaságilag tekintve egy új magasabb formával terhes”. Olyan gondolatmenetet követve, amely ma egy némileg túl merész összehasonlításnak tűnhet a saját meglátásai és Darwin fejlődéselmélete között, Marx azt állítja, hogy elmélete „ott is rejtett haladást mutat ki, ahol a modern gazdasági viszonyokat ijesztő közvetlen következmények kísérik.” „Kritikai felfogásával” és „talán malgré lui” (akarata ellenére – a ford.) „véget vetett minden professzionális szocializmusnak, azaz minden utópizmusnak”. Mindent összevéve, ami a legjobban kiviláglik a kifejezésekből, amelyeket Engelsnek javasol, az az a meggyőződés, amelyet a kapitalizmus történelmi jelentőségéről kialakított, mint amely abszolút evidens számára: „Míg Lassalle úr a tőkéseket szidalmazta és a porosz parlagi nemességnek hízelgett, addig Marx úr, ellenkezőleg, kimutatja a tőkés termelés történelmi szüksgszerűségét.” (Karl Marx és Friedrich Engels Művei 31. kötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1973. 398.
32 Karl Marx: Grundrisse II. k. 171.
33 Uo. II. 165.
34 Uo. II. 171.
35 Uo. II. 24.
36 Uo. II. 219.
37 Karl Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988, 115.
38 Uo.
39 Uo. 100.
40 Uo. 61.
41 Uo.144.
42 K. Marx: A tőke III. köt. 251.
43 K. Marx: Grundrisse I. köt. 373.
44 K. Marx: Grundrisse II. köt. 23.
45 Uo. 24.
46 K. Marx: Grundrisse I. köt. 219.
47 Uo. 79.
48 K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához (1861–63-as kézirat). Karl Marx és Friedrich Engels Művei 47-48. kötet. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1985. 170–171.
49 K. Marx: Értéktöbblet-elméletek. III. Rész. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1963, 368.
50 K. Marx: A tőke I. köt. 110.
51 Uo. 471.
52 Karl Marx: Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küld.ttei számára. Kül.nf.le kérdések. In Karl Marx
és Friedrich Engels Művei 16. köt. Budapest Kossuth Könyvkiadó, 1964.174.
53 Uo. 457.
54 Uo. 571.
55 Uo. 469.
56 Uo. 471.
57 Uo. 81.
58 Karl Marx: Bér, ár és haszon. In Marx-Engels: Válogatott Művek. Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1949. 426.
59 Karl Marx: Bizalmas közlés. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 16. köt (1864–1870) Budapest, Kossuth Könyvkiadó 1964, 402.
60 Karl Marx: Bakunyin Államiság és anarchia c. művének konspektusa. In Karl Marx és Friedrich Engels
Művei 18. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1969. 600.
61 Karl Marx: A gothai program kritikája. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó 1969. 11–30.
62 Karl Marx: A szocialista munkások választási programja (A szöveget Marx franciául a L’Égalité c. francia szocialista újság számára írta – A ford.) In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 19. köt. 228.
63 Grundrisse I. köt. 392.
64 Grundrisse II. köt. 23.
65 Uo.
66 Grundrisse I. köt. 346.
67 Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Grundrisse, amelyet Marx nem publikálásra szánt, az 1857–58-as esztendő sajátos légkörében íródott, akkor, amikor közeledőben volt a kapitalizmus történetének első világméretű válsága.
68 Grundrisse II. köt. 175.
69 Uo. 208.
70 K. Marx: Értéktöbblet-elméletek. Harmadik rész. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1963, 390–391.
71 Karl Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. I. m. 144.
72 Karl Marx: A tőke I. köt. 713.
73 Николай К. Михайловский: Карл Маркс перед судом г. Ю. Жуковскаго. Отечественные записки. 1877.
köt. 10. sz. 321–356.; megjelent ugyanezzel a címmel: Полное собрание сочинений (Összes művek), 4. köt. Szentpétervár, 1911. 165–206.
74 Karl Marx: Levél az Otyecsesztvennije Zapiszki szerkesztőségének. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei,
19. köt. 111.
75 Uo. Lásd Karl Marx: Le Capital. MEGA vol. II/7. 634. Az eredeti, 1867-es kiadásnak ezt a kiegészítését,
amelyet Marx akkor toldott be, amikor munkájának francia fordítását ellenőrizte, Engels nem illesztette be A tőke 1890-es német kiadásába, amely A tőke későbbi fordításainak alapszövege lett. Maximilien Rubel ezt a szöveget „az ebbe a fejezetbe illesztett egyik legfontosabb betoldásnak” nevezte. Lásd: Karl Marx: Oeuvres. Économie I. Párizs, Gallimard 1963, 1701. Az Engels által publikált kiadás azt állítja: az eredeti felhalmozás története „kül.nb.ző országokban kül.nb.ző színeket ölt és a kül.nb.ző szakaszokat kül.nb.ző sorrendben és kül.nb.ző történelmi korszakokban futja be. Klasszikus formája csak Angliában található, ezért ezt vesszük példának. (Karl Marx: A tőke I. köt. 671.)
76 Karl Marx: Tudósítás Marxnak a londoni Német Munkás Művelődési Egylet jubileumi ünneps.g.n, 1867. február 28-án elmondott beszédéről. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 16. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1964, 486.
77 Karl Marx: Levél az Otyecsesztvennije Zapiszki szerkesztőségének. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei,
19. köt. 112.
78 Uo. Mikhajlovszkij – aki nem ismerte Marx valódi elméleti álláspontját – így előrevetíti a huszadik századi marxizmus egyik alapvető korlátját. De hasonló téves elgondolások elterjedtek voltak ekkor már Marx követői között is, mind Oroszországban, mins másutt. Marx kritikái ezekkel szemben annál is fontosabb volt, mert saját korán túllátva anticipálta a későbbi fejleményeket is. Lásd. Pier Paolo Poggio: L’Obscina. Comune contadina e rivoluzione in Russia. Milan. Jaca Book, 1978. 148. és M. Musto: The Last Marx (2019 elők.születben).
79 Karl Marx: A V. I. Zaszulics levelére adandó válasz fogalmazványai. Második fogalmazvány. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 19. köt. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1969, 271.
80 Uo. 273.
81 Uo. Harmadik fogalmazvány. 278.
82 Uo. Első fogalmazvány, 266.
83 K. Marx: A tőke I. köt. 9.
84 K. Marx: A V. I. Zaszulicshoz írott levél fogalmazványai. Második fogalmazvány 272. Vö. Lewis Morgan:
„Magasabb szinten fogja újra éleszteni a régi népek szabadságát, egyenlőségét és testvériségét” (Marx által készített és lemásolt kivonat) in L. Krader (ed.): The Ethnological Notebooks of Karl Marx (Assen, Van Gorcu, 1972. 159.) (Saját fordításom. Tudomásom szerint, az idézett szövegnek nincs magyar fordítása. – A ford.)
85 Uo. Első fogalmazvány. 264.
86 Lásd az érvelést: Shanin (szerk.): Late Marx and the Russian Road (London, Routledge, 1984, 60.), amely szerint a vázlatok „jelentős váltást” mutatnak, ami 1867, A tőke kiadása óta ment volna végbe Marx
munkásságában. Hasonlóképpen vélekedik Enrique Dussel, aki „törésről” beszél az El ultimo Marx (1883–1882) y la liberación latinoamericana c. munkájában (Mexico D. F., Siglo XXI, 1990, 230 és 237.). Más szerzők Marx utolsó írásainak egyfajta third-worldist olvasatát sugallták, amely szerint, a forradalom szubjektuma többé nem a gyári munkásság, hanem a vidéken és a periférián élő néptömegek.
87 Lásd Marian Sawer kiváló munkáját: Marxism and the Question of the Asiatic Mode of Production. The Hague, Martinus Nijjhoff, 1977, 67. „Az, ami specifikusan az 1870-es években történt, nem az volt, hogy Marx megváltoztatta volna felfogását az falusi közösségek jellegéről, vagy eldöntötte volna, hogy ezek, úgy, ahogy léteztek, a szocializmus bázisa lehetnek, hanem inkább arról volt szó, hogy elkezdte megvizsgálni azt a lehetőséget, hogy a közösségeket nem a kapitalizmusnak, hanem a szocializmusnak kell forradalmasítania. […] Úgy tűnik, komolyan foglalkoztatta az a remény, hogy a társadalmi kommunikáció intenzívebbé válásával és a termelés módszereinek modernizálódásával a falu gazdálkodási rendszere integrálható egy szocialista társadalomba. 1882-ben ez még mindig valódi alternatívának tűnt Marx számára, az obscsinának a teljes dezintegrálódásával szemben.”
88 K. Marx: A V. I. Zaszulicshoz írott levél fogalmazványai. Első fogalmazvány. I. m. 267.
89 K. Marx: Uo. Harmadik fogalmazvány, 278.
90 Az indiai brit uralom eljövendő eredményei. Marx-Engels: Válogatott művek. Budapest, Szikra Könyvkiadó 1949. 334.
91 K. Marx: Levél V. I. Zaszulicshoz. Harmadik fogalmazvány. I. m. 276. A kérdés további megvitatását illetőn lásd: Marx Ny. F. Danyielszonhoz, 1881. február 19-én írott levelét: Karl Marx és Friedrich Engels Művei 35. köt. 145–149.
92 Uo. 278. Az a Marx, aki ezekben a szövegekben megnyilatkozik, nagyon kül.nb.zik tehát követői
legtöbbjétől. Partha Chatterjee jól írta le ez utóbbiak álláspontját The Politics of the Governed: Popular Politics in Most of the World című könyvében (New York, Columbia University Press, 2004): „A marxisták általában úgy vélték, hogy a tőke uralma a hagyományos közösségek felett biztos jele a történelem előrehaladásának.” (30.)
93 Karl Marx–Friedrich Engels: Előszó „A Kommunista Párt kiáltványa” második orosz kiadásához, In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 19. köt. 440.
94 Karl Marx: Forradalom Kínában és Európában, in Karl Marx és Friedrich Engels Művei 9. köt. 94. A Marx and Latin America (Leiden, Boston, 2014) c. könyvében José Arico megállapítja, hogy Marx fontolóra vette a lehetőségét „egy olyan forradalomnak a gyarmati világban, amely, ellentétben azzal, amelyet 1848 előtt hiposztazált, nem a centrumországok elnyomott osztályainak forradalmi politikai cselekvésétől függne, hanem maga döntően meghatározná mind a kapitalista fejlődés menetét a centrumországokban, mind a proletárforradalom kitörését Európában.” (18–19.). Idézett művében, a Marxism and the Question of the Asiatic Mode of Production-ban Marian Sawer megállapítja, hogy Marx „abból a szempontból is érdeklődött a Nyugaton k.vüli világ iránt, hogy milyen szerepe lehet az európai kapitalizmus élettartamának meghosszabbításában. Ez az érvelés kül.n.sen fontossá vált Marx és Engels számára 1850-ben és azután, amikor csalódniuk kellett korábbi forradalmi reményeikben.” (42.).
95 Marx Sigfrid Meyerhez és August Vogthoz, 1870 április 9. Karl Marx és Friedrich Engels Művei 32. köt.
652–657.
96 Karl Marx: Bízalmas közlés. In Karl Marx és Friedrich Engels Művei 16. kötet (1864–1870) Budapest,
Kossuth Könyvkiadó, 1964, 402.
97 Lawrence Krader amellett érvel, hogy Marxnak az emberi történelemről adott felosztása, amelyet élete során alaposan kidolgozott, végső soron „több vonalon haladó és az unilineáris felé tartó” történelmi mozgást feltételezett, amely „kül.nb.ző népek által megtett kül.nb.ző történelmi utakból” áll össze. Míg ezeket amolyan hozzávetőleges módon fejtette ki az 1857–1867 között alkotott műveiben, határozottabban, habár még mindig nem véglegesen rögzítette őket az 1879 és 1881 közötti időszakban. The Asiatic Mode of Production Assen, Van Gorcum, 1975. 139.

 

Fordította: Szalai Miklós

Categories
Journal Articles

A radikális baloldal Európában 1989 után. Eredmények és távlatok

1. A „létező szocializmus” bukása
Azt követőn, hogy a berlini fal 1989-ben leomlott, az európai politikai tájkép gyökeresen megváltozott.
A strukturális politikai megrázkódtatások, amelyek jelentős gazdasági átalakulásokkal jártak, elindították a kapitalista restauráció folyamatát, aminek globális szinten is mélyreható társadalmi következményei voltak.
Európában a tőkellenes erők befolyása drasztikusan csökkent: egyre nagyobb nehézségbe ütköztek, ha társadalmi harcot kívántak szervezni, vagy azokban befolyásukat érvényesíteni, ideológiailag pedig a baloldal egészében elvesztette azt a hegemón pozíciót, amelyre számos nemzeti kultúra kulcsfontosságú területein 1968 után szert tett.
Ez a hanyatlás a választási eredményekben is megmutatkozott. Az 1980-as évektől kezdődőn mind az eurokommunizmus eszméje alapján szerveződött, mind a Moszkvához szorosan kötődő pártok elvesztették támogatóik többségét, ami azután, a Szovjetunió összeomlását követőn, teljes megsemmisülésüket eredményezte. Hasonló sorsra jutottak a különböző újbaloldali csoportok és trockista pártok is.
Majd az újjáépítés időszaka következett, aminek során új politikai formációk alakultak, nagyrészt a megmaradt antikapitalista elemek újraszerveződése révén. Ez a baloldal hagyományos erői számára lehetővé tette, hogy a környezetvédő, feminista és békemozgalmak irányába nyissanak, amelyek a korábbi évtizedben formálódtak ki. Az 1986-ban Spanyolországban létrejött Egyesült Baloldal / Izquierda Unida játszott itt úttörő szerepet. Ezt követték hasonló kezdeményezések Portugáliában (ahol 1987-ben alakult meg az Egységes Demokrata Koalíció / Coligação Democrática Unitária, CDU), Dániában (az Egyesült Lista – Vörösök-zöldek / Enhedslisten – de rød-grønne, 1989-ben), Finnországban (a Baloldali Szövetség / Vasemmistoliitto, 1990-ben), majd Olaszországban és Görögországban 1991-ben, amikor a Kommunista Újjáalakulás Pártja (Partito della Rifondazione Comunista, PRC), illetve a Szinaszpiszmosz (Synaspismós;teljes ne- vén: Baloldali, Mozgalmi és Környezetvédelmi Koalíció / Συνασπισμός της Αριστεράς, των Κινημάτων και της Οικολογίας) létrejött. Ezeknek az új formációknak a szervezeti felépítése meglehetősen változatos volt. Az Izquierda Unida csoportosulását alkotó pártok – köztük a Spanyol Kommunista Párt (Partido Comunista de España) is – megőrizték függetlenségüket, a portugál Egységes Demokrata Koalíció kizárólag mint választási szövetség létezett, a Kommunista Újjáalakulás Pártja és a Szinaszpiszmosz új, egyesült politikai alanyként határozták meg magukat.
Más országokban ugyanakkor kísérletet tettek arra (néhány esetben a kísérlet nem haladta meg az arculatfelvarrást), hogy a berlini fal leomlása előtt létezett pártokat feltámasszák. 1989-ben a Cseh Köz- társaság megalakulását követőn létrehozták Cseh- és Morvaország Kommunista Pártját (Komunistická strana Čech a Moravy, KSCM), 1990-ben Németországban megalakult a Demokratikus Szocializmus Pártja (Partei des Demokratischen Sozialismus, PDS), amely az 1949 óta létező Német Szocialista Egységpárt (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands) helyébe lépett. Ugyancsak 1990-ben a svéd Baloldali Párt – Kommunisták (Vänsterpartiet Kommunisterna) mérsékeltebb álláspontot vett fel, s nevükből elhagyták a „kommunista” szót.

2. A kormányzati bukás
Ezek az új pártok, csakúgy, mint a régiek, amelyek nem váltottak nevet, sikeresen megőrizték politikai jelenlétüket a maguk nemzeti politikai színpadán. A társadalmi mozgalmak a haladó szakszervezeti erőkkel együtt jelentősen hozzájárultak az 1993 után bevezett neoliberális politikával szembeni ellenálláshoz; a maastrichti egyezmény ugyanis ekkor, 1993-ban lépett életbe, és szigorú monetáris követelményeket támasztott az Európai Unióhoz ekkoriban csatlakozó új tagállamokkal szemben.
1994-ben az Európai Parlementen belül megalakult az Európai Egyesült Baloldal, majd a következő évben, amikor Skandináviából is érkeztek új tagok, a nevét Európai Egyesült Baloldal / Északi Zöld Baloldalra (European United Left / Nordic Green Left, GUE/NGL) változtatta.
A kilencvenes évek közepén a radikális baloldal egyes erői a saját országaik kormányai ellen szerveződött sztrájkok és tömegdemonstrá- ciók hatására még szerény választási sikereket is elértek (Olaszország- ban Berlusconi és Dini, Franciaországban Juppé, Spanyolországban pedig Gonzáles és Aznar kormányai ellen); az Izquierda Unida az 1994-es európai választásokon 13,4%-ot szerzett, a Rifondazione az 1996-os olasz parlamenti választásokon 8,5%-ot kapott, míg a Francia Kommunista Párt az 1997-es országos választásokon 10%-os támogatottságot nyert. Ezzel egyidejűleg ezek a pártok növelni tudták taglétszámukat, illetve helyi és önkormányzati részvételüket.
A Cseh Köztársaság kivételével (a kommunista KSCM-mel), a kelet-európai országok kimaradtak ebből a konszolidációs fázisból; a háborút követő „kommunista” diktatúra öröksége kizárta – és továbbra is akadályozza – a baloldali erők újjászületésének folyamatát.
Időközben azzal, hogy Tony Blair lett a Munkáspárt vezetője (1994) és az Egyesült Királyság miniszterelnöke (1997–2007), szabaddá vált az út a Szocialista Internacionálé idológiájának és programjának gyökeres átalakításához. Blair „harmadik utas” politikáját – ami va- lójában a neoliberális mantra passzív elfogadását jelentette, amit az „új” iránti ostoba lelkesedéssel lepleztek el – különböző mértékben és eltérő formában magáévá tette Gerhard Schröder, a német szociálde- mokrata párti kancellár kormánya (1998 és 2005 között); a Portugál szocialista párti miniszterelnök, José Socrates (2005 és 2011 között). Olaszországban Romano Prodi (miniszterelnök és a középbal koalíció vezetője 1996-tól 1998-ig és 2006-tól 2008-ig) a fenti elvek többségével egyetértett, és hangoztatta az „új út” kidolgozásának szükségességét.
A „jövő generációinak” (akiket időközben megfosztottak a munkához való joguktól) nevében és a 2000-ben az EU által elfogadott lisszaboni program hatására ezek a kormányok egy sor gazdasági ellenreformot vezettek be, amelyek aláásták az európai szociális modellt. Mereven ragaszkodtak ahhoz, hogy a közkiadásokat jelentősen visszavágják, a munkaviszony-rendszer alapjait megingatták, a bérek csökkenté- sét lehetővé tevő politikát vezettek be, felszabadították a piacokat és szolgáltatásokat a 2006-os, katasztrofális Bolkestein-irányelvek szellemében. Ennek az új politikai irányvonalnak Németországban az úgynevezett 2010-es program, de különösen Schröder „Hartz IV” elnevezésű terve voltak a legegyértelműbb bizonyítékai.
Dél-Európa jó része megtapasztalta a jóléti állam maradékának megnyirbálását, a nyugdíjrendszer elleni támadást, a privatizáció újabb hullámát, az oktatás áruba bocsátását, a kutatási és fejlesztési alapok drasztikus lefaragását és a hatékony iparpolitika hiányát. Ezek a trendek jól megmutatkoztak a Konstantinosz Szimitisz vezette kor- mány munkájában (1996–2004) Görögországban, de igaz ez Massimo D’Alema olaszországi (1998–2000) és José Zapatero spanyolországi (2004–2011) kormányainak tevékenységére is.
Hasonló választási lehetőségek álltak a kelet-európai kormányok előtt is, ahol a lengyelországi Leszek Miller (2001–2004) és Gyurcsány Ferenc magyarországi (2004–2010) szocialista kormányai bizonyultak a neoliberalizmus és a közkiadások lefaragása legodaadóbb híveinek. Ezzel sikerült is olyan mértékben elidegeníteni a munkásosztályt és a lakosság szegényebb rétegeit, hogy mára a Szocialista Internacionálé mindkét országban teljesen marginalizálódott.
Ami a gazdaságpolitikát illeti, legfeljebb minimális különbségeket tapasztalhattunk ezen szociáldemokrata és konzervatív kormányzatok akkori politikájában. Valójában sok esetben a szociáldemokrata vagy balközép kormányzatok hatékonyabban hajtották végre a neoliberális projektet, mivel a szakszervezetek a kormányzati lépéseket elfogadha- tónak találták azon régi illúzió alapján, hogy ezek a hatalomgyakorlók „barátságosabbak” a munkásmozgalommal. Idővel a szakszervezetek olyan simulékony, kon iktuskerülő modellt alkalmaztak, amely a társa- dalom leggyengébb rétegének képviseletét egyre jobban gyöngítette.
A külkapcsolatok orientációja hasonló diszkontinuitást mutat a múltbeli irányvonallal. 1999-ben az olasz Baloldali Demokraták (Democratici di sinistra, DS), a régi kommunista párt örökösei által vezetett kormány engedélyezte Olaszországnak a háború óta máso- dik alkalommal a katonai beavatkozást: a sajtó nyilvánosságra hozta, hogy a NATO-erők Koszovóban gyengített urániummal felszerelt fegy- verekkel bombáztak. 2003-ban a Brit Munkáspárt vezetői George W. Bush-sal teljes egyetértésben indítottak háborút az iraki „lator állam” ellen, amelyet hamisan azzal vádoltak, hogy tömegpusztításra alkal- mas fegyverekkel rendelkezik. E két kon iktus közötti időszakban nem akadt egyetlen olyan politikai erő sem az európai szocialisták között, amely ellenezte volna az afganisztáni beavatkozást (amelynek pusztító „járulékos veszteségei” súlyosan érintették a lakosságot), vagy amely felemelte volna szavát az Egyesült Államok által folytatott általáno- sabb jellegű, úgynevezett Tartós Szabadság-hadművelet (Operation Enduring Freedom) ellen.
A szocialista pártok a környezeti kérdéseket rendszerint elvi nyilat- kozatok kiadásával intézték el, de gyakorlatilag egyszer sem szerezték érvényt ezeknek hatékony jogi intézkedésekkel, hogy megoldást talál- janak a környezet legégetőbb problémaira. Ezt segítette a legtöbb zöld párt szerény fellépése is, amelyek válogatás nélkül szövetségre léptek a jobb és a bal pártokkal, és ezzel végül „poszt-ideológiai” formációkká mutálódtak, s lemondtak a létező termelési mód elleni harcról.
Az európai szociáldemokráciában zajlott változások, beleértve a kapitalizmus és a neoliberalizmus elveinek kritikátlan elfogadását, azt bizonyították, hogy az 1989-es események nemcsak a kommunista tábort rendítették meg alapjaiban, hanem az összes szocialista erőt is. Ezek ugyanis lemondtak minden reformtörekvésükről, és már nem támogatták azt, hogy az állam beavatkozzon a gazdaságba, ami pedig korábban, a második világháború utáni időszakban a legjellemzőbb törekvésük volt.
Ám az európai radikális baloldal számos pártja e mélyreható válto- zások ellenére is szövetségre lépett a szociáldemokrata erőkkel: vagy abból a jogos megfontolásból, hogy a jobboldali kormányok előretö- résének gátat vessenek, hiszen e kormányok politikája csak tovább rontja a atalok, a munkások és a nyugdíjasok helyzetét, vagy pedigazért, mert el akarták kerülni az elszigetelődést, és meg akarták akadá- lyozni, hogy a „taktikai szavazás” logikája ellenük dolgozzon. Így aztán néhány év alatt az olasz Rifondazione (1996–1998 és 2006–2008 között), a Francia Kommunista Párt (1997–2002), a spanyol Izquierda (2004–2008) és a norvég Szocialista Balpárt (Sosialistisk Venstreparti, 2005–2013 között) támogatta a középbal irányította kormányokat, vagy hivatalt is vállalt azokban. Legutóbb Finnországban a Baloldali Szö- vetség (2011–2014) és Dániában a Szocialista Néppárt (Socialistisk Folkeparti, 2011–2015) vett részt a kormányban.
A neoliberális szélvihart, amely feltartóztathatatlanul söpört végig az Ibériai-félszigettől Oroszországig, tovább erősítette azon nagy társadalmi mozgalmak hiánya, amelyek szocialista irányba terelhették volna a kormányok tevékenységét, ez az állapot pedig magától érte- tődően negatív konstellációt jelentett a radikális baloldali pártoknak. Ráadásul azzal is számolniuk kellett, hogy a végrehajtó hatalomhoz való viszonyuk lesújtóan kedvezőtlen helyzetbe hozta őket, noha általában kevéssé fontos minisztériumokban kaptak feladatot (mint Franciaországban vagy Olaszországban), de akkor sem kerültek más megítélés alá, ha be kellett érniük azzal, hogy kicsi parlamenti csopor- tot alkotnak (mint Spanyolországban). Az antikapitalista baloldalnak nem sikerült semmiféle olyan, jelentős társadalmi hasznot kisajtolnia, amely az alapvető gazdasági elvekkel szembement volna; legfeljebb azt tudták elérni, hogy időnként kissé tompították az intézkedések élét. Leggyakrabban azonban le kellett nyelniük a keserű pirulát, és meg kellett szavazniuk olyan intézkedéseket, amelyekkel szemben koráb- ban a leghajthatatlanabb ellenzéki fellépést ígérték.
Ám a szavazóurnáknál mindenhol katasztrofális eredmények születtek. A francia elnökválasztáson 2007-ben a kommunisták a szavazatoknak kevesebb mint 2%-át szerezték meg, a következő évben pedig az Izquierda Unida 3,8%-kal történetének legalacso- nyabb szavazati eredményét érte el. Olaszországban a köztársaság történetében először a kommunisták nem kerültek be a parlamentbe, mivel lesújtóan alacsony: 3,1% szavazatot kaptak, azt is a Szivárvány Baloldal (La Sinistra–L’Arcobaleno) részeként.

3. Az európai radikális baloldal új politikai földrajza
Az Európát fojtogató politikai és gazdasági válság nem csak a popu- lista, idegengyűlölő és szélsőjobbos erők előretöréséhez vezetett1. Ezzel egyidejűleg azonban az Európai Bizottság által elhatározott és a nemzeti kormányok által életbe léptetett megszigorítások jelentős ellenállást és tiltakozó tüntetéseket váltottak ki.
Különösen Dél-Európában a megszorítások a radikális baloldal feléledését, illetve jelentős választási előretörést hoztak magukkal.Görögország, Spanyolország, Portugália és Írország néhány kevésbé jelentős országgal karöltve a neoliberális politika elleni tömegmozgal- mak színtereivé váltak. Görögországban 2010 óta több mint negyven alkalommal volt általános sztrájk.
Spanyolországban több millió lakos vett részt a 2011. május 15-én kezdődő óriási tiltakozási mozgalomban, amely később elvezetett az Indignados nevű mozgalom megszületéséhez. A tüntetők közel egy hónapig elfoglalták Madrid főterét, a Puerta del Sol-t. Néhány nappal azt követőn, hogy akciójukat elindították, hasonló tiltakozó mozgalom indult Athénben a Szintagma téren. Mindkét országban a társadalmi harcok hatékonyan ágyaztak meg a baloldal elkövetkező növekedé- sének és megerősödésének.
Másrészt viszont, noha a szakszervezeti mozgalom hasonló hely- zetben volt – a hivatalos válságkezelő intézkedések az európai orszá- gokban hasonló társadalmi katasztrófákhoz vezettek –, e társadalmi szervezetekben nem volt meg a politikai akarat, hogy követeléseiket közös platformra hozzák, és a kontinensre kiterjedő mozgósítási lánc- reakciót indítsanak el. Az egyetlen, részleges kivétel a 2012. november 14-én Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában, Cipruson és Máltán megtartott általános sztrájk volt, amelyet szolidaritási akciók kísértek Franciaországban, Görögországban és Belgiumban.
Politikai szinten az antikapitalista baloldal kitartott amellett a tö- rekvése mellett, hogy újjáépíti és átcsoportosítja erőit a „terepen”. Pluralizmus inspirálta új formációk alakultak, és a politikai problémák széles spektrumát fogták át, egyidejűleg pedig szélesebb demokráciát biztosítottak az „egy ember, egy szavazat” elve alapján.
1999-ben a Baloldali Blokk Portugáliában egybefogta a baloldal legjelentősebb erőit, beleértve a Portugál Kommunista Pártot is, és ugyanebben az évben A Bal (Déi Lénk) megalakulása Luxemburgban új idők új szelét jelezte. 2004-ben Görögországban, a Szinaszpiszmosz és egy sor más antikapitalista erő megalakította a Szirizát, a Radikális Baloldal Koalícióját (noha a csoport párttá szerveződése csak 2012- ben történt meg).
2004 májusában az Európai Baloldali Párt eredetileg tizenöt kom- munista, szocialista és környezetvédő pártot egyesített, azzal a céllal, hogy olyan politikai szervezetet építsenek, amely egy közös program jegyében képes egyesíteni az európai harcos baloldal fő erőit. Jelenleg a huszadik században alakult politikai szervezetek alkotják e formációt. Ezt az átcsoportosulást egy néhány hónappal korábban megelőzte az Északi Zöld Baloldal Szövetségének megalakulása, amelyhez hét észak-európai párt csatlakozott.
Az Európai Baloldal koalíciója mellett létezik továbbá az Európai An- tikapitalista Baloldal (The European Anti-Capitalist Left, EACL), egy ki- sebb formáció, amely 2000-ben indult, és több mint harminc (többnyire kicsi) trockista szervezetből áll. Fő kezdeményezői a portugál Baloldali Blokk, a dán Egyesült Lista/Vörös-Zöldek és a francia Új Antikapitalista Párt (Nouveau Parti Anticapitaliste, NPA) voltak. Az Európai Parlament- ben ezeknek a szervezeteknek a képviselői csatlakoztak az Európai Egyesült Baloldal/ Északi Zöld Baloldal alkotta csoporthoz.2
Néhány évvel később a német SPD és a Francia Szocialista Párt (PS) legradikálisabb elemei kiváltak pártjaikból, és hamarosan a (né- met) Demokratikus Szocializmus Pártja vagy a Francia Kommunista Párt vezetésénél jóval balosabb pozíciót foglaltak el. Ez bátorította A Bal (Die Linke – DL) színrelépését 2007-ben Németországban és 2008-ban a Baloldali Front (Front de Gauche, FdG) megalakulását Franciaországban. Ugyancsak Franciaországban a Forradalmi Kom- munista Liga (Ligue Communiste Révolutionnaire, LCR) 2009-ben átalakult Új Antikapitalista Párttá (NPA), és ez a lépés valószínűleg ugyanannak a törekvésnek a következménye, mint ami bizonyos, tipikusan osztályorientált európai kommunista erőkre is jellemző: a politikai kezdeményezéseiket olyan új, fontos ellentmondásokra fóku- szálják, amelyek a társadalmi kirekesztés kérdéséhez kapcsolódnak.
Olaszországban ugyancsak 2009-ben az újonnan alakult Balol- dal, Környezetvédelem és Szabadság (Sinistra, Ecologia, Libertà, SEL) csoportosulása három elemet kapcsolt egybe: a Rifondazione mérsékelt szárnyát, a Baloldali Demokraták (DS) soraiból kivált cso- portot és a Baloldali Föderációt (Federazione della Sinistra, FdS), ez utóbbi a Rifondazione és kisebb politikai mozgalmaknak a szövetsége. Svájcban hasonló folyamat tetőzött 2010-ben, amikor megalakult A Bal (Alternative Linke, AL).
Hasonló utat jártak be Nagy-Britanniában a Tisztelet Pártjának (Respect Party) 2004-es és a Baloldali Egység 2013-as megalakítása- kor. A trend a Boszporuszt is átlépte, amikor 2012-ben kurd aktivisták a török baloldal számos mozgalmát egyesítve létrehozták a Népi De- mokratikus Pártot (Halkların Demokratik Partisi, HDP); ez hamarosan a negyedik legjelentősebb erővé vált az országban, a 2015. novemberi választásokon megszerezték a szavazatok 10,7%-át.3
2014-ben került sor Szlovéniában az Egyesült Baloldal (Združena Levica), Spanyolországban pedig a Podemos megalakulására. Az utóbbi speciális eset, mert célja az, hogy a baloldali pártok tradícionális meghatározásain túllépjen, ugyankkor a legutóbbi európai választá- sokra jelölteket állított, és az Európai Parlamentben csatlakozott az Európai Egyesült Baloldal/Északi Zöld Baloldal csoportjához. Végül, 2015 októberében egy új választási koalíció Írországban: a Szövetség a megszigorítások ellen – Az emberek a pro t előtt (Anti-Austerity Alliance – People Before Pro t, AAA-PBP) véget vetett a Szocialista Párt (Socialist Party/Páirtí Sóisialach, PS) és Az emberek a pro t előtt szövetség (APBP) hosszan elhúzódott viszályának.
A pluralista model, amely jelentősen eltér a huszadik századi kommunista pártok monolit, „demokratikus centralista” felépítésétől,hamar gyökeret vert az európai radikális baloldal széles köreiben. A legsikeresebb kísérletek nem annyira azok voltak, amelyek egy- szerűen csak korábban már létezett kis csoportokat vagy szerveze- teket egyesítenek, hanem a valódi átalakulást jelentő, a társadalmi szubjektumok széleskörű, szétszórt hálózatainak bevonásával és a különböző harci formák összekapcsolásának igényével létrejött új szervezetek. Ez az átalakulás sikeresnek bizonyult, mert új erőket és atalokat vont be a küzdelembe, illetve visszahozta a kiábrándult aktivistákat és elősegítette az újonnan alakult pártok választási elő- retörését.
2009-ben a német választásokon a Die Linke 11,9%-ot szerzett – háromszor annyit (4%-ot), mint amennyit a Demokratikus Szocializmus Pártja hét évvel korábban. A 2012-es francia elnökválasztásokon a Baloldali Front jelöltje, Mélenchon a legtöbb voksot gyűjtötte be 1981 óta a Szocialista Párttól balra álló pártok jelöltjei közül. És ugyanebben az évben a Sziriza gyors erősödésbe kezdett, ami azután a májusi választásokon 16,8%-ot hozott a pártnak, júniusban 26,9%-ot és végül a 2015 januári választásokon 36,3%-ot: a második világháború óta először történt, hogy egy antikapitalista párt többségi résztvevőként alakíthatott kormányt.4
Kitűnő eredmények születtek az Ibériai-félszigeten is, ahol a Spanyol Plurális Baloldal (La Izquierda Plural, egy új választási blokk, amelynek élén az Izquierda Unida áll) átlépte az európai választásokon a 10%-os küszöböt, míg a Podemosz 8%-os ereményével egy hajszállal lema- radt. A baloldali erők által elért összes szavazat még jelentősebb volt a 2015 decemberi általános választásokon. Ekkor a Podemosz 12,6%-ot, a Népi Egység (Unidad Popular, UP) – az Izquierda Unida legújabb elnevezése – 3,6%-ot és különféle helyi választási listák együttesen a szavazatok közel 9%-át szerezték meg.
Ami Portugáliát illeti, az Egyesült Demokratikus Koalíció a 2015. októberi parlamenti választásokon 8,3%-ot szerzett, míg a Baloldali Blokk 10,2%-kal fennállásának legjobb eredményét érte el, és ezzel az ország harmadik legerősebb politikai formációja lett. Ezt az eredményt a 2016. januárban megtartott elnökválasztás számai visszaigazolták, amikor is az utóbbi párt ismét átlépte a 10%-ot.
A plurális baloldali kísérletek, amelyeket mindig a neoliberalizmus- sal szembeni egyértelmű kiállás jellemzett, a helyi választásokon is hozták a jó eredményeket. Szép példa volt erre Limousine régió a 2010-es francia helyhatósági választások időszakában, amikor a Front de Gauche koalíciója és az Új Antikapitalista Párt közösen 19,1%-ot szerzett a második fordulóban, illetve ugyancsak jó példa a spanyol helyhatósági választások kimenetele, ahol a Madrid Ahora és a Bar- celona en Comú listája (amelyen ott szerepelt az Izquierda Unida és a Podemosz is) megnyerte a választást az ország két legnagyobb városában. Mindkét esetben a tagság aktív részvételével alakult széles szövetségek tették lehetővé, hogy legyőzzék a csoportok országos vezetésében meglévő nézetkülönbségeket.
Azok a pártok, amelyek úgy döntöttek, hogy nem alkotnak blokkot más politikai erőkkel, időnként jelentős választási sikereket értek el az elmúlt évtizedben. Hollandiában például a Szocialista Pártnak (SP) 2006-ban sikerült 16,6%-ra emelni a megszerzett szavazatok arányát, amikor az európai alkotmányról tartott népszavazáson amel- lett kampányolt, hogy mondjanak nemet; Cipruson pedig az AKEL főtitkára, Demetris Christo as nyerte az elnökválasztást 2009-ben: az első fordulóban 33,2%-ot szerzett, a másodikban pedig 53,3%-ot. Ugyanakkor Christo as hivatali ideje jelentős visszaeséssel zárult, mivel nem tudott véget vetni a szigetet 1974 óta kettéosztó válságnak, és bevallottan meghajolt a Trojka gazdasági követelései előtt.
Egy másik fordulat, amely megváltoztatta az európai baloldal föld- rajzát, majdnem annyira megjósolhatatlan lett volna néhány évvel ezelőtt, mint a Sziriza kormányra kerülése. A 2015 szeptemberében tartott, az előválasztásokhoz hasonló szavazáson a Brit Munkáspárt tagjai és regisztrált támogatói 59,5%-kal Jeremy Corbynt választották vezetőnek. Abban az országban, ahol Tony Blair uralta a terepet húsz évvel ezelőtt, egy magát antikapitalistának nevező, a párt történetében legbalosabb vezér foglalta el a Munkáspárt irányítói pozícióját. Ez az elképesztő fordulat jól mutatja, hogy a baloldal újjászületésének további jelentős állomásai lehetnek.
Az EU szintjén a radikális baloldal általános előretörése 2014-ben, a legutóbbi európai választásokon, igazolódott vissza. A baloldalra összesen 12 981 378 szavazat érkezett, másképpen, a választók 8%-a szavazott rá, ami 2009-hez képest 1 885 574 szavazattal több.
Ha csak a megválasztott küldöttek száma alapján közelítünk (6,9% vagy 52 parlamenti képviselő), az Európai Egyesült Baloldal/Északi Zöld Bal ma az ötödik legerősebb politikai erő az Európai Parlament- ben – szemben 2009-cel, amikor a hetedikek voltak.5 Így az Európai Néppárt (29,4%), a Szocialisták és a Demokraták Haladó Szövetsége (25,4%), az Európai Konzervatívok és Reformerek (9,3%) és a Libe- rálisok és Demokraták Szövetsége Európáért (8,9%) előzik meg őket; viszont mögöttük végzett a Zöldek/Európai Szabad Szövetség (6,6%), a Szabadság Európája és a Közvetlen Demokrácia (6,4%), valamint az Európai Nemzetek és Szabadság (5,2%).
Vannak, persze, negatív elemek is, amelyek beárnyékolják ezt a képet. Kelet-Európa sok országában a radikális baloldal továbbra is marginális, sőt, inkább teljesen elszigetelt helyzetben van;6 a társadal- mi küzdelmektől távol áll, a helyi körzetekben és a szakszervezetekben nincsenek gyökerei, a talabb generációk számára ismeretlen, és rendszeres köreikben a pusztító szektarianizmus és a belső megosz- tottság is. Más szóval, a kelet-európai radikális baloldal pillanatnyilag nem mutat érzékelhető fejlődési jeleket.
Ez a helyzet a választásokon is visszaköszön. Hat országban – Lengyelországban, Romániában, Magyarországon, Bulgáriában, Bosznia-Hercegovinában és Észtországban – a radikális baloldal a szavazatoknak kevesebb mint 1%-át szerezte meg, míg más kelet- európai országokban, például Horvátországban, Szlovákiában, Lett- országban és Litvániában még ennél is kevésbé boldogul. Továbbra is nagyon gyenge Ausztriában, Belgiumban és Svájcban; Szerbiában a baloldalt még mindig a sok éven át a Szlobodan Milosevics vezette Szocialista Párttal azonosítják.
Így aztán az európai körkép meglehetősen vegyes. Az Ibériai- félszigeten és a Mediterrán térségben – Olaszország kivételével – a radikális baloldal az utóbbi években jelentősen gyarapodott. Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában és Cipruson a baloldali erők megszilárdultak és a politikai aréna meghatározó cselekvői közé emelkedtek. Franciaországban is visszanyerte meglehetősen jelentős szerepét a társadalomban és a politikában. Időközben Írországban a progresszív (bár mérsékelt) köztársasági nacionalista Sinn Fein (SF), amely a 2014-es európai választásokon 22,8% szavazatot nyert, pajzsként tartja fel a konzervatív erők előre- nyomulását.
Közép-Európában a radikális baloldalnak sikerült számottevő válasz- tási eredményeket elérnie Németországban és Hollandiában, de erői máshol meglehetősen korlátozottak. Az északi országokban megvédte pozícióit, amelyet 1989 után megszerzett (általában 10%-os választási eredményeket), ám nem sikerült a szerteágazó népi elégedetlenség megragadása, így ezt a szélsőjobb használja ki.
A fő probléma a radikális baloldal számára továbbra is keleten van, ahol a Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja és a szlovén Egyesült Baloldal kivételével gyakorlatilag nem is létezik, és általában képtelen túllépni a „létező szocializmus” kísértetén. Ilyen körülmények között az EU keleti terjeszkedése határozottan jobboldalra tolta a politikai gravitáció centrumát, amint az jól láthatón megmutatkozik a kelet-eu- rópai kormányok hajthatatlanul szélsőséges pozíciójában a jelenlegi görögországi válság kapcsán és a háború dúlta régiókból érkező me- nekültek megítélése kérdésében.

4. Az euróövezet határain túl?
A radikális baloldal pártjainak szélesebb, plurálisabb szervezetekbe tömörülése elősegítette széttagoltságuk csökkentését, de nem oldotta meg politikai problémáikat.
Amikor Görögországban az Alexis Ciprasz vezette kormány hivatalba lépett, a Sziriza szakítani akart a 2010 óta az összes korábbi, egymást követő – középbal, „technokrata” vagy „jobbközép” – kormányzat általkövetett, megszorításokra épülő politikával. A hatalmas adósságteher miatt azonban ennek a fordulatnak a konkrét végrehajtása azonnal alárendelődött a nemzetközi hitelezőkkel folytatott tárgyalásoknak.
Ot hónapnyi kimerítő tárgyalások után – amelyek során az Európai Központi Bank ismét felfüggesztette az athéni központi banknak nyúj- tott hitelezést, és ezzel azt érte el, hogy a görög bankok gyakorlatilag pénz nélkül maradtak – az eurózóna vezetői újabb válságenyhítő tervvel álltak elő, amely ismét előírta mindazokat a gazdasági in- tézkedéseket, amelyeket a Sziriza állhatatosan elutasított. 2010 óta azok a görög parlamenti politikai erők, amelyek elfogadták a brüsszeli memorandumokat, valóban széles politikai palettát képviseltek. A bal- oldaltól a jobboldalig mindegyik meghajolt a megszorítások logikája előtt: az Új Demokrácia éppúgy, mint a Független Görögök (ANEL), A Folyó (To Potami), a Demokratikus Baloldal, a Pánhellén Szocia- lista Mozgalom és végül a Sziriza. Még a 2015. július 5-i konzultatív népszavazás nyomatékos válasza (amikor a görög választók 61,3%-a mondott nemet a Trojka javaslataira) sem tudott a korábbiaktól eltérő következményeket kicsikarni.
Annak érdekében, hogy megakadályozzák a görögök kilépését az eurózónából, a Ciprasz-kormány vállalta, hogy hajlandó további tár- sadalmi áldozatokra, többek között arra, hogy a köztulajdon jó részét nyomott áron kiárusítsa, és általában véve egész sereg megszorító intézkedést léptetett életbe, amelyek a nemzetközi hitelezők érdekeit szolgálták, nem pedig a görög gazdaság fejlődését.7
Másfelől, ha a görögök elhagyják az eurózónát – és néhányan valódi esélyt láttak ennek a forgatókönyvnek a megvalósulására, de csak abban az esetben, ha a tárgyalások megszakadnak az EU-val –, az az országot a gazdasági káosz és mély válság állapotába taszította volna. Akkor már jó előre fel kellett volna készülni erre a nagy jelentőségű döntésre, gondosan mérlegelve minden eshetőséget, és szigorúan megtervezve a megfelelő ellenintézkedéseket. Mindenekelőtt arra lett volna szükség, hogy a társadalmi és politikai erők széles spekt- rumát megnyerjék az ügynek, hogy számíthassanak támogatásukra – ellenkező esetben az a gazdasági autarchia, amelyet Görögország kénytelen lett volna életbe léptetni egy előre meg nem határozható időszakra, még nagyobb teret nyitott volna az Arany Hajnal (Hriszi Avgi) neofasisztái előtt.
A Ciprasz és az Euro-csoport közötti tárgyalások eredménye egyér- telműen megmutatta, hogy mihelyt egy baloldali párt választást nyer és alternatív gazdaságpolitika bevezetésével próbálkozik, a brüsszeli intézmények azonnal közbelépnek és megakadályozzák ebben. Az 1990-es években a neoliberális hitvallás feltétel nélküli elfogadása azt jelentette, hogy az európai szociáldemokrácia erői felsorakoznak a jobbközép kormányok mellett. Ma, éppen ellenkezőleg, amikor a ra- dikális baloldal egyik pártja hatalomra kerül, maga a Trojka lép közbe,hogy megakadályozza az új kormányt abban, hogy az ő gazdasági direktíváival ellentétes lépéseket tegyen. Nem elég megnyerni a vá- lasztásokat; az Európai Unió maga vált a neoliberális kapitalizmus alappillérévé.
A görög epizódot követőn alaposabb közös gondolkodás indult arról, vajon az egyetlen közös valutát mindenáron meg kell-e tartani. Számos erőfeszítés irányul arra, hogy felmérjük, hogyan lehet a leg- hatékonyabban véget vetni a jelenlegi gazdasági politikának anélkül, hogy egyidejűleg lemondanánk egy új és másféle európai politikai unió megvalósításáról.
A radikális baloldal pártjainak többségében az az álláspont él tovább, hogy még mindig lehetséges a létező kontextusban is az európai politika módosítása: azaz elképzelhető a módosítás úgy is, hogy a 2002-ben, az euró bevezetésekor létrehozott monetáris egységet megőrizzék.
A Sziriza a legjelentősebb olyan erő, amely továbbra is kitart emellett az álláspont mellett: kormányzati pozícióban lehetősége volt arra, hogy megfogalmazzon és bevezessen alternatív megoldásokat – annak ellenére, hogy az Európai Unió intézményei tisztességtelen nyomást gyakoroltak rá, nehogy a Sziriza bármilyen változást végig tudjon vinni –, de a „Grexit” lehetőségét elvetették. 2015 szeptemberében Ciprasz megnyerte az előrehozott választásokat, amire azt követőn került sor, hogy a párt egyik frakciója ellenezte az EU memorandumában foglalt javaslatok elfogadását. Ciprsz a szavazatok 35,5%-át szerezte meg, és ezzel elhárította a belső ellenzék okozta megosztottságot.
Így, annak ellenére, hogy magasabb volt a távolmaradók aránya (a hét hónappal korábbi választásokhoz képest 7%-kal nőtt ez a szám), és annak ellenére, hogy mintegy 600 000-rel kevesebben szavaztak, mint a júliusi referendum idején, a Szirizának sikerült a görög lakos- ság jelentős részének támogatását megőriznie. Az újra megerősített bizalom azonban nemsokára újra jelentős próbának lesz alávetve, amikor az Euro-csoport megszorításai életbe lépnek, és nem tűnik el- hamarkodott következtetésnek azt állítani, hogy a jövőben még sokkal nyugtalanítóbb forgatókönyvek valósulhatnak meg, mint amiket eddig tapasztaltunk.
A Szirizának kétszintű stratégiája van arra, hogy megelőzze a vá- lasztói támogatás elvesztését, amit minden korábbi párt elszenvedett, amely a Trojka mentőakcióját elfogadta. Egyrészt a görög kormány az adósság lényegi csökkentéséről kezd tárgyalásokat annak érdekében, hogy elkerülhesse egy új de ációs ciklus beköszöntét. Másrészt, ezzel egyidejűleg megpróbálja bevezetni saját gazdasági tervezetét: olyan elosztási rendszert akar, amely csökkenteni tudja a legújabb EU-jegy- zék káros hatásait.
Figyelembe véve a 2015-ben történteket, objektív alapja van an- nak, hogy kijelentsük, a Sziriza előtt majdhogynem kivitelezhetetlen feladat áll. Mindenesetre, a Ciprasz-kormány tapasztalatainak nyo- mában és annak tudatában, hogy az Európai Unió a görög adósság átrendezésének mindenféle kísérletétől elzárkózik majd, nyilvánvalóvá vált, hogy a baloldalnak fel kell készülnie az eurózónából való esetleges kilépésre. Helytelen lenne azonban, ha azt gondolnánk, hogy ez a lépés minden bajra gyógyírt kínál.
A Szirizától eltekintve, az európai baloldali pártok meghatározó erői osztják azt az álláspontot, hogy meg lehet reformálni az Európai Uniót a jelenlegi keretek között is; érvényes ez a német Die Linkére, a Fran- cia Kommunista Pártra és a spanyol Izquierda Unidára is. A Podemosz is beállítható ebbe a sorba, mivel vezetőinek meggyőződése, hogy ha a görög kormányhoz más csoportosulások is csatlakoztak volna, amelyek szembeszegültek volna a Trojka által rájuk kényszerített meg- szorításokkal, akkor lehetőség nyílt volna arra, hogy megváltoztassák a ma abszolút szilárdnak látszó állapotokat. A mostani választások eredménye Portugáliában – amelynek következménye egy korábban elképzelhetetlen szövetség létrejötte: a szocialista Antonio Costa vezette kisebbségi kormány a Baloldali Blokk és az Egyesült Demok- ratikus Koalíció külső támogatásával – úgy tűnik, igazolja ezeket a reményeket. Hasonló forgatókönyv Spanyolországban sem zárható ki, ahol jelenleg tárgyalások folynak a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) és a Podemosz között.
Mások véleménye szerint, a „görög válság” – ami valójában a neo- liberális kapitalizmus korszakában a demokrácia válsága – azt látszik igazolni, hogy a létező EU-modellt nem lehet megreformálni: nem annyira azért, mert az erőviszonyok a keleti bővítés óta az antikapi- talista baloldal számára még kedvezőtlenebbek lettek, hanem inkább az Európai Unió általános felépítése miatt. A gazdasági paraméterek, amelyeket egyre növekvő szigorral vezettek be a maastrichti egyez- mény megszületése óta, kétségtelenül csökkentették vagy egyes esetekben virtuálisan fel is számolták a sokkal komplexebb és össze- tettebb politikai kényszerhelyzeteket.
Az elmúlt huszonöt évben a neoliberális politika a megtévesztő technokrata, ideológiamentes lepelbe takarózva győzedelmeskedett Európa-szerte, és súlyos csapásokat mért a jóléti állam modelljére. Az egyes országok fokozatosan arra ébredtek rá, hogy legfontosabb poli- tikai és gazdasági irányító eszközeiket elvették tőlük, noha ezek nélkül lehetetlen közberuházási programokat indítani, amivel meg lehetne változtatni a válság lefolyását. Ráadásul mára egészen természetes- nek tekintik azt az antidemokratikus gyakorlatot, amely szerint jelentős döntéseket széleskörű egyeztetés nélkül hoznak meg.
Lehet, hogy azok, akik az eurózóna demokratizálásának célját illuziónak minősítik, kisebbséget alkotnak a radikális baloldalon, de az utóbbi hónapokban felduzzadt a számuk. A hagyományosan euroszkeptikus erőkkel – így például a Portugál Kommunista Párttal, Görögország Kommunista Pártjával vagy az Egyesült Lista/Vörösök- Zöldek csoportjával Dániában – párhuzamosan létezik ma már a Szirizából kivált Népi Egység (Λαϊκή Ενότητα, LE). Ezt a formációt 2015 augusztusában Athénban hozták létre a Sziriza azon korábbi tagjai és vezetői, akik ellenezték, hogy Ciprasz elfogadta az Eurócsoport diktátumait. Ám annak ellenére, hogy a csoport támogatja a drachma visszaállítását, a legutóbbi választásokon nem tudott bekerülni a parlamentbe, mivel mindössze a szavazatok 2,8%-át szerezte meg.
Ugyanakkor különböző értelmiségiek és politikai vezetők nyíltan állást foglaltak az euróval szemben. Lafontaine például azt javasolta, hogy (rugalmasan) térjenek vissza az Európai Monetáris Rendszerhez (EMS): azaz, az euró bevezetése előtt érvényben lévő megállapodás- hoz, amely ellenőrzött formában lehetővé tette a különböző nemzeti valuták árfolyamának hullámzását. A megszigorítások azonnali meg- szüntetésére irányuló vizsgálódásnak minden lehetséges következ- ményt gyelembe kell vennie, miközben az EU vezetői egyre újabb és elfogadhatatlan feltételeket diktálnak, ilyenek például a Görögországgal szemben támasztott követelések. A régi monetáris rendszerhez való visszatérést szimbolikusan tekinthetjük úgy is, mint az európai egység egész projektumának felszámolását célzó első lépést; politikailag pedig veszélyes katalizátornak bizonyulhat, ami a populista jobboldal kezére játszik.
Az „euró demokratizálásának” kérdésében elfoglalt két meghatáro- zó állásponton túl széles spektruma van azon válaszoknak, amelyek haboznak egyértelműen állást foglalni abban a kérdésben:„Mi a teendő akkor, ha a Görögországban történtek egy másik országban is megismétlődnek?” Sokan attól tartanak, hogy más pártok vagy koalíciós kormányok is azzal a zsarolással kerülnek szembe, amit a Szirizának kellett elviselnie, de széles körben tapasztalható az a fé- lelem is, hogy amennyiben az antikapitalista baloldal az eurozónából való kivonulást fontolgatja, akkor elidegeníti a lakosság nagy tömege- it. Őket ugyanis félelemmel tölti el az in áció és az ebből következő gazdasági instabilitás, illetve bérük és nyugdíjuk értékvesztésének perspektívája. Tipikus példái ennek a bizonytalanságnak az utóbbi években a portugál Baloldali Blokk és a holland Szocialista Párt változó álláspontja.
Noha Mélenchon újabb javaslata, a „B-terv Európában”, tele van ellentmondásokkal és homályos részletekkel, további ösztönzést adott a vitának. Az EU görögországi beavatkozását valódi „puccsnak” minő- síti, és állandó nemzetközi konferencia összehívását javasolja annak érdekében, hogy alternatívákat találjanak szükség esetén az euró alapú pénzügyi rendszer felváltására.8 Ha a következő hónapokban más társadalmi erők, politikai pártok vagy értelmiségiek összeállnak e témakör megvitatására, az euróból való kilépés a jövőben nem csak a populista jobboldal jelszavává válhat.
Másfelől, a Szirizán belül kirobbant kon iktus máshol is előfordulhat. Már vannak is erre utaló jelek: például a Front de Gauche és a Die Linke soraiban tapasztalható feszültségek. Ezért az európai radikális baloldalon valós fejlemény lehet a megosztottság új korszaka. Ez viszont feltárja annak a plurális formációnak a korlátait, amelyben az aktivista csoportok az utóbbi években működtek, illetve megmutatja a jól körvonalazott programok hiányát. Hiszen az új kon gurációkat alkotó szervezetek politikai álláspontjának és politikai kultúrájának sokszínűsége azt kívánja, hogy egyezségre jussanak a követendő stratégiát illetően; ez minden bizonnyal nehéz, de nem lehetetlen vállalkozás lesz.
Másfajta feszültségek jellemzik az európai radikális baloldal és a szociáéldemokraták viszonyát. A legfontosabb probléma, amely min- den önkormányzati és régiós választásoknál felmerül, az, hogy vajon szerencsés dolog-e a kormányzati munkában együttműködniük; a nyil- vánvaló veszélyt a radikális baloldal számára az jelenti, ha belemennek olyan negatív, lefelé húzó kompromisszumokba, amelyek a meglévő szavazói támogatást felmorzsolják, és ezzel a populista jobboldal kezébe adják a társadalmi oppozíció monopóliumát.
A kormányzati opciót ugyanakkor jól meg kell fontolni: csak akkor érdemes belevágni, ha a körülmények kedveznek egy olyan gazdasági programnak, amely egyértelműen szakít az előző évtizedek megszorító politikájával. Bármilyen más döntés az jelentené, hogy nem tanultunk az elmúlt évek leckéjéből, amikor a szocialisták vezette mérsékelt adminisztráció lejáratta a radikális baloldal hitelességét a munkásság, a szociális mozgalmak és a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegei körében.
Egyes országokban a munkanélküliség korábban nem látott szintre emelkedett, aminek leküzdése a legfontosabb cél, és a munkahelyte- remtés érdekében kell ambíciózus, állami beruházásokkal támogatott terveket kidolgozni, e tervek vezérelve pedig a fenntartható fejlődés kell legyen. Ez együtt kell járjon a munkahelyek biztonságának ga- ranciájával, ami minden korábbi piaci „reformmal” gyökeres szakítást jelent; a törvényalkotásnak is be kell avatkoznia olyan jövedelemszint megállapítsa érdekében, amely alá a bérek nem eshetnek. Ezek az intézkedések újra lehetővé tennék, hogy a atalok megtervezhessék jövőjüket. Csökkenteni kellene továbbá a munkaidőt és a nyugdíjba vonulás korhatárát is lejjebb kellene szállítani, ezzel teremtve meg a társadalmi igazságosság elemeit a neoliberális rendszerben állandóan növekvő egyenlőtlen gazdagodás ellensúlyozására.
Ugyanakkor elemi érdek a privatizációs folyamatok visszafordítása, ami az elmúlt évtizedek ellenforradalmát jellemezte. Mindazokat a közös javakat, amelyeket a közösségi szolgáltatásokból pro ttermelő eszközökké változtattak a kevesek számára, újra közös tulajdonba és közösségi ellenőrzés alá kell vonni. Jeremy Corbinnak az a javaslata,hogy a brit vasutak kerüljenek újra állami kézbe, valamint Európa- szerte annak szükségessége, hogy az iskoláknak és az egyetemeknek jelentős forrásokat juttassanak, kijelölik a követendő irányt.
Ami ezeknek a reformoknak a nanszírozását illeti, azt a tőke és a nagy korporációk nem termelő tevékenységének, valamint a pénzügyi tranzakciók és az ezekből származó jövedelmek megadóztatásával kell biztosítani. Nyilvánvaló, hogy ennek elérése érdekében az első lépés egy népszavazás, amely felszámolja a „ skális összeesküvést” és el- törli a Trojka által kirótt megszigorításokat. Annak is óriási jelentősége lenne, hogy sikerüljön megakadályozni a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Együttműködés (TTIP) elfogadását, ez ugyanis tovább rontaná az amúgy is rossz helyzetet.
A kontinens számára valódi alternatíva csak akkor képzelhető el, ha a politikai és társadalmi erők legszélesebb spektruma képes az államadósság átstrukturálásért fellépni és annak elérését egy európai konferencián megvitatni.
Ez csak akkor történhet meg, ha a radikális baloldal nagyobb meg- győződéssel és kitartással számos különféle politikai kampányt és nemzetek feletti mozgósítást képes megszervezni. Ehhez az első lépés a háború és az idegengyűlölet elutasítása – a 2015. november 13-i párizsi merénylet óta ez még a korábbinál is fontosabb kérdéskörré vált – és az állampolgárság kiterjesztésének és az Európába érkező bevándorlók teljes körű szociális jogainak támogatása.
Az alternatív politika nem tudja lerövidíteni az utat. Hiszen nem elég a karizmatikus vezetőkbe vetett bizalom; a jelenlegi pártok gyengeségei sem igazolják, ha az állami intézmények meghátrálásra tudják kényszeríteni őket.9 Új szervezeteket kell kiépíteni – ezekre a baloldalnak éppen olyan nagy szüksége van most, mint a huszadik szá- zadban volt: olyan szervezetekről van szó, amelyek a munkahelyeken extenzíven jelen vannak, amelyek arra törekszenek, hogy összefogják és koordinálják a munkások és az alsóbb társadalmi osztályok küz- delmeit olyan időszakban, amikor korábban soha nem tapasztalt szétforgácsoltság jellemzi őket; olyan szervezetekről, amelyek helyi szervei képesek azonnali válaszokat adni (az átfogó fejlesztést célzó jogi lépéseket megelőzve is) a nyomor és a társadalmi kirekesztés okozta súlyos problémákra. Jelentős segítséget jelenthet ebben az, ha a baloldal ismét számol a társadalmi ellenállásnak és a szolidaritásnak azokkal a formáival, amelyeket korábbi történelmi korszakokban a munkásmozgalom már sikerrel alkalmazott.
Szükséges továbbá új célok megfogalmazása is, különösen a nemek közötti egyenlőség és a atal tagok alapos politikai képzésének meg- teremtése. Ennek a munkának a vezérlő csillaga abban a korszakban, amikor a demokrácia technokrata szervezetek foglya lett, az egyszerű tagok részvételének bátorítása és a társadalmi harcok tökéletesítése.
A radikális baloldal kezdeményezései csak akkor tudnak valódi változásokat előidézni, ha új társadalmi érdekszövetséget tudnak kialakítani, amely a maastrichti egyezményben foglalt politikával szemben a tömegek elutasítását tudja kiváltani, és a gyökereknél változtatja meg a mai Európa uralkodó gazdasági szemléletmódját.

 

Fordította: Baráth Katalin

 

References
[1] Lásd Marcello Musto: The Threatening Advancement of the Far Right in Europe, ZNet, 2015. december 28.
[2] Ugyanakkor nem tartoznak ehhez a csoporthoz olyan formációk, amelyek részt vesznek a Kommunista és Munkáspártok Kezdeményezése szervezetében; ez a szövetség 2013-ban alakult, és a Görög Kommunista Párton kívül 29 aprócska sztálinista pártból áll.
[3] A 2015. júniusi választásokon, mielőtt Recep Erdogan elnök elindította az erőszak és a gyilkosságok spirálját, a HDP még jelentősebb százalékban nyert (13,1%-ot ért el).
[4] Az egyetlen másik példa a kicsi Ciprus, ahol a Dolgozók Haladó Pártja (AKEL) kaolíciós kormányt alakított 2009-ben.
[5] Ehhez még hozzá kell adni két EU-képviselőt a Görög Kommunista Pártból, akik nem tagjai az EUL/NGL-csoportnak.
[6] Az EUL/NGL európai parlamenti képviselői az Európai Uniót alkotó 28 ország feléből verbuválódtak.
[7] Lásd a közös Preliminary Reportot (előzetes jelentés), amelyet a Tényfeltáró Bizottság az Államadósságról publikált; ezt a szervezetet 2015. április 4-én alakították meg a görög parlament korábbi elnökének, Zoe Konsztantopoulounak a javaslatára: http://cadtm.org/IMG/pdf/Report.pdf. Néhány héttel ezelőtt az új Ciprasz-kormány elhatározta, hogy a görög parlament hivatalos honlapjáról eltávolítja ezt a fontos dokumentumot.
[8] Az első találkozót 2016. január 23-24-én Párizsban rendezték meg, de mind a részvétel, mind a vita színvonalát tekintve a tanácskozás kiábrándító volt.
[9] Amikor 2015 januárjában a Sziriza hatalomra jutott, 2 250 000 szavazatot szerzett, de taglétszáma nem haladta meg a 36 000-et. Amióta kormányzati felelősség nehezedik rájuk, a görög párt demokratikusan született döntéseit rendszeresen megszegik vagy figyelmen kívül hagyják.

Categories
Journal Articles

A megfelelő ember a megfelelő helyen: Marx az Internacionálé időszakában

A kezdeti lépések
1864. szeptember 28-án a London szívében található St. Martin’s Hallt a megjelent mintegy kétezer munkás zsúfolásig megtöltötte.
A munkásokat az angol szakszervezeti vezetők és a kontinensen élő munkások egy kis csoportja hívta össze: az előzetes közlemények „a párizsi munkások által szervezett küldöttségről” beszéltek, amely „átadja majd válaszukat angol testvéreik üdvözletére, továbbá átnyújt egy tervezetet, amelyet a népek közötti megértés fejlesztése érdekében dolgoztak ki”. (Rjazanov 1925, 171).
A kezdeményezés szervezői nem tudták elképzelni – és nem is láthatták előre –, lépésük milyen eredményre vezet. Eredeti tervük az volt, hogy nemzetközi fórumot hoznak létre, ahol a munkásokat érintő legfontosabb problémákat meg lehet vizsgálni és meg lehet vitatni, de nem azzal a szándékkal, hogy újfajta szervezetet akarnak megalapítani, amely koordinálná a szakszervezetek és a munkásság politikai akcióit. Ugyanígy, ideológiájukat eredetileg általános etikai-humanitárius elemek hatották át, például a népek közötti testvériség és a világbéke eszméjének fontossága, és sokkal kevésbé foglalkoztatta őket az osztályharc és az egyértelműen megfogalmazott politikai célok. E korlátok miatt a St. Martin’s Hallban tartott gyűlés is egyike lehetett volna annak a számos, korabeli, tétova demokratikus kezdeményezésnek, amelyek rövid idő alatt elhaltak. Valójában azonban itt született meg a munkás- mozgalom minden olyan későbbi szervezetének prototípusa, amelyet a reformisták és a forradalmárok is viszonyítási pontnak tekintettek a továbbiakban: itt formálódott meg a Nemzetközi Munkásszövetség, rövidebb elnevezéssel az Internacionálé.
Az Internacionálénak köszönhető, hogy a munkásmozgalom világo- sabban megértette a kapitalista termelési mód mechanizmusát, hogy tudatosabban felmérhette saját erejét, és hogy a küzdelem újabb, fejlettebb formáit alakíthatta ki.
Másrészt viszont az uralkodó osztályok köreiben a szervezet megalapítása rémületet váltott ki. Jeges borzongással töltötte el őket az az elképzelés, hogy a munkások is aktívan részt kívánnak venni a történelemben, és nem is egy kormány alapvető céljául tűzte ki az Internacionálé felszámolását, és a rendelkezésére álló minden eszközt bevetve üldözte a szervezetet.
Az Internacionálét alapító munkásszervezetek nagyon vegyes képet mutattak. A legjelentősebb mozgatóerő a brit szakszervezeti mozgalom volt, amelynek vezetőit – világlátását tekintve gyakorlatilag mindegyikük reformista volt – elsősorban gazdasági kérdések foglal- koztatták; harcoltak a munkásság munkafeltételeinek javításáért, de magának a kapitalizmusnak a létezését nem vonták kétségbe. Ők az Internacionálét olyan eszköznek tekintették, amely elősegítheti céljaik megvalósulását, amennyiben megakadályozza külföldi sztrájktörők behozatalát Nagy-Britanniába.
A szervezeten belül ugyancsak jelentős erőt képviseltek a mutualisták, akik Franciaországban régóta túlsúlyban voltak, de erősek voltak Belgiumban és Svájc francia nyelvű területein is. Pierre-Joseph Proudhon (1809–1865) elmélete alapján elutasították, hogy a munkásosztály bármilyen értelemben részt vegyen a politikában, és ellenezték a sztrájkot is mint harci eszközt, továbbá konzervatív nézeteket vallottak a nők emancipációjának kérdésében. Proudhon követői föderalista elvek szerint működő szövetkezeti rendszert képzeltek el, és úgy gondolták, ha mindenkinek egyenlő feltételeket biztosítanak a banki hitelek felvételekor, akkor sikerül majd a kapita- lizmust megváltoztatni. Azt mondhatjuk, hogy végül aztán ők alkották az Internacionálé jobb szárnyát.
E két, számszerű többséget alkotó csoport mellett akadtak további, a fent említettektől eltérő árnyalatot képviselő résztvevők is. A harma- dik legjelentősebb csoportot a kommunisták alkották, akik Karl Marx (1818–1883) körül tömörültek, és csekély befolyással rendelkező, kis csoportosulásokban voltak aktívak – mindenekelőtt német és svájci városokban, illetve Londonban. Ők antikapitalisták voltak, azaz eluta- sították a fennálló termelési rendszert, és támogatták a politikai akciók szükségességének elvét a rendszer megdöntése érdekében.
Alapítása idején az Internacionálé soraiban olyan elemek is felbuk- kantak, akiknek semmi közük sem volt a szocialista tradícióhoz, így például kelet-európai emigránsok egyes csoportjai, akiket homályos demokratikus elvek mozgattak. Köztük voltak Giuseppe Manzini (1805–1872) követői, akinek osztályokon átívelő koncepciója, melyet elsődlegesen nemzeti követelések fűtöttek, az Internacionáléban olyan fórumot látott, amely hasznos és alkalmas arra, hogy általános felhívást intézzenek szélesebb körben az elnyomott népek felszabadításának érdekében.
A képet tovább bonyolítja az a tény, hogy az Internacionáléhoz csat- lakozott egyes francia, belga és svájci munkáscsoportok a legkülön- félébb zavaros ideológiákat hozták magukkal, melyek között utópikus elképzelések is megfogalmazódtak.
Ezek a csoportok a maguk komplex kulturális hálózatával és politikai/ szakszervezeti tapasztalataival rajta hagyták kezük nyomát a szüle- tőben lévő Internacionálén. Valóban fáradságos feladat volt egy álta- lános működési keret kiépítése, és ilyen tág szervezet egybentartása még föderális alapon is. Ezen kívül, miután sikerült közös porgramot elfogadniuk, minden egyes irányzat továbbra is (időnként centrifugális) befolyást gyakorolt a helyi szekciókban, ahol többséget alkotott.
Marx érdeme, hogy mindezen áramlatok együtt tudtak működni egyazon szervezeten belül olyan program alapján, amelytől az egyes csoportok kiinduló elvei fényévnyi távolságra álltak. Marx politikai tehetsége lehetővé tette számára, hogy összebékítse a látszólag összebékíthetetlent, így biztosítva, hogy az Internacionálé sok ko- rábbi munkásszervezettel ellentétben ne tűnjön el a történelem a süllyesztőjében (Collins–Abramsky 1965. 34). Marx volt az, aki világos célt adott az Internacionálénak, és az is Marx érdeme, hogy sikerült szilárd osztályalapokon álló, de nem kirekesztő politikai programot megfogalmazni, amely a szervezetnek minden szektarianizmuson túl tömegjelleget biztosított. A Főtanács politikai szelleme mindig Marx volt: ő szövegezte meg minden határozatukat, és ő készítette min- den egyes kongresszusi jegyzőkönyvüket (kivételt jelent az 1867-es lausanne-i kongresszus, amikor minden idejét A tőke korrektúrájának szentelte). Ő volt „a megfelelő ember a megfelelő helyen” ahogyan azt a német munkásvezér, Johann Georg Eccarius (1818–1889) egy helyütt megfogalmazta.
Elsősorban Marx munkabírásának köszönhető, hogy az Internaci- onálé fokozatosan a politikai szintézis funkcióját látta el, a sokszínű nemzeti irányzatokat közös harci célkitűzésben egységesítve, ami elismerte alapvető autonómiájukat, ha az irányító centrumtól való teljes függetlenségüket nem is tarthatták meg. Az egység fenntartása időnként iszonyú erőfeszítésekbe került, főképpen azért, mert Marx an- tikapitalizmusa sohasem vált a szervezeten belül meghatározó politikai pozícióvá. Az idők során azonban, részben éppen állhatatosságának köszönhetően, részben pedig az időnként bekövetkező kiválások miatt, Marx eszméje lett a hegemón doktrína. Nehez küzdelem, de a politikai megformálódás erőfeszítései a későbbi évek harcaiban jelentősen megtérültek. A munkások mozgósításának jellege, a párizsi kommün- nek a rendszer elleni tiltakozása, az a korábban soha nem tapasztalt feladat, hogy ilyen hatalmas és komplex szervezetet egyben tartsanak, a munkásmozgalmon belül jelentkező más irányzatokkal folytatott állandó polémia a legkülönfélébb elméleti és politikai kérdésben: mindezek a körülmények Marxot a politikai gazdaságtan határainak átlépésére ösztökélték, ami korábban gyelmének jórészét lekötötte az 1848-as forradalom bukását és a legprogresszívebb erők hanyatlását követően. Egyidejűleg ezek a tapasztalatok arra késztették, hogy to- vább fejlessze vagy felülvizsgálja nézeteit, hogy régi bizonyosságokatvita tárgyává tegyen és új kérdéseket fogalmazzon meg önmagának, különösen pedig is arra, hogy kapitalizmuskritikáját tovább élesítse a kommunista társadalom nagy vonalakban történő felvázolásával. Az ortodox szovjet álláspont Marxnak az Internacionáléban játszott szerepét illetően – amely szerint Marx mechanikusan alkalmazta korábban, dolgozószobája elzártságában kigondolt politikai elméletét a történelem adott fejlődési fokára – a fentiek következtében teljesen ellentmond a valóságnak.1

A mutualisták veresége
Mivel a legfontosabb szervezeti ügyek és az Internacionálé története idején bekövetkezett jelentős politikai események nincsenek szinkronban egymással, ezért nehéz a szervezet történetét időrendi sorrendben rekonstruálni. A szervezeti szempontú megközelítésben a jelentősebb állomások a következők voltak: 1. az Internacionálé megszületése (1864–1866), alapításától az első kongresszusig (Genf, 1866); 2. a terjeszkedés korszaka (1866–1870); 3. a forradalmi hullám és a Pári- zsi Kommün leverését követő megtorlás (1871–1872); 4. a szakadás és válság (1872–1877). Elméleti szempontból vizsgált fejlődésében ugyanakkor a következő állomások szerepelnek: 1. számtalan alapító szervezete közötti kezdeti viták és a szervezet alapjainak lefektetése (1864–1865); 2. a kollektivisták és a mutualisták közötti küzdelem a hegemóniáért (1866–1869); és 3. a centralisták és az autonomisták közötti összecsapás (1870–1877). Az alábbi kifejtés csak az elméleti szempontú fejlődési állomásokat vizsgálja részletesebben, melyek elsősorban a 2. és a 3. pontokhoz kapcsolódnak2.
Az Internacionálé legmérsékeltebb szárnyát négy éven át a mutua- listák alkották. A brit szakszervezetek, amelyek a szervezet többségét alkották, nem osztották Marx antikapitalista nézeteit, és nem is volt a szervezet politikájára olyan erős befolyásuk, mint amilyet Proudhon hívei gyakoroltak rá.
A francia anarchista elméletét alapul véve a mutualisták azt állították, hogy a munkásság gazdasági emancipációjához termelési szövetke- zetek és egy központi népi bank alapítása vezet majd el. Szilárdan elutasítottak mindenféle állami beavatkozást, ellenezték a föld és a termelőeszközök társadalmasítását és ellenezték a sztrájnak mint po- litikai fegyvernek az alkalmazását is. 1868-ban például még mindig sok olyan szekció létezett az Internacionáléban, amely ennek a harci esz- köznek negatív, gazdaságellenes értéket tulajdonított. Emblematikus ebből a szempontból a liège-i szekciónak a sztrájkról szóló jelentése: „A sztrájk harc. Ennek következtében alkalmas a nép és a polgárság közötti gyűlölet felszítására, ezzel még inkább eltávolítja egymástól azt a két osztályt, amelyiknek egybe kellene olvadnia és egyesülniekellene egymással” (Maréchal 1962, 268). A Főtanács álláspontjától és téziseitől aligha lehetett volna nagyobb a távolság.
Marx kétségkívül kulcsszerepet játszott abban a hosszú küzdelemben, aminek során Proudhonnak az Internacionáléra gyakorolt befolyá- sa fokozatosan csökkent. Maguk a munkások azoban már kezdték fél- retenni a proudhoni doktrínákat; mindenekelőtt a sztrájkok elburjánzása győzte meg a mutualistákat elméletük hibás voltáról. A proletárharcok azt mutatták, hogy a sztrájkra az adott állapotok javításának azonnali eszközeként van szükség, illetve azt, hogy a sztrájkok megerősítik az osztályöntudatot, ami az eljövendő társadalom megteremtésének elengedhetetlen feltétele. Hús-vér fér ak és nők akadályozták meg a kapitalista termelést, hogy jogokat és társadalmi igazságosságot követeljenek maguknak, ezáltal elmozdították ez erőviszonyokat az Internacionálén belül és – ami még jelentősebb – a társadalom egészé- ben is. A párizsi bronzöntők, Rouen és Lyons szövőmunkásai, Saint- Étienne szénbányászai voltak azok, akik – sokkal erőteljesebben, mint bármilyen elméleti vita – meggyőzték az Internacionálé francia vezetőit arról, hogy a földeket és az ipart társadalmasítani kell. És Proudhon nézeteivel szemben a munkásmozgalom demonstrálta, hogy lehetetlen leválasztani a társadalmi-gazdasági kérdéseket a politikai kérdésről. (Freymond 1962, I. XIV).
Az 1868. szeptember 6–13. között 99 küldött (akik Franciaországból, Svácból, Németországból, Sapnyolországból és Belgiumból érkez- tek) részvételével megtartott brüsszeli kongresszuson végül sikerült a mutualisták szárnyait lenyesni. A csúcspont akkor következett be, amikor a gyűlés elfogadta De Paepe javaslatát a termelési eszközök társadalmasításáról – ez meghatározó jelentőségű előrelépés volt a szocializmus gazdasági alapjainak meghatározásában, és ettől kezdve már nemcsak egyes értelmiségiek írásaiban, hanem egy nagy nemzetközi szervezet programjában is szerepelt (Musto 2014, 3. dokumentum).
Ezzel Brüsszelben az Internacionálé nyilvánosságra hozta első, egyértelmű nyilatkozatát a termelési eszközöknek az államhatalom általi társadalmasítása mellett. Ez a Főtanács jelentős győzelmét mutatta, és a szocialista elvek első ízben jelentek meg egy fajsúlyos munkásszervezet politikai programjában.
Ha az Internacionálé kollektivista fordulatára a brüsszeli kongresszuson került sor, akkor a következő év szeptember 2–12. között rendezett bázeli kongresszus meghatározó eseménye a konszolidáció volt, ami még francia földön is felszámolta a proudhonizmust. Ezen a kong- resszuson 78 küldött vett részt, akik már nemcsak Franciaországból, Svájcból, Németországból, Nagy-Britanniából és Belgiumból érkeztek, hanem a bővülés egyértelmű jeleként Spanyolországból, Olaszország- ból és Ausztriából is jöttek, sőt, az észak-amerikai Nemzeti Munkás Egyesület is képviseltette magát egy küldöttel.
A bázeli kongresszus küldöttei egyetértőleg megerősítették a brüsszeli kongresszusnak a földbirtokról hozott határozatait, 54 igen, 4 nem és 13 tartózkodás mellett. A francia delegáció mind a tizenegy tagja elfogadta azt az új szövegezést, amely kijelentette „hogy a társadalomnak jogában áll felszámolni a föld magántulajdonát és azt a közösségnek átadni”. (Burgelin 1962, II. 74). Bázelt követően az Internacionálé francia szekciója már nem volt mutualista.
A bázeli kongresszus azért is volt is érdekes, mert küldöttként részt vett a folyamatok alakításában Mihail Bakunyin is. Miután nem tudta megszerezni a Liga a Békéért és a Szabadságért nevű szervezet ve- zetését, 1868-ban Genfben megalapította a Szocialista Demokrácia Egyesülést, és decemberben ez utóbbi szervezet kérte felvételét az Internacionáléba. A következő évben Bakunyin eszméi számos köve- tőre találtak sok városban, elsősorban Dél-Európában és szélsebesen sikert arattak Spanyolországban.

Az Internacionálé és a párizsi kommün
1870 szeptemberében az Internacionálé előkészületeket tett ötödik kongresszusa lebonyolítására. Eredetileg Párizsban akarták megren- dezni, de akkor – 1870. július 19-én – a francia-porosz háború kitörése miatt nem maradt más választás, mint lemondani a kongresszust.
A németek Sedannál aratott győzelmét és Bonaparte elfogását követően, 1870. szeptember 4-én Franciaországban kikiáltották a harmadik köztársaságot. A következő év januárjában véget ért Párizs négy hónapig tartó ostroma, amikor a franciák elfogadták Bismarck feltételeit; az ezt követő tűzszünet lehetővé tette választások lebonyo- lítását és Adolphe Thiers (1797–1877) köztársasági elnöki kinevezését óriási legitimista és orleanista többségi támogatással. A fővárosban azonban a progresszív-köztársasági erők elsöprő fölénnyel nyertek, és széles körű népi elégedetlenség bontakozott ki. Amikor a párizsiak azzal szembesültek, hogy a kormány le akarja fegyverezni a várost, és minden társadalmi reformot meg akar akadályozni, szembefordultak Thiers-rel és március 18-án kezdetét vette a munkásmozgalom első nagyszabású politikai eseménye: a Párizsi Kommün.
Noha Bakunyin sürgette, hogy a munkások a honvédő háborút for- dítsák át forradalmi harcba, a Főtanács kezdetben a hallgatás mellett szavazott. A Kommün győzelmét ünneplő szenvedélyes nyilatkozat azzal a kockázattal járt volna, hogy hiú ábrándokat kelt az aurópai munkásság köreiben, végső soron pedig a demoralizálódás és a hiteltelenség forrásává lett volna. Marx tehát úgy határozott, hogy el- halasztja a bejelentést, és hosszú heteken át távol maradt a Főtanács űléseiről. Nyomasztó jóslatai hamarosan túlzottan is megalapozottak- nak bizonyultak, és május 28-án, alig több mint két hónappal kikiáltásátkövetően a Párizsi Kommünt vérbe fojtották. Két nappal később Marx megjelent a Főtanácsban és magával hozott egy kéziratot ezzel a címmel: A polgárháború Franciaországban. A dokumentumnak a követ- kező néhány hétben óriási hatása volt, sokkal nagyobb, mint bármelyik másik XIX. századi munkásmozgalmi dokumentumnak.
A „véres hét” (május 21–18) során, ami a „Versaillais” (a Versaillesiak), vagyis az ellenforradalmi erők betörését követte Párizsban, több tízezer kommünár vesztette éltét az összecsapásokban, vagy pedig egyszerűen kivégezték őket; ez volt a francia történelem leg- véresebb mészárlása. További 43 000 embert, vagy talán ennél is többet vetettek börtönbe, közülük később 13 500 főt halálra ítéltek, bebörtönöztek, kényszermunkára ítéltek vagy deportáltak (sokakat a távoli új-kaledóniai gyarmatra). További 7 000 embernek sikerült elmenekülnie, ők Angliában, Belgiumban vagy Svájcban telepedtek le. Az európai konzervatív és liberális sajtó fejezte be a Thiers katonái által elkezdett munkát, amikor azzal vádolták a kommünárokat, hogy szörnyű bűntetteket követtek el, és diadalmasan írtak arról, hogyan győzedelmeskedett a „civilizáció” a pimasz munkáslázadás fölött. Ettől kezdve az Internacionálé állt a vihar középpontjában, minden egyes, a fennálló rendszerrel szembeni lépésért őket okolták. Marx keserű iróni- ával jegyezte meg: „A chicagói nagy tűzvészt a távíró az Internacionálé pokoli műveként adta hírül az egész világnak, és valóban csodálatos, hogy a Nyugat-Indián végigsöprő orkánt nem az Internacionálé démoni behatásának tulajdonították.” (MEM, 18. 1969, 125)
Marxnak egész napokat azzal kellett töltenie, hogy válaszoljon a sajtónak az Internacionáléra szórt és a személyét érintő rágalmakra: „pillanatnyilag” – írta, [ő volt] „a legtöbbször megrágalmazott és a leg- fenyegetettebb ember Londonban”.
A párizsi véres megtorlás, a rágalomhadjárat és más európai kor- mányzatok repressziója ellenére az Internacionálé megerősödött és jóval szélesebb körben vált ismertté a kommün nyomán. A szervezet- re a kapitalisták és a középosztályok úgy tekintettek, mint a fennálló rend elleni veszélyre, de a munkásokban táplálta a reményt: olyan világ reményét, amelyben nincs kizsákmányolás és igazságtalanság. (Haupt 1978, 28). A lázadó Párizs megerősítette a munkásmozgal- mat, és arra késztette, hogy még radikálisabb pozíciót képviseljen, és fokozza harcias szellemét. A tapasztalat bebizonyította, hogy a forradalom lehetséges, s hogy lehet és kell is legyen az a cél, hogy a kapitalista rendszertől gyökeresen különböző társadalom épüljön fel; de egyidejűleg az is megmutatkozott, hogy e cél elérése érdekében a munkásoknak rugalmas, jól szervezett politikai szövetségeket kell kialakítaniuk. (Haupt 1978, 93–95).

Az 1871-es londoni konferencia
Két év telt el az Internacionálé legutóbbi kongresszusa óta, ám a fennálló körülmények között nem nyílt lehetőség újabb tanácskozás megrendezésére. A Főtanács ezért úgy határozott, hogy konferenciát hív össze Londonban; erre 1871. szeptember 17. és 23. között került sor. A találkozón jelen volt 22 brit küldött (első ízben Írországnak is volt képviselője), jöttek Belgiumból, Svájcból és Spanyolországból, illetve ott voltak még a francia menekültek. Bár a szervezők minden lehetsé- ges eszközzel igyekeztek az eseményt a lehető legreprezentatívabbá formálni, valójában inkább a Főtanács kibővített ülésének tűnt.
Marx már korábban bejelentette, hogy a konferenciát „kizárólag a szervezeti és a politikai kérdéseknek” (MEM 1962-68, IV, 259) szentelik, az elméleti vitákat félreteszik egy időre. Ezt az első ülésen világosan megmondta:
„A Főtanács konferenciát hívott össze, hogy a különböző országok- ból érkezett küldöttekkel megállapodjon azokról az intézkedésekről, melyeket a sok országban működő Munkásszövetséget fenyegető veszélyekkel szemben kell megtennünk, és lépéseket kell tennünk egy új szervezet létrehozása érdekében, amely a helyzet kívánta szük- ségletekhez jobban igazodik. Másodsorban ki kell dolgoznunk, milyen választ adjunk azoknak a kormányoknak, melyek szakadatlanul azon dolgoznak, hogy minden eszközzel megsemmisítsék a Munkásszövet- séget. Végül pedig le kell zárnunk a svájciakkal folytatott vitát egyszer és mindenkorra.” (MEM 1975, 225).
Marx minden energiáját a következő céloknak rendelte alá: az Internacionálé újjászervezése, az ellenséges erőktől való megvédel- mezése és Bakunyin erősödő befolyásának kézben tartása. Mint a konferencia kiemelkedően legaktívabb résztvevője, Marx 102 alka- lommal szólalt fel, meggátolta, hogy olyan javaslatokat terjesszenek be, amelyek nem estek egybe az ő terveivel, és sikerült meggyőznie azokat, akik még kételkedtek. (Molnár 1963, 127). A londoni tanács- kozás megerősítette a szervezeten belüli pozícióját: egyértelmű lett, hogy Marx egyfelől a politikai irányvonalat kidolgozó szellemi vezető, másfelől pedig a szervezet egyik legharciasabb és legfelkészültebb aktivistája.
A konferencia legfontosabb döntése, ami később is emlékeze- tessé tette a találkozást, Vaillant IX. határozatának elfogadása volt. A blanquisták vezetője – akiknek megmaradt erői csatlakoztak az Internacionáléhoz a Kommün bukása után – azt javasolta, hogy a szer- vezet a Főtanács irányítása alatt álló centralizált, fegyelmezett párttá alakuljon át. Bár akadt némi nézeteltérés – különösen a blanquistáknak azon álláspontja váltott ki ellenkezést, hogy egy szigorúan szervezett, harcias nukleusz is elegendő a forradalom kivívásához –, Marx egy percig sem habozott, hogy Vaillant csoportjával szövetséget kössön:nem pusztán azért, hogy az Internacionálé keretein belül megerősítse a bakunyinista anarchisták elleni csoportosulást, hanem mindenekelőtt azért, hogy szélesebb konszenzust biztosítson azokhoz a változások- hoz, amelyeket az osztályharc új szakaszában szükségesnek tartott. Így a Londonban elfogadott határozat kijelentette: „[…] tekintettel arra, hogy a vagyonos osztályok ezen egyesített hatalma ellen a munkásosztály mint osztály csak akkor léphet fel, ha politikai párttá szerveződik, amely minden régi, a vagyonos osztályok által alakított párttól különbözik és velük szemben áll; hogy a munkásosztálynak erre a politikai párttá szerveződésre azért van szüksége, hogy biztosítsa a társadalmi forradalom győzelmét és végső célját – az osztályok megszüntetését; hogy a munkásosztály erőinek egyesítése, melyet gazdasági harcaival már megvalósított, ugyanakkor emelőül kell hogy szolgáljon a földtulajdonosok és tőkések politikai hatalma ellen vívott harcában.” (MEM 1968, 17. 388)
A következtetés egyértelmű volt: „[…] a munkásosztály harci állapotában gazdasági mozgalma és politikai tevékenysége elválaszthatatlan egységbe forr össze.” (MEM 1968, 17. 389)
Míg az 1866-os gen kongresszus a szakszervezetek jelentőségét alapozta meg, az 1871-es londoni konferencia a hangsúlyt áthelyezte a modern munkásmozgalom másik kulcsfontosságú instrumentumára: a politikai pártra. Ugyanakkor, hangsúlyozni kell, hogy ennek értelme- zése sokkal tágabb körű volt, mint amivé a huszadik században vált. Marx koncepcióját tehát meg kell különböztetnünk a blanquistákétól is – a két nézet később nyíltan is összeütközésbe került egymással – és Leninétől is, ahogyan azt az októberi forradalom után a kommunista szervezetek alkalmazták.3 Marx úgy látta, a munkásosztály önfelsza- badítása hosszú és veszélyes folyamat – tökéletes ellentéte ez Szergej Nyecsajev (1847–1882) Egy forradalmár katekizmusa című művében felvázolt elméletének és gyakorlatának, aki támogattta a titkos társa- ságok létrejöttét. Ezt a koncepcióját a londoni küldöttek elítélték, de Bakunyin lelkesen támogatta.
A londoni konferencián mindössze négy küldött ellenezte a IX. számú határozatot, ők azzal érveltek, hogy „a tartózkodás” politikáját kellene alkalmazni és nem kellene a politikában részt venni; ám Marx győzel- me hamarosan kérészéltűnek bizonyult. A felhívásnak, mely később minden országban politikai pártok megalapítását eredményezte és nagyobb hatalmat ruházott a Főtanácsra, súlyos utóhatásai lettek az Internacionálé belső életében; a szervezet nem tudott elég gyorsan ru- galmas szervezetből politikailag uniform szervezeti modellbe átváltani (Freymond – Molnár 1966, 27).
Marx meg volt győződve arról, hogy gyakorlatilag minden nagyobb föderáció és helyi szekció támogatni fogja a konferencia határozatait, de hamarosan szembesülnie kellett ennek az ellenkezőjével. Novem- ber 12-én a Jura Föderáció saját kongresszust hívott össze a Sonvilierközségben, és bár Bakunyin nem tudott jelen lenni, hivatalosan is kezdeményezték az ellenzéket az Internacionálén belül.
Noha a Jura Föderáció álláspontja (itt volt Bakunyin működésének központja) nem volt váratlan, Marxot talán meglepte, amikor a nyug- talanság, sőt lázadás jelei mutatkoztak máshol is a Főtanács politikai vonalával szemben. Számos országban a londoni döntéseket a helyi politikai autonómia elfogadhatatlan korlátozásának tekintették.
A Főtanáccsal szembeni ellenzék sokféle formát öltött, és néha fő- képp személyes motivációk mozgatták; furcsa erők tartották egyben, és az Internacionálé irányítását még jobban megnehezítették. Mégis, túl azon, hogy Bakunyin elmélete bizonyos országokban jelentős vonzerőt képviselt, és Guillaume képessége, hogy a különböző ellenzékeket egységesítse, „A munkásosztály politikai akciója” címet viselő határo- zattal szembeni fellépés legfőbb mozgatója, az a környezet volt, amely nem volt hajlandó a Marx által javasolt minőségi előrelépést elfogadni. Mert minden kapcsolódó haszon ellenére is, a londoni fordulatot sokan úgy tekintették, mint súlyos összeütközést; és nemcsak a Bakunyinhoz kapcsolódó csoport, hanem a föderációk és a helyi szekciók többsége is úgy vélte, az autonómia és az Internacionálét alkotó, különböző való- ságok iránti tisztelet elve az Internacionálé egyik sarkpontja. Marxnak ez a téves számítása felgyorsította a szervezet válságát (Freymond- Molnár 1966, 27–28).

Az Internacionálé válsága
A végső összecsapásra 1872-ben, nyár végén került sor. A megelőző három év szörnyű eseményei – a francia–porosz háború, a Párizsi Kommün bukását követő megtorlási hullám, a számtalan belső csatá- rozás – után az Internacionálé végre újra kongresszust tudott tartani. Az Internacionálé ötödik kongresszusára Hágában került sor szeptem- ber 2. és 7. között. A találkozón összesen 14 ország 65 küldötte vett részt. Az Internacionálé történetének kétség kívül legreprezentatívabb találkozója volt ez.
Az esemény döntő fontossága arra késztette Marxot, hogy Engels társaságában személyesen is jelen legyen4. A Hágában született leg- jelentősebb döntésnek megfelelően az 1871-es londoni konferencia IX. határozatát mint a 7a számú új cikkelyt belefoglalták a Munkásszövet- ség alapszabályába. Mostanra a társadalom átalakításának a politikai harc lett a megfelelő eszköze, mivel: „a föld és a tőke urai mindig fel fogják használni politikai kiváltságaikat gazdasági monopóliumaik meg- védésére és megörökítésére. Nemcsak hogy nem segítik elő a munka felszabadítását, hanem továbbra is minden lehetséges módon akadályt fognak gördíteni útjába […] Ezért a politikai hatalom meghódítása a munkásosztály nagy kötelessége” (MEM 1968, 17. 388.)
Az Internacionálé mostanra már gyökeresen különbözött attól a szer- vezettől, amilyen alapításakor volt: a radikális-demokratikus elemek kiváltak belőle, miután fokozatosan marginalizálódtak; a mutualisták vereséget szenvedtek és közülük sokan átálltak; a reformisták már nem alkották a szervezet meghatározó többségét (Nagy-Britannia kivételé- vel); az antikapitalizmus lett az egész Munkásszövetség politikai vezér- fonala, valamint a nemrégiben formálódott irányzatok, így például az anarcho-kollektivisták vezéreszméje is. Annak ellenére, hogy az Inter- nacionálé működésének évei alatt a világban bizonyos fokú gazdasági prosperitás volt jellemző, ami egyes esetekben a munkafeltételeket megkönnyítette, a munkások megértették, hogy valódi változást nem az effajta tünetenyhítéstől várhatnak, hanem csakis a kizsákmányolás felszámolásától. Egyre inkább saját anyagi szükségleteikre alapozták küzdelmeiket, s sokkal kevésbé azon csoportok kezdeményezéseire, melyekhez adott esetben maguk tartoztak.
A tágabb kép is radikálisan megváltozott. Németország 1871-es egyesítése egy új korszak hajnalát jelentette, amelyben a nemzet- államok alkotják a politikai, jogi és területi identitás döntő formáját; ez viszont megkérdőjelezte bármilyen nemzetek feletti testület létét, ami a tagok be zetéseiből tartotta fenn magát minden egyes országban, és azt követelte tagjaitól, hogy a központi testület javára mondjanak le a helyi politikai irányítás nagy részéről. Ugyanakkor a nemzeti mozgalmak és szervezetek közötti növekvő különbsé- gek elképesztően megnehezítették a Főtanács dolgát, vagyis azt a feladatot, hogy olyan politikai szintézist dolgozzanak ki, amely mindenki igényeit képes kielégíteni. Igaz, hogy az Internacionálé kezdetektől fogva a szakszervezeteknek és politikai egyesületeknek olyan halmaza volt, melyben a részvevőket cseppet sem volt könnyű egymással összhangba hozni, ahogyan az is igaz, hogy ezek az átlagos szervezeteknél mindig is jóval súlyosabb érzékenységeket és politikai irányzatokat képviseltek. 1872-re azonban a Munkásszö- vetség különféle alkotóelemei – és tágabb értelemben a munkásság küzdelmei – sokkal élesebb körvonalakat és struktúrát kaptak. A brit szakszervezetek legalizációja hivatalosan is a nemzeti politikai élet szereplőivé tette őket; az Internacionálé belga föderációja szerte- ágazó szervezet volt olyan központi vezetéssel, amely képes volt jelentős és autonóm elméleti tevékenységre; Németországban két munkáspárt is létezett, mindkettőnek volt parlamenti képviselete; a francia munkások Lyon-tól Párizsig már megpróbálták „az eget ostromolni”; a spanyol föderáció olyan mértékben kiterjeszkedett, hogy gyakorlatilag a tömegszervezetté való átalakulás várt rá. Más országokban is hasonló változások zajlottak le.
Ilyenformán az Internacionálé eredeti szerkezete idejétmúlttá vált, ahogyan eredeti küldetése is végéhez közeledett. A feladat ekkoriban már nem abban állt, hogy Európa-szerte támogatást szervezzen egyessztrájkoknak, hogy kongresszusokat hívjon össze a szakszervezetek hasznossága vagy a föld és a termelési eszközök társadalmasításának szükségessége tárgyában. Ezek a témakörök ekkorra már átmentek a szervezet egészének kollektív örökségébe. A Párizsi Kommün után a munkásmozgalomra váró valódi kihívás forradalmi természetű volt: ho- gyan kell szerveződni ahhoz, hogy fel lehessen számolni a kapitalista termelési módot és meg lehessen dönteni a polgári világ intézményeit. Többé már nem az volt a kérdés, hogyan kell megreformálni a létező társadalmat, hanem az, hogyan kell újat építeni.
A hágai kongresszus időszakában nem egy szavazást éles viták előztek meg, ez történt többek között Bakunyin kizárásakor és a Főtanács Londonból New Yorkba való áthelyezésekor. Ez a döntés Marxnak azt a nézetét tükrözte, hogy helyesebb, ha felszámolják az Internacionálét, mint ha megvárják, hogy ellenfelei kezében szektás szervezetté silányuljon. Úgy vélte, az Internacionálé felszámolása, ami kétségtelenül bekövetkezik majd a Főtanács New Yorkba való áthelyezésével, ezerszer jobb volt, mint a hosszadalmas és hiábavaló testvérgyilkos harcok sorozata.
Mégsem tűnik meggyőzőnek, ha azt állítjuk – amit sokan meg is tették –, hogy az Internacionálé hanyatlásának kulcsfontosságú oka két áramlatának kon iktusa, jobban mondva két fér : Marx és Bakunyin ellentéte volt, akármilyen szellemi nagyságok voltak is. Sokkal inkább azok a változások a felelősek az Internacionálé elavulásáért, amelyek a világban zajlottak. A munkásmozgalom szervezeteinek fejlődése és átalakulása, a nemzetállamok megerősödése az olasz és a német egyesülést követően, az Internacionálé térhódítása olyan országokban, mint Spanyolország és Olaszország (ahol a gazdasági és politikai kö- rülmények gyökeresen eltértek a brit vagy francia viszonyoktól), a brit szakszervezeti mozgalomban tapasztalható igény a még erőteljesebb mértékletesség irányában, a párizsi kommünt követő megtorlások: mindezek a tényezők együttesen okozták, hogy az Internacionálé eredeti szerkezete alkalmatlannak bizonyult az új idők új feladatainak megoldásához.
Ilyen háttéresemények közepette, a centrifugális erők túlsúlyával, az Internacionálé életében bekövetkező fejlemények és a szervezet irányítói természetesen szintén jelentős szerepet játszottak. A londoni konferencia például távolról sem bizonyult annak a mentőakciónak, aminek Marx szándékai szerint lennie kellett volna; valójában a szi- gorú irányítási elv jelentősen növelte belső válságát, mivel nem vette gyelembe a túlsúlyban lévő hangulatot vagy nem volt képes azt az előrelátást tanúsítani, amely Bakunyin és csoportja megerősödésének útját állta volna. (Molnár 1962, 144). Pirruszi győzelemnek bizonyult Marx számára – megpróbálta megoldani a belső kon iktusokat, ám éppen az ellenkezője történt: ezek még hangsúlyosabbakká váltak. Azonban a helyzet továbbra is az maradt, hogy a Londonban megho-zott döntések csak felgyorsították azt a folyamatot, ami már korábban megindult, és képteleség volt visszafordítani.
Mindezen történelmi és szervezeti megfontolásokon túl akadtak még további problémák is, melyeknek aligha volt kisebb súlyuk a főszerep- lőre, Marxra nézve. Ahogyan Marx 1871-ben a londoni konferencia egyik szekciójában emlékeztette a küldötteket: „a Főtanács munkája hatalmasra duzzadt, mivel mostanra már kénytelen volt mind az álta- lános kérdésekkel, mind a nemzeti kérdésekkel foglalkozni.” (Burgelin 1962, II. 217) A szervezet már nem az 1864-es kicsi alakulat volt, mely angol és francia lábakon állt; mostanra már minden európai országban jelen volt, és minden egyes nemezeti szekciójának megvoltak a maguk sajátos problémái és jellemző vonásai. Nem elég, hogy a szervezet gyakorlatilag mindenhol belső bajokkal küzdött, újabb gondokkal járt a lehető legtarkább eszmei málhával felszerelkezett, száműzött kom- münárok Londonba érkezése, és még tovább nehezítette a Főtanács számára a politikai szintézis megteremtének feladatát.
Marx súlyos megpróbáltatásokat élt át az Internacionáléban végzett nyolc évnyi intenzív tevékenysége során. Miután tisztában volt azzal, hogy a munkásság erői a Párizsi Kommün vereségét követően meg- csappantak – és számára ez jelenette az adott időszak legfontosabb tényét –, ezért végül úgy döntött, hátralevő éveit arra fordítja, hogy megpróbálja befejezni A tőke megírását. Amikor átkelt a La Manche- csatornán, hogy Hollandiába menjen, minden bizonnyal érezte, hogy az előtte álló küzdelem az utolsó olyan jelentős tevékenysége lesz, amelyben maga játssza a főszerepet.
Abból a szótlan résztvevőből, akinek 1864-ben a St. Martin Hallban tartott első gyűlésen mutatkozott, mostanra az Internacionálé veze- tőjévé vált, akit nemcsak a kongresszusi küldöttek és a Főtanács, hanem a szélesebb közönség is megismert. Így, bár az Internaci- onálé kétségtelenül óriási köszönettel tartozott Marxnak, nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy Marx élete megváltozzék. A szervezet megalapítása előtt csak a politikai aktivisták kis csoportjainak körében ismerték. Később, de mindenekelőtt a Párizsi Kommün bukása után, illetve természetesen azt követően, hogy 1867-ben kiadta fő művét, hírneve sok európai országban ismertté lett a forradalmárok köré- ben, olyannyira, hogy a sajtó egyenesen „a vörös terror doktorá”-nak nevezte. Az Internacionáléban betöltött szerepéből adódó felelősség – ami lehetővé tette számára, hogy közelről megtapasztaljon oly sok gazdasági és politikai küzdelmet – további hajtóerőt jelentett a kom- munizmussal foglalkozó elmélkedéseiben, és alapvetően gazdagította az antikapitalista elmélet egészét.

Marx versus Bakunyin
A két tábor közötti küzdelem a hágai kongresszust követő hónapokban lángolt fel, de csak néhány alkalommal foglalkozott a felek valódi elmé- leti és ideológiai ellentéteivel. Marx gyakorta gurázta ki Bakunyin ál- láspontját, és „az osztályegyenlőség” szószólójaként festette le (amivel a Szocialista Demokrácia Egyesülés 1869-es programjának alapelveire utalt), vagy egész egyszerűen a politikai tartózkodás hívének nevezte. Ami az orosz anarchistát illeti, aki ellenfelével szemben kevéssé volt elméletileg felkészült, ő előnyben részesítette a személyes vádaskodás és a sértegetés eszközeit.
Így, noha Bakunyin – Proudonhoz hasonlóan – hajhatatlan ellenzéke volt mindenfajta politikai tekintélynek, s különösen annak közvetlen formáját, az államot utasította el, mégis tévedés lenne őt ugyanolyan feketére festeni, mint a mutualistákat. Míg az utóbbiak ténylegesen tartózkodtak mindenféle politikai tevékenységtől, súlyosan ránehe- zedve az Internacionáléra a kezdeti években, az autonomisták – aho- gyan Guillaume hangsúlyozta egyik utolsó felszólalásában a hágai kongresszuson – „a társadalmi forradalom politikájáért harcoltak, a burzsoá politika és az állam felszámolását követelték” (Musto 2014, 76. dokumentum). El kell ismerni, hogy az Internacionálé forradalmi szárnyához tartoztak, és hogy értékes kritikai szempontokkal járul- tak hozzá a munkához a politikai hatalom, az állam és a bürokrácia kérdéseiben.
Akkor hát miben is különbözött a „negatív politika”, amit az auto- nomisták az egyetlen lehetséges akcióformának tekintettek, a centra- listák által képviselt „pozitív politikától”? Az olasz föderáció javaslatára 1872. szeptember 15–16. között Saint-Imier-ben megrendezett nem- zetközi kongresszus, melyen a Hágából visszatért más delegációk képviselői is részt vettek, határozataiban megállapítja, hogy „egyetlen politikai szervezet sem lehet más, csak és kizárólag az uralom szerve- zete, amely az egyik osztályt előnyben részesíti a tömegek rovására, és ha a proletariátus megkísérelné megragadni a hatalmat, akkor maga válna domináns és kizsákmányoló osztállyá.” Következésképpen, „a proletariátus első feladata minden politikai hatalom lerombolása”, és „az ún. ideiglenes és forradalmi politikai hatalom bármilyen szervezete, amely ilyen rombolást hoz létre, csak további megtévesztésül szolgál- na, és éppen olyan veszélyes volna a proletariátusra nézve, mint a ma létező összes kormány” (Musto 2014,78. dokumentum).
Annak ellenére, hogy a két oldal egyetértett abban, hogy fel kell számolni az osztályokat és az állam politikai hatalmát a szocialista társadalomban, nézeteik gyökeresen eltértek egymástól azokban az alapvető kérdésekben, hogy milyen utat kell követni, és a kívánt válto- zás eléréséhez milyen társadalmi erőkre van szükség. Míg Marx szá- mára a forradalom alanya par excellence egy meghatározott osztály, agyáripari munkásság volt, Bakunyin a „nagy gyülevész néphez”, az ún. „lumpenproletariátushoz” fordult, amely, mivel „szinte érintetlen maradt a burzsoá civilizációtól, belső lényegében és inspirációiban, kollektív életének minden szükségletében és nyomorúságában hordozza a jövő szocializmusának magvait.” (Bakunyin 2014, 294) A kommunista Marx megtanulta, hogy a társadalmi átalakulás speci kus történelmi feltételeket, hatékony szervezetet és a tömegek körében hosszú ideig, lassan fejlődő osztálytudatot igényel; az anarchista Bakunyin viszont meg volt győződve arról, hogy az emberek, az ún. „gyülevész nép” egyaránt „legyőzhetetlen és igazságos”, és önmagában is elegendő erőt képvisel ahhoz, hogy „a társadalmi forradalmat bevezesse és győzelemre vigye.” (Bakunyin 2014, 294–295)
Egy másik nézeteltérést a szocializmus megvalósításához szüksé- ges eszközök mibenléte okozott. Bakunyin harcias tevékenységének jó része abban állt, hogy kis, főképpen értelmiségiekből álló „titkos társaságokat” épített ki (vagy ezek kiépítéséről fantáziált): egyfajta „forradalmi vezérkart, amely elkötelezett, energikus, intelligens egyé- nekből áll, akik mindenekelőtt a nép barátai” (Bakunyin 1973, 155), akik előkészítik a felkelést és véghez viszik a forradalmat. Marx viszont a munkásosztály önfelszabadításában hitt, és meg volt győződve arról, hogy a titkos társaságok léte „ellenkezik a proletármozgalom fejlődésé- vel, mert ezek a társaságok a munkások oktatása helyett autoritatív és misztikus törvényeknek vetik alá őket, melyek fékezik függetlenségüket és hamis irányba terelik gondolkodásukat.” (MEM 1968. 17. 610) Az orosz emigráció a munkásosztály minden olyan politikai akcióját elle- nezte, ami nem segítette elő közvetlenül a forradalom kirobbanását, míg az állam nélküli ember, akinek Londonban volt állandó lakhelye, nem tartotta rangján alulinak, hogy társadalmi reformok és részleges célok érdekében mozgósítson, és közben teljességgel meg volt győ- ződve arról, hogy ezeknek erősíteniük kell a munkásosztály harcait, melyek célja a kapitalista termelési mód legyőzése, nem pedig a rendszerbe integrálódás.

Az új Internacionálé
A későbbi években Marx nyerte meg a politikai csatát az anarchistákkal szemben, a munkásosztály szocialista programot fogadott el, egész Európában megvetette lábát, és a nemzetek feletti együttműködés új struktúráit építette ki. Az elnevezés folytonosságától eltekintve (a II. Internacionálé 1889–1916; a III. Internacionálé 1919–1943) mindezek a struktúrák minden lépésükben az I. Internacionálé értékeire és tan- tételeire hivatkoztak. Így aztán az Internacionálé forradalmi üzenete elképesztően termékenynek bizonyult, és olyan gyümölcsöket érlelt, amelyek jócskán túltettek a létezése idején elért eredményein.
Az Internacionálé lehetővé tette, hogy a munkások megértsék, a munka felszabadítása nem vihető végbe egyetlen országban, hanem csak globális méretekben. Továbbá tudatosította köreikben, hogy a célt nekik maguknak kell elérniük saját szervezeti képességeik révén, nem pedig úgy, hogy céljaikat valami más erőre testálják át; azt is tu- datosította bennük, hogy – és ebben Marx elméleti munkája bizonyult alapvetőnek – a kapitalista termelési mód és a bérmunka felszámolása a legfontosabb lépés, mivel egy létező rendszeren belüli javulás, amit szükséges ugyan követelni, de nem tudja megszüntetni a munkaadói oligarchiáktól való függést.
Óriási szakadék választja el azon időszak reményeit a mi korunkra oly jellemző bizalmatlanságtól, az Internacionálé korának rendszer- ellenes szellemiségét és szolidaritását a neoliberális versengés és a privatizáció alakította világ ideológiai alárendeltségétől és individualiz- musától. A Londonban 1864-ben gyülekező munkásságnak a politika iránt tanúsított szenvedélye éles ellentétben áll korunk apátiájával és rezignáltságával.
És mégis, míg mára a munka világa visszatért a tizenkilencedik században tapasztalt kizsákmányolás feltételei közé, az Internacio- nálé projektuma újra kiemelkedően aktuálissá vált. A „világrendszer” mostani barbársága, a jelenlegi termelési mód okozta katasztrofális környezeti állapotok, az egyre mélyülő szakadék a kizsákmányoló kevesek gazdagsága és az óriási többség nyomora között, a nők elnyomása, a háborúk, a rasszizmus és a sovinizmus viharai a mai munkásmozgalomnak sürgető feladatává teszik, hogy újjászervezze magát az Internacionálé két kulcsfontosságú jellemzőjének megfelelő- en: egyfelől struktúráinak sokfélesége, másfelől céljainak radikalizmusa alapján. A Londonban 150 évvel ezelőtt alapított szervezet céljai ma még elevenebbek, mint valaha. Hogy felnőjön korunk kihívásaihoz, az új Internacionálé nem kerülheti meg kettős előfeltételét: plurálisnak és antikapitalistának kell lennie.

 

Fordította: Baráth Katalin

 

References
[1] Lásd Rubel, Maximilien 1974: Marx, critique du marxisme, Paris, Payot, 41: „csak a mitológia – netán a misztifikálás – iránti igény sarkallhatta őket arra, hogy ebben a [politikai programban] a »marxizmus« következményét lássák, azaz a teljesen virágba szökkent doktrínát, amelyet kívülről egy mindenható tudat erőszakol rá az amorf és tehetetlen embertömegre a társadalmi gyógyír keresése során.”
[2] Az Internacionálé történetének összefoglaló áttekintéséhez lásd Marcello Musto (ed.) 2014: Introduction in Workers Unite! The International 150 Years After. New York/London, Bloomsbury, 1–68.
[3] Az 1870-es évek elején a munkásosztály mozgalmát csak Németországban szervezték politikai pártba. A „pártnak” mint fogalomnak a használata – akár Marx, akár Bakunyin követőire gondolunk – nagyon zavaros volt. Maga Marx is meglehetős homályban hagyta a szó jelentését. Rubel szerint Marx számára (Musto 2014, 183) „a párt koncepciója […] az osztály koncepciójával esik egybe.” Végül, fontos hangsúlyozni, hogy az Internacionáléban 1871 és 1872 között végbement konfliktus nem a politikai párt megteremtésének kérdésében folyt (a kifejezést magát a londoni konferencián mindössze kétszer használták és ötször a hágai kongresszuson), hanem inkább „a ’politikai’ jelző használatán” (Haupt 1978, 84).
[4] Ld. Marxnak Ludwig Kugelmannhoz írt levelét (MEM 1975. 33. kötet, 486), ahol Marx megjegyezte, hogy ez a kongresszus „élet-halál kérdése lesz az Internacionálé számára; és mielőtt lemondok, legalább meg akarom védeni a bomlasztó elemektől.”

Categories
Journal Articles

Az Elidegenedés Koncepciójának Újragondolása

I. Bevezetés
Az elidegenedés kérdése a XX. század egyik legfontosabb és legszélesebb körben megvitatott témája volt, ahol Marx elmélete kulcsszerepet kapott a diskurzusban.
Ám ez a koncepció – bár hajlamosak lennénk másként gondolni – nem lineáris módon fejlődött, és az elidegenedésre vonatkozó marxi re exiókat tartalmazó korábban ismeretlen szövegek kiadása mindig jelentős mérföldkő volt az elmélet alakulásának és terjedésének útján.
Az évszázadok során e terminus jelentése többször változott. A teológiai diskurzusban az ember és Isten közötti távolságot jelentette, a társadalmi szerződésről szóló elképzelésekben viszont azt, hogy az egyén elveszítette természetes, eredeti szabadságát. Az elidegenedés első szisztematikus lozó ai leírása G. W. F. Hegel munkája, aki A szellem fenomenológiája (1807) című könyvében az Entäusserung és az Entfremdung terminusokat használta arra a jelenségre, amelynek során az objektivitás birodalmában a Szellem mássá válik, mint önmaga. Ez a problémakör azután jellemzően középpontban maradt a hegeliánus baloldal írásaiban, és Ludwig Feuerbach vallási elidegenedésről szóló elmélete – vagyis hogy az ember saját lényegét egy elképzelt istenségbe vetíti ki (A kereszténység lényege, 1841) – fontos eleme volt a koncepció fejlődésének. Ám ezt követően az elidegenedés eltűnt a lozó a horizontjáról, és a XIX. század második felének egyik jelentős gondolkodója sem tulajdonított neki nagyobb gyelmet. Maga Marx is csupán ritkán használta ezt a terminust azon munkáiban, amelyek még életében megjelentek, és a fogalom teljes mértékben hiányzott a Második Internacionálé (1889–1914) marxizmusából.
Persze ez alatt az idő alatt is sok gondolkodó alakított ki olyan kon- cepciókat, amelyek utóbb kapcsolatba kerültek az elidegenedéssel. A társadalmi munkamegosztásról (1893) és Az öngyilkosság (1897) című munkáiban Émile Durkheim bevezette az „anómia” fogalmát, amely olyan jelenségek összefoglaló neve, ahol a szociális kohéziót garantáló normák a társadalmi munkamegosztás jelentős kiterjedése során válságba kerülnek. A termelési mód nagy változásaihoz társuló társadalmi trendek adják a német szociológiai iskola gondolkodásának alapját is: A pénz lozó ájában (1900) Georg Simmel nagy gyelmet szentelt a társadalmi intézmények dominanciájának az egyének felett, és az emberi kapcsolatok egyre növekvő elszemélytelenedésének; Max Weber pedig Gazdaság és társadalom (1922) című művében hosszan elemezte a társadalom „bürokratizálódásának” jelenségét, az emberi kapcsolatokban eluralkodó „ésszerűséget”, amit a kapitalizmus lényegének tekintett. Ám ezek a szerzők mindnyájan úgy gondolták, hogy megállíthatatlan tendenciákat írnak le. Észrevételeiket gyakorta a fennálló társadalmi és politikai rend javításának vágya árnyalta, de semmi esetre sem az a törekvés, hogy ezt a rendet egy másikkal váltsák fel.

II. Az elidegenedés újrafelfedezése
Az elidegenedéselmélet újrafelfedezése Lukács Györgynek köszönhető, aki a Történelem és osztálytudat (1923) című munkájában Marx A tőkéjének (1867) bizonyos részeire – mindenekelőtt az áru fétisjellegéről (Der Fetischcharakter der Ware) szólókra – hivatkozott, és bevezette az „eldologiasodás” terminusát (Verdinglichung) annak a jelenségnek a leírására, amelynek keretében a munkatevékenység valamiféle független, objektív létezőként kerül szembe az emberi lényekkel, és autonóm, külső törvények szerint uralkodik el rajtuk. A lényegét tekintve azonban Lukács elmélete még a hegeli teóriához hasonlított, hiszen az eldologiasodást valamiféle strukturális adottságnak tekintette. Jóval később, mikor a lukácsi szöveg francia fordításának1 megjelenését követően a diákok és baloldali aktivisták gyelmének fókuszába került, Lukács úgy döntött, hogy az új kiadás- ban egy hosszú, önkritikus előszót illeszt a szöveg elé (1967), amelyben kifejtette, hogy a Történelem és osztálytudat Hegelt követve tesz egyenlőségjelet az elidegenedés és az eldologiasodás közé.2
Az 1920-as évek során egy másik szerző, Iszaak Iljics rubin is erre a kérdésre összpontosított, mikor az Esszék Marx értékelméletéről (1928) című munkájában azt írta, hogy az árufetisizmus elmélete volt „Marx teljes gazdaságtani rendszerének, és különösen értékelméletének a magja”.3 Az orosz szerző véleménye szerint a társadalmi kapcsolatok eldologiasodása „az árutermelő-kapitalista gazdaság valóságos ténye”.4 Ez „a termelési viszonyok »anyagiasulása« nem csupán valamiféle »miszti káció« vagy illúzió. Ez a mai társadalom gazdasági struktúrájának egyik jellemzője […] A fetisizmus nem csupán a társadalmi tudat, hanem a társadalmi létezés egyik jelensége is.”5
Minden éleslátása ellenére – jövőbelátása kétségtelen, ha belegondolunk, hogy milyen időszakban írt – rubin munkássága nemigen járult hozzá az elidegenedés elméletének ismertségéhez; Nyugaton csupán az 1972-es angol fordítás (majd az angolról készülő más fordítások) megjelenése után fedezték fel.
A korszakos pillanat, amely végül forradalmasította az elidegenedéselmélet terjedését, 1932-ben jött el, mikor megjelent a Gazdasági-lozó ai kéziratok 1844-ből, a atal Marx addig kiadatlan írása. A könyvecske hamarosan a XX. század egyik legtöbb nyelvre lefordított, legszélesebb körben terjesztett és megvitatott lozó ai munkája lett, és feltárta, hogy Marx – amikor gazdasági elképzelései formálódtak, és a maga számára felfedezte a politikai gazdaságtant – milyen központi szerepet tulajdonított az elidegenedés elméletének.6 Hiszen az elidegenedett munka (entfremdete Arbeit)7 kategóriájával Marx nem csupán kiterjesztette az elidegenedés problematikáját a filozóai, vallási és politikai szféráról az anyagi termelés területére, de azt is megmutatta, hogy a gazdasági szféra megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy más területeken megérthessük és meghaladhassuk ezt az elidegenedést. A Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből oldalain az elidegenedés olyan jelenségként mutatkozik, amelyben a munka terméke „valamiféle idegen, a teremtőtől független hatalomként” áll szemben a munkával. Marx számára „A munkásnak a maga termékében való külsővé-idegenné válása nemcsak azzal a jelentőséggel bír, hogy munkája tárggyá, külső exisztenciává válik, hanem, hogy rajta kívül, tőle függetlenül, idegenül exisztál és vele szemben önálló hatalommá válik, hogy az élet, amelyet a tárgynak kölcsönzött, ellenségesen és idegenül lép vele szembe.”8
Ezen általános meghatározás mellett Marx négyféle módozatát különböztette meg annak, ahogy a munkás a burzsoá társadalomban elidegenedik:

miközben gazdasági elképzelései formálódtak, és a maga számára felfedezte a politikai gazdaságtant

  1. a munkája termékétől, amely „rajta hatalommal bíró, idegen tárggyá válik”;
  2. munka aktusában, amelyet úgy érzékel, mint „amit saját maga ellen fordított” , vagy „amely nem övé”;9
  3. az ember „nembeli jellegétől”, amely „neki idegen lényeggé” válik;
  4. a más emberi lényektől, valamint „a másik ember munkájától és munkájának termékétől”.10

Hegellel ellentétben Marx számára az elidegenedés nem volt egybevágó az eltárgyiasulással mint olyannal, hanem sokkal inkább a gazdaság egy adott formájának sajátos jelensége: a bérmunkáé, amelynek folyamán a munka terméke saját termelőjével szemben álló tárggyá válik. E két álláspont között óriási politikai távolság van. Míg Hegel szemében az elidegenedés a munka ontológiai megnyilvánulása, Marx a termelés egy adott, kapitalista korszakára vonatkoztatja, és úgy látja, hogy meghaladható, „a társadalomnak a magántulajdontól való emancipációja” által.11 Hasonló megjegyzéseket tett, mikor James Mill Elements of Political Economy című könyvét jegyzetelte ki:
„Munkám szabad életnyilvánítás lenne, ezért az élet élvezete. A magántulajdon előfeltétele mellett munkám élet külsővé-idegenné válása, mert azért dolgozom, hogy éljek, hogy megszerezzem magamnak az élet eszközét. Munkám nem élet. A munkában ezért igenelve lenne az én egyéniségem sajátossága, mert az én egyéni életem igenelve lenne. A munka tehát igazi, tevékeny tulajdon lenne. A magántulajdon előfeltétele mellett az én egyéniségem addig a pontig külsővé-idegenné vált, hogy ez a tevékenység számomra gyűlöletes, gyötrődés és éppenséggel csak a látszata egy tevékenységnek, ezért egy csak kényszerű tevékenység is, és csak egy külsőleges véletlen szükség, nem egy belső szükségszerű szükség által van rám kiróva.”12
Vagyis Marx még ezekben a töredékes, sokszor kétségekkel teli korai írásaiban is mindig történelmi, és nem természeti jelenségként értelmezte az elidegenedést.

III. Az elidegenedés nem marxista értelmezései
Mindazonáltal sok időnek kellett eltelnie, hogy gyökeret verhessen az elidegenedés egy történeti alapú, nem ontológiai jellegű koncepciója. A XX. század elején a legtöbb a témával foglalkozó szerző az emberi lét univerzális jelenségeként tekintett az elidegenedésre. Martin Heidegger például a Lét és idő című könyvében (1927) tisztán lozó ai szempontból közelítette meg. Elidegenedés-fenomenológiájában a „hanyatlás” (Verfallen) kategóriáját használta; a jelenvaló-létnek az a tendenciája, hogy belevesszen az őt körülvevő világ hiteltelensé- gébe és konformizmusába. Heidegger számára „a világra hanyatlás az együtt-való-létezőbe beolvadást jelenti, amennyiben ez utóbbit a felszínes fecsegés, a kíváncsiskodás és a homályosság vezéreli” – nos, mindez meglehetősen távol esik a gyári munkások helyzetétől, ami Marx elméleti megfontolásainak homlokterében állt. Sőt, Heidegger ezt a „hanyatlást” nem tekinti valamiféle „rossz, megvetendő tényleges tulajdonságnak, amelyen netán az emberi kultúra egy magasabb fokra hágva túlléphet”, hanem sokkal inkább ontológiai jellemzőnek, „a világban-levés létformájának”.13
Heideggerrel ellentétben Herbert Marcuse behatóan ismerte Marx munkásságát, az elidegenedést mégis a tárgyiasulással mint olyannal azonosította, nem pedig annak a kapitalista termelési viszonyok közötti megnyilvánulásával. Egy 1933-ban megjelent esszéjében úgy érvel, hogy „a munka terhessége”14 nem tulajdonítható pusztán „a munkateljesítmény speci kus körülményeinek, a munka társadalmi-technikai strukturálásának”,15 hanem alapvető jellemzője.
„A munka során a dolgozó mindig »a dologtól függ«: akár egy gép mellett áll, tervrajzokat készít, szervezeti kérdésekkel foglalkozik, tudományos problémákat kutat, embereket irányít, stb. Tevékenységében átengedi magát a dolog irányításának, aláveti magát és engedelmeskedik a törvényeinek, még akkor is, ha domináns szerepe van tárgya felett […] Soha sem »önmagától függ« […] hanem »mástól, mint önmagától« – még akkor is, ha saját akaratából felvállalt élete szükségleteit elégíti ki. Az emberi létezés eme külsődlegessé válása és elidegenedése […] alapvető és kiküszöbölhetetlen.”16
Marcuse számára „a munkatevékenység veleszületett negatív vonást” hordoz, ami „az ember lét legalapvetőbb lényege”.17 Az elidegenedés kritikája ezáltal általában véve a technológia és a munka kritikájává szélesedik, amelynek meghaladása csakis a játék keretei között képzelhető el, amikor az emberek elérhetik azt a szabadságot, amelyet a termelő tevékenység megtagadott tőlük. „A labda egyetlen pöccintésével a játékos végtelenül nagyobb mértékben tapasztalja a szabadság diadalát az eldologiasodás felett, mint a technikai munka akár legtökéletesebb elvégzésében.”18
Az Eros and Civilization (Érosz és civilizáció) című könyvében (1955) Marcuse szembeötlő távolságot tart a marxi koncepciótól, mikor azt állítja, hogy az ember felszabadulása csakis a munka eltörlésével, illetve a libidónak és a játéknak a társadalmi kapcsolatokban való megerősítésével érhető el. Egy az egyben elvetette annak minden lehetőségét, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló társadalom meghaladhatná az elidegenedést. Véleménye szerint általában véve a munka, és nem speci kusan a bérmunka „egy olyan apparátusnak végzett munka, amelyet ők [a népesség túlnyomó többsége] nem kontrollálhatnak, ami olyan tőlük független hatalomként jelenik meg, amelynek az egyének, ha élni akarnak, alá kell hogy vessék magukat. Ez pedig annál idegenebbé válik, minél specializáltabb lesz a társadalmi munkamegosztás […] A munka […] az elidegenedésben a kielégülés hiányát és az élvezet princípiumának tagadását jelenti.”19
Az a központi fontosságú norma, ami ellen az embereknek lázadniuk kellene, a társadalom által rájuk erőltetett „teljesítmény elve”. Hiszen Marcuse szerint „a szexualitás és a civilizáció közötti kon iktus e dominancia fejlődésével mélyül el. A teljesítményelv igájában a testet és az elmét az elidegenedett munka szerszámaivá teszik; ilyen szerszámokként pedig csupán akkor funkcionálhatnak, ha lemondanak arról a libidós szubjektum-objektum szabadságról, amely eredendően maga az emberi organizmus, és a vágyai […] Az ember […] az elidegenedett teljesítmény eszközeként létezik.”20
Így még ha igazságosan és racionálisan is szervezik meg az anyagi termelést, „az sosem lehet a szabadság és az elégedettség világa […] Csak a munkán kívül eső szféra az, amely szabadságot és kielégülést nyújthat”.21 Marcuse alternatívája szerint meg kell haladni a Marx szívének oly kedves prométheuszi mítoszt, és közeledni a dionüszoszi perspektívához: „az érosz felszabadításhoz”.22 Freuddal szemben, aki a Rossz közérzet a kultúrában (1929) című kötetében úgy vélekedett, hogy egy nem represszív társadalomszervezet az emberi kapcsolatokban elért kulturális szint veszedelmes hanyatlását hozná, Marcuse meg volt győződve arról, hogy ha az ösztönök felszabadítására egy technológiailag fejlett „szabad társadalomban”,23 az emberiesség szolgálatában kerül sor, akkor ez nem csupán haladást jelent, de „új, tartós munkaviszonyokat” is kialakít.24 Ám arról, hogy miként fog kialakulni ez az új társadalom, Marcuse csak meglehetősen ködös és utópisztikus jóslatokkal szolgált. Végül általában a technológia dominanciáját kriti- zálta, vagyis elidegenedéskritikája immár nem a kapitalista termelési mód ellen irányult, és a társadalmi változásokkal kapcsolatban annyira pesszimista lett, hogy a munkásosztályt is azon rétegek közé sorolta, amelyek a rendszert védelmezik.
A frankfurti iskola két vezéralakja, Max Horkheimer és Theodor Adorno szintén kialakították a maguk teóriáját a tömegmédia által megkövetelt invazív társadalmi kontroll és manipuláció szülte elidegenedésről. A felvilágosodás dialektikájában (1944) úgy érveltek, hogy „a technológiai racionalitás maga az uralom racionalitása. Nem más ez, mint az önmagától elidegenedett társadalom kényszerítő természete.”25 Vagyis a mai kapitalizmusban még a szabadidőt – a munkától megszabadított időt – is magukba olvasztották a konszenzust újratermelő mechanizmusok.
A II. világháborút követően az elidegenedés koncepciója utat talált a pszichoanalízisbe is. Alkalmazói Freud azon elképzeléséből indultak ki, hogy az ember rákényszerül a természet és a kultúra közötti választásra, és ezért, hogy a civilizáció biztosítékait élvezhesse, szükségszerűen el kell fojtani ösztöneit.26 Akadtak pszichológusok, akik összekötötték az elidegenedést és azokat a pszichózisokat, amelyeket egyesekben e választási kényszer okozott. Ezzel az elidegenedés teljes, terjedelmes problematikáját egyetlen, pusztán szubjektív jelenségre degradálták.
A pszichoanalízis szempontjából az elidegenedést legalaposabban Erich Fromm vizsgálta. Legtöbb kollégájával ellentétben ő soha nem választotta el az elidegenedés megnyilvánulásait a kapitalizmus történeti kontextusától; a The Sane Society (1955; magyarul: Utak egy egészséges társadalom felé. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010) és a Marx’s Concept of Man (Marx emberképe, 1961) című könyveiben e koncepció segítségével igyekezett hidat verni a pszichoanalízis és a marxizmus közé. Ám még Fromm is mindig a szubjektivitásra tette a fő hangsúlyt; koncepciója szerint az elidegenedés „olyan tapasztalási mód, amelyben az individuum önmagát idegenként tapasztalja meg”27 – és így továbbra is túlságosan szűkre, az egyénire fókuszál. Sőt, a marxi elidegenedéselmélet leírásában Fromm kizárólag a Gazdasági- filozófiai kéziratok 1844-ből koncepciójára alapoz, és így alapjában véve nem látja meg, hogy az elidegenedett munka gondolata milyen speci kus és központi szerepet kap Marx egész gondolkodásában. Ez a hiátus megakadályozta Frommot, hogy komolyabb gyelmet fordítson az objektív elidegenedésre (a munkás elidegenedésére saját munkájának termékétől a munkafolyamatban), és így olyan álláspontokat védelmezett, amelyek a mögöttes struktúrák gyelmen kívül hagyása miatt látszanak kétesnek.
„Marx úgy vélte, hogy a munkásosztály a leginkább elidegenedett osztály […] Nem látta előre, hogy az elidegenedés milyen óriási mértékben válik az emberek túlnyomó többségének végzetévé […] Hogy tovább ne menjünk, a hivatalnok, a bolti eladó, az ügyintéző ma jóval inkább elidegenedettek, mint a szakképzett zikai munkás. Az utóbbi tevékenysége még mindig függ olyan bizonyos személyes minőségektől, mint gyakorlottság, megbízhatóság stb., és nem kényszerül »személyiségét«, mosolyát, véleményét a piacra dobni.”28
Az egyik legfontosabb nem marxista elidegenedéselmélet Jean-Paul Sartre-hoz és a francia egzisztencialistákhoz kapcsolódik. Az 1940-es években a háború borzalmai és az azokból fakadó crise de conscience következében az elidegenedés jelensége – részben Alexandre Kojève újhegelianizmusának hatására29 – gyakorta visszaköszönő referenciává vált mind a lozó ában, mind a szépirodalomban. Ám a koncepció ezúttal is sokkal általánosabb volt, mint Marxnál, a társadalomban élő ember egyfajta diffúz elégedetlenségével azonosították, az emberi individualitás és a tapasztalatok világa közötti szakadásként, lebírhatatlan condition humaine-ként tekintettek rá. Az egzisztencialista lozófusok nem tulajdonítottak semmiféle társadalmi gyökeret az elidegenedésnek, és úgy látták, hogy az elkerülhetetlen velejárója minden „fakticitásnak” (kétségtelen, hogy ezekben a véleményekben nagy szerepe volt a szovjet kísérlet bukásának is), és az emberi különbözőségnek. 1955-ben Jean Hippolyte ezt így fogalmazta meg az irányzat egyik legjelentősebb munkájában:
„[Az elidegenedés], úgy tűnik, nem redukálható pusztán az embernek a kapitalizmusban való elidegenedésére, ahogy azt Marx értette. Ez utóbbi csak egyik vonatkozása az emberi öntudat sokkal egyetemesebb problémájának, amely képtelen magát elszigetelt cogitóként felfogni, és csupán egy saját maga által konstruált világban tudja felismerni magát, a többi létezőben, akiket elismer, illetve időnként elutasít. De a Másikban való önfelismerésnek ez a formája, ez a tárgyiasítás, többé-kevésbé mindig elidegenedés, önazonosság vesztése és egyidejű önfelismerés. Így a tárgyiasulás és az elidegenedés nem elválaszthatóak, egységük pedig egyszerűen a magában a történelmi folyamatban jelentkező dialektikus feszültség kifejeződése.”30
Marx az emberi alávetettségnek egy kritikáját fejlesztette ki, amely ellenséges álláspontra helyezkedett a kapitalista termelési módokkal szemben. Az egzisztencialisták ellenkező irányú csapást követtek, és igyekeztek Marx munkásságának azon részeit koncepciójukba integrálni, amelyeket hasznosnak láttak egy minden speci kus történeti kritikától megfosztott, pusztán lozó ai jellegű diskurzus számára.31

IV. A atal Marx elidegenedésről szóló írásai körüli vita
Az elidegenedésről kibontakozott franciaországi vitában gyakran hivatkoztak Marx elméletére. Ám többnyire csupán a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből téziseire koncentráltak; még A tőke azon fejezetei sem kerültek fókuszba, amelyekre Lukács támaszkodott az eldologiasodás elméletének kidolgozásakor. Sőt, az 1844-es Kéziratok kontextusából néhány mondatot kiragadtak, és olyan szenzációs idézetekként lobogtattak, amelyek állítólag egy „új Marx” létét igazolták, akit átitatott a lozó a, viszont mentes attól a közgazdasági determinizmustól, amelyet a kritikusok (néha anélkül, hogy olvasták volna) A tőkének tulajdonítottak. Továbbra is az 1844-es szövegre alapozva a francia egzisztencialisták messze a legnagyobb hangsúlyt az önelidegenedésre (Selbstentfremdung) tették, vagyis a munkás elidegenedésére az emberi nemtől, a többi embertől – azaz egy olyan jelenségre, amit Marx is tárgyalt atalkori írásaiban, de mindig az objektív elidegenedéshez kötve.
Ugyanez a szembetűnő hiba jellemzi a II. világháború utáni politikaelmélet kulcs gurájának, Hannah Arendtnek vonatkozó munkásságát. A The Human Condition című 1958-as írásában ő is a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből köré szervezve ábrázolja Marx elidegenedéskoncepcióját, és még az abban Marx által említettek közül is egyetlen típust emel ki: a szubjektív elidegenedés kategóriáját. Ennek alapján állítja, hogy „a kisajátítás és az emberalkotta világ elidegenedése egybevágóak; és a modern kor, a játékban résztvevők szándékától alaposan eltérve, azzal kezdődött, hogy a népesség bizonyos rétegeit elidegenítette a világtól. […] A világ-elidegenedés jelzi a modern kor kezdetét, és nem az önelidegenedés, ahogy azt Marx gondolta.”32
Annak bizonyítékául, hogy nemigen ismeri Marx érettebb kori munkásságát, Arendt nem A tőke soktucatnyi idevágó, fontos mondatából idéz, és nem is a nagy művet előkészítő számos kéziratból, hanem egy igen korai Marx-írásból, az 1842-ben írott Viták a falopási törvényről című cikkből, azt igazolandó, hogy Marx számára „nem volt teljesen ismeretlen, hogy milyen hatásai vannak a világtól való elidegenedésnek a kapitalista társadalomban”. Arendt mindebből arra a meglepő következtetésre jutott, hogy „az efféle alkalmi megfontolások csekély szerepet kaptak az életműben, amely határozottan megmaradt a kor extrém szubjektivizmusában”.33 Hogy Marx mikor és hogyan állította előtérbe az „önelidegenedést” a kapitalista társadalom elemzése során, olyan titok, amelyről Arendt soha, egyetlen írásában sem lebbentette fel a fátylat.
Az 1960-as években a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből elidegenedéskoncepciója vált a vita legfontosabb tárgyává a marxi életmű értelmezése során. Sokan állították, hogy éles határvonal húzódik a „ atal Marx” és az „érett Marx” között – ezt a szándékolt, mesterséges szembeállítást azok is elfogadták, akik a korai, lozó ai munkákat kedvelték, és azok is, akik szemében csakis A tőke írója volt a hiteles Marx (így Louis Althusser és az orosz tudósok). Míg az előbbiek a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből elidegenedéselméletét a marxi társadalomkritika leglényegesebb elemévé emelték, az utóbbiak nemegyszer kifejezett „elidegenedésfóbiában” szenvedtek, és előbb a koncepció relevanciáját igyekeztek kisebbíteni,34 vagy amikor ez a stratégia már nem volt járható út, az egész elidegenedéstémát úgy írták le, mint „ifjonti ballépést, hegeliánus maradványt”,35 amelyen utóbb maga Marx is túllépett. Az első táborba tartozók nem törődtek azzal, hogy az 1844-es kéziratokat egy olyan huszonhat éves atalember írta, aki éppen csak belekezdett komolyabb tanulmányaiba; eközben a másik tábor hívei továbbra sem fogadták el a marxi elidegenedéselmélet fontosságát, még akkor sem, amikor újabb és újabb szövegek jelentek meg, jelezve a nem szűnő érdeklődést, és rámutatva, hogy ez a teória milyen jelentőséget kapott Marx munkásságának különböző szakaszaiban.
Azt tagadni – ahogy pedig sokan tették –, hogy a Gazdasági-filozófiai kéziratokban az elidegenedés elmélete Marx gondolkodásának súlyponti eleme, nyilvánvalóan helytelen, és valójában munkásságának nemismeretéről árulkodik.36 Ugyanakkor, amikor Marx az elidegenedésről megjelentetett írások következtében ismét a világ lozó ai irodalmának leggyakrabban vitatott és hivatkozott szerzőjévé vált, a tézist és a körülötte folyó vitákat a Szovjetunióban övező csend világosan megmutatta, hogy Marx írásai ott milyen instrumentális szerepet kaptak. Azt, hogy az elidegenedés létezhet a Szovjetunióban vagy szatellit államaiban, egy az egyben elutasították, és ezért bármilyen, a témával foglalkozó szöveget komoly gyanakvással kezeltek. Ahogy Henri Lefèbvre megjegyezte: „a szovjet társadalomban márpedig az elidegenedés kérdése nem kerülhet többé napirendre. A hatalom felsőbb parancsára, az Állam nevében, ennek a koncepciónak pusz- tulnia kell!”37 Ezért aztán az 1970-es években a „szocialista tábor” szerzői közül csak igen kevesen szenteltek bármiféle gyelmet ennek a problémának.
Egy sor ismert nyugati szerző szintén alaposan alulértékelte a jelenség összetettségét. Lucien Goldmann például úgy vélte, hogy az elidegenedés akár az adott társadalmi-gazdasági körülmények között is meghaladható, és Recherches dialectiques (Dialektikus kutatások, 1959) című művében azt bizonygatta, hogy az elidegenedés pusztán a tervgazdálkodás hatására eltűnik vagy legalábbis visszaszorítható: „Az eldologiasodás valójában olyan jelenség, amely szorosan kötődik a tervezés hiányához, a piaci termeléshez”; a keleti szovjet politika és a nyugati keynesiánus politikák eredményeként „az előbbiek esetében megszűnt, az utóbbiaknál pedig progresszíven csökkent az eldologiasodás”.38
A történelem beigazolta, hogy ezek a jóslatok milyen tévesek voltak.

V. Az elidegenedés elméletének ellenállhatatlan vonzereje
Az 1960-as években valóságos divattá váltak az elidegenedéselméletek, és világszerte könyvek és tanulmányok százai tárgyalták őket. Egyszerűen ez volt az elidegenedés aranykora. A legkülönbözőbb politikai irányultságú és szakterületű szerzők azonosították hatását az áruvá válásban, a túlzott specializálódásban, az erkölcsök lazulásában, a bürokratizálódásban, a konformizmusban, a konzumerizmusban, az én feloldódásában az új technológiák közepette vagy akár a személyes elszigetelődésben, az apátiában, a társadalmi vagy etnikai marginali- zálódásban és a környezetszennyezésben.
Az elidegenedés koncepciója tökéletesen kifejezni látszott a kor szellemét, és valóban: a kapitalista társadalommal szembeni kritikája mind a szovjetellenes lozó ai marxizmus, mind a katolikus világ legdemokratikusabb és legprogresszívebb elemei számára afféle közös ponttá tette. Mindazonáltal az elmélet népszerűsége és lépten-nyomon való alkalmazása jókora terminológiai zűrzavart eredményezett.39 Az elidegenedés néhány év leforgása alatt olyan üres formulává kopott, amely átfogta az emberi boldogtalanság teljes spektrumát – olyan egyetemessé, hogy ez önmagában is megváltoztathatatlannak állította be.40
Guy Debord 1967-ben megjelent könyve, A spektákulum társadalma, amely kiadását követően pillanatok alatt a rendszer ellen lázadó diákok nemzedéki kiáltványa lett, az elidegenedés elméletét a nem anyagi termelés kritikájával kapcsolta össze. Horkheimer és Adorno azon téziseire alapozva, amelyek szerint a társadalmi renddel való konszenzus termelése kiterjed a szórakoztatóiparra és a szabadidőre is, Debord azt állította, hogy a munkán kívüli szférát többé nem lehet a termelő tevékenységtől különálló valamiként értelmezni:
„Míg a tőkefelhalmozás primitív szakaszában »a nemzetgazdaság a proletárt […] csak mint munkást szemléli«, akinek elég megkapnia a feltétlen minimumot, hogy újratermelhesse a munkaerejét, és sohasem tekinti őt »munkán kívüli idejében mint embert«, addig az uralkodó osztály ezen elképzelései azonnal a fejük tetejére állnak, mihelyt az árutermelés a bőség olyan szintjére jut, ahol a munkástól már többlet-együttműködés kívántatik meg. Így munkásunk, akit a ter-melés egész szerveződése és felügyeleti rendszere addig csakis teljes megvetésben részesített, hirtelen azt találja, hogy mihelyt a munkáját leadta, keresett udvariassággal, felnőttként kezelik – mint fogyasztót. Eljutottunk oda, hogy az áru humanizmusa áll ki a munkások »munkán kívüli idejéért és emberi mivoltáért«, s ez egyszerűen azért lehet így, mert mostantól a politikai gazdaságtannak, politikai gazdaságtan mivoltában, lehetősége és kötelessége uralkodni e szférák felett is.”41
Debord szerint a gazdaság dominanciája a társadalmi lét felett kezdetben olyan folyamat volt, „amelynek révén a lét birtoklássá fokozódott le”, addig a „mostani szakasz […] újabb elmozdulást tesz szükségszerűvé, a birtoklástól a »látszás« felé”.42 Ezért állította Debord éppen a spektákulum világát vizsgálódása középpontjába: „A spektákulum társadalmi szerepe az elidegenedés konkrét előállítása”;43 ez az a jelenség, amelyben „az árufetisizmus elvének tökéletes beteljesülése” végbemegy.44 Ilyen körülmények között az elidegenedés olyan mértékben erősítette meg magát, hogy végül izgalmas élménnyé vált az egyének számára, a nép olyan új ópiumává, amely fogyasztásra, a „létező feltételekkel való azonosulásra”45 késztet, és arra, hogy tovább lépjenek saját vágyaiknál és valódi létüknél:
„A spektákulum a fejlődésnek az a foka, amikor az áru bevégzi a társadalmi lét teljes leigázását. […] A modern gazdasági termelés diktatúrája egyszerre növekszik extenzív és intenzív módon. […] A »második ipari forradalomnak« ebben a szakaszában, az elidegenedett termelés mellett, immár az elidegenedett fogyasztás halmazati kötelessége is terheli a tömegeket.”46
Debord nyomdokain haladva Jean Baudrillard is a kései kapitaliz- musban történt társadalmi változások kritikai értelmezésére használta az elidegenedés koncepcióját. 1970-ben megjelent La Société de consommation (A fogyasztás társadalma) című könyvében távolságot tart a termelést a fókuszba helyező marxista koncepciótól, és a fogyasztást tekinti a modern társadalom legfontosabb aspektusának. A „fogyasztás kora”, mikor a reklámok és a közvélemény-kutatások mesterséges igényeket és tömeges konszenzust generálnak, egyben az „elidegenedés kora” is volt.
„Az áru logikája általánossá vált, és ma már nem csupán a munkafolyamatokat és az anyagi termékeket határozza meg, de a teljes kultúrát, szexualitást, az emberi kapcsolatokat, ideértve még a fantáziát és az egyéni motivációkat is […] Minden spektakularizálódott, vagy más szavakkal imidzseket, jeleket, fogyasztási modelleket ébreszt, provokál ki és igazgat.”47
Baudrillard politikai tanulságai mindazonáltal meglehetősen zavarosak és pesszimisták voltak. A tömeges társadalmi erjedés láttán úgy gondolta, hogy „1968 lázadói […] túlzott mértékben tárgyiasították a tárgyakat és fogyasztásukat, mikor diabolikus természetet tulajdonítottak nekik”. Véleménye szerint „az »elidegenedés« körüli összes hajcihő, az összes pop-art és anti-art gúnyolódás” pusztán „a játszma részét képező vádaskodás: a kritikai maskarádé, az az ellentörténet, amelytől maga a történet kerekké válik”.48 Így, messzire jutva a marxizmustól, amely számára a munkásosztály a világ megváltoztatásának referenciapontja, Baudrillard egy messianisztikus felhívással zárta könyvét, amely éppoly általános volt, mint amilyen kérészéletű: „Várnunk kell tehát az erőszakos robbanásokra, a hirtelen földindulásokra, amelyek éppoly váratlanok és megjósolhatatlanok lesznek, mint 1968 májusa”.49

VI. Az elidegenedéselmélet az amerikai szociológiában
Az 1950-es években az elidegenedés koncepciója az észak-amerikai szociológusok szótáraiban is megjelent, ám ők egészen másként közelítették meg tárgyukat, mint európai kortársaik. A mainstream szociológia egyéni emberi problémaként, és nem társadalmi viszonyként tekintett az elidegenedésre,50 és a megoldását abban keresték, hogy az egyének miként tudnak alkalmazkodni a fennálló rendhez, nem pedig a társadalom megváltoztatásának kollektív aktusaiban.51
Itt is hosszú időnek kellett bizonytalanságban eltelnie, mielőtt kialakult egy világos, általánosan elfogadott meghatározás. Néhány szerző pozitív jelenségként tekintett az elidegenedésre, a kreativitást kifejező olyan eszközként, amely általában véve hozzátartozik az emberként létezéshez.52 Az is általánosan elfogadott elképzelés volt, hogy az elidegenedés az egyén és a társadalom közötti szakadás eredménye.53 Seymour Melman például a döntések megformálódása és végrehajtása közötti törésből vezette le az elidegenedést, és megállapította, hogy az egyaránt érinti a munkásokat és a menedzsereket.54 Az A Measure of Alienation (Az elidegenedés felmérése, 1957) című tanulmányában, amely az elméletről szóló vitát harangozta be az American Sociological Review hasábjain, Gwynn Nettler közvélemény-kutatással próbált de níciót adni. Ám szöges ellentétben a munka körülményeit célzó munkásmozgalmi gyökerű felmérésekkel, az ő kérdőívei láthatóan sokkal inkább a korabeli mccarthysta kánonból, mintsem a tudományos kutatás igényéből merítettek inspirációt.55 Nettler az elidegenedéslényegében az amerikai társadalom konzervatív értékeinek eluta- sításával azonosította: „népszerűtlen averziók tartós fenntartása a családközpontúsággal, a tömegmédiával és a közízléssel, a jelenlegi eseményekkel, a népszerű ismeretterjesztéssel, a hagyományos vallással, a céltudatos életformával, a nacionalizmussal és a választási rendszerrel szemben”.56
Az amerikai szociológiai paradigma konceptuális szűkössége csak Melvin Seeman rövid cikkének, az On the Meaning of Alienation (Az elidegenedés jelentéséről) című írásnak 1959-es megjelenése után kezdett enyhülni, amely gyorsan a szakterület művelőinek kötelezo referenciájává vált. Az elidegenedés öt fő típusát – hatalomnélküliség, jelentésnélküliség (vagyis az embert körülvevő események értelmének meglátására való képtelenség), normátlanság, elszigeteltség és önelidegenedés57 – listája azt mutatja, hogy ő is elsődlegesen szubjektív nézőpontból közelítette meg a kérdést. Ehhez hasonló robert Blauner értelmezése is Alienation and Freedom (Elidegenedés és szabadság, 1964) című munkájában. Szerinte az elidegenedés „a személyes tapasztalatok egy minősége, amely speci kus társadalmi leosztásokból ered”,58 bár kiterjedt kutatásai hatására okaiként „az óriási szervezetekben való munkát, és az ipari társadalmakat átitató személytelen bürokráciát” találta meg.59
Az amerikai szociológia ezt követően általában olyan, alapvetően az emberi tudatosságot érintő jelenségként tekintett az elidegenedésre, ami az ipari termelés rendszeréhez kötődik, függetlenül attól, hogy ez a termelés kapitalista-e vagy szocialista.60 Ez a megközelítés természetesen végképp leértékelte, illetve gyelmen kívül hagyta az elidegenedést meghatározó történelmi-társadalmi faktorokat, és egy olyan hiperpszichologizálást eredményezett, amely az elidegenedést nem társadalmi problémaként, hanem egyének patologikus tünetegyüttesének értelmezte, és ennélfogva egyéni szinten vélte kezelhetőnek.61 Míg a marxista gondolkodásban az elidegenedés koncepciója a kapitalista termelési móddal szembeni legélesebb kritikák elemét képezte, a szociológia birodalmában intézményesülve pusztán a társadalmi normáknak való egyéni meg nem felelés jelenségévé redukálódott. Ehhez hasonlóan az a kritikai dimenzió, amit az elmélet a lozó ában kapott (még az olyan gondolkodóknál is, akik meghaladhatatlannak feltételezték), a szociológiában illuzórikus semlegességnek adta át a helyét.62
E metamorfózis további hatása a koncepció elméleti elszegényedése volt. Az ember munkatevékenységéhez, társadalmi és intellektuális létéhez kapcsolódó komplex jelenségből az elidegenedést olyan parciális kategóriává fokozták le, amelyet azután a különféle kutatási specializációk igényei szerint szabdaltak fel.63 Az amerikai szociológusok azzal érveltek, hogy e metodológiai választás következtében politikai felhangoktól mentesen, a tudományos objektivitás fényében elemezhették az elidegenedést. Valójában azonban ennek az apolitikus „fordulatnak” magától értetődően megvoltak a politikai implikációi, hiszen az ideológiamentesség és az értéksemlegesség büszke lobogói mögött a domináns értékek és az uralkodó társadalmi rend védelmezése húzódott meg.
Vagyis az elidegenedés marxista és amerikai szociológiai felfogásának értelmezése között nem az volt a különbség, hogy az előbbi politikai, míg az utóbbi tudományos alapokon áll. Inkább arról volt szó, hogy míg a marxisták olyan értékeket vallottak, amelyek ellenségesen álltak szemben az amerikai társadalom domináns értékeivel, addig az amerikai szociológusok a fennálló társadalmi rend értékeit védelmezték, és azokat ügyesen az emberiség örökkévaló értékeiként állították be.64 Az amerikai tudományos közéletben az elidegenedés elmélete valódi torzításon ment keresztül, hogy végül éppen azon társadalmi osztályok apologétái használják fel, amely osztályok ellen oly régóta irányult.65

VI. Az elidegenedés A tőkében és az azt előkészítő kéziratokban
Marx saját írásai igen fontosak voltak azok számára, akik ezzel a problémával foglalkoztak. A gyelem kezdetben a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből körül összpontosult, de azután új szövegek megjelenésével lehetőség nyílt alaposabban rekonstruálni e gondolat kifejlődését.
Az 1840-es évek második felétől Marx nem használta sűrűn az „elidegenedés” kifejezést; ez alól kivételt jelent első könyve, A szent család (1845), amelyet Engelsszel közösen írt, ahol némely Bruno és Edgar Bauerrel szembeni polémiában jelenik meg a szó, illetve A német ideológia (1845–46) egy bekezdése, amelyet szintén Engelsszel írt. Miután elvetette A német ideológia kiadásának gondolatát, Marx A bérmunka és tőke hasábjain tért vissza az elidegenedés elméletéhez. Ez a füzet Marxnak a brüsszeli Német Munkások Ligájában 1847-ben tartott előadásain alapult, de azokban nem jelent meg az elidegenedés kifejezés, hiszen túl elvont lett volna a célközönség számára. Ezekben a szövegekben Marx arról írt, hogy a bérmunka nem tartozik a munkás saját „élettevékenységéhez”, hanem „életének feláldozását” testesíti meg. A munkaerő olyan áru, amelyet a munkásnak „életéért cserében” el kell adnia, és „tevékenységének terméke ezért nem is célja tevékenységének”.66 „És a munkás, aki tizenkét órán át sző, fon, fúr, esztergál, épít, lapátol, követ tör, terhet hord stb. – vajon élete megnyilvánulásának, életnek tekinti-e ezt a tizenkét órai szövést, fonást, fúrást, esztergálást, építést, lapátolást, kőtörést? Ellenkezőleg. Az élet ott kezdődik számára, ahol ez a tevékenyég megszűnik: az asztal mellett, a kocsmapultnál, az ágyban. A tizenkét órai munkának ellenben számára nem mint szövésnek, fonásnak, fúrásnak stb. van értelme, hanem mint keresetnek, amely az asztalhoz, a kocsmapulthoz, az ágyba juttatja. Ha a selyemhernyó azért fonna, hogy létét mint hernyó tengesse, tökéletes bérmunkás volna.”67
Ezt követően az 1850-es évekig nem találunk utalásokat az elidegenedésre Marx életművében. Az 1848-as forradalmak bukását követően kénytelen volt Londonba emigrálni; ott pedig minden energiáját a politikai gazdaságtan tanulmányozására fordította, és néhány rövidebb történelmi témájú írásától68 eltekintve nem publikált más könyvet. Mikor azonban újra gazdasági témába kezdett A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (ismertebb nevén a Grundrisse) írásakor,többször is használta az elidegenedés kifejezést. Ebben a szövegben sok szempontból visszaköszöntek a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből tézisei, bár a British Museumban folytatott közel évtizednyi kutatómunka után Marx sokkal alaposabban ki tudta fejteni azokat.
„A tevékenység társadalmi jellege, akárcsak a termék társadalmi formája, akárcsak az egyénnek a termelésben való részesedése itt mint az egyénekkel szemben idegen, dologi valami jelenik meg; nem mint egymáshoz való viszonyulásuk, hanem mint alárendelődésük olyan viszonyoknak, amelyek tőlük függetlenül fennállnak és a közömbös egyének egymással való ütközéséből keletkeznek. A tevékenységek és termékek általános cseréje, ami minden egyes egyén számára életfeltétellé vált, kölcsönös összefüggésük, nekik maguknak idegenül, független dologként jelenik meg. A csereértékben a személyek társa- dalmi vonatkozása a dolgok társadalmi viszonyulásává változott át; a személyi tehetség dologi tehetősséggé.”69
A Grundrisse elidegenedésleírását elmélyíti a közgazdasági kategóriák mélyebb megértése, és a sokkal alaposabb társadalmi elemzés. Az elidegenedés és a csereérték közötti kapcsolat leírása ennek fontos aspektusa. És a modern társadalom e jelenségéről írott egyik legkáprázatosabb passzusban Marx az elidegenedést a tőke és az „eleven munkaerő” közötti ellentéttel is összeköti:
„Az eleven munka objektív feltételei úgy jelennek meg, mint elválasztott, önállósult értékek az eleven munkaképességgel mint szubjektív létezéssel szemben […] Az eleven munkaképesség objektív feltételei úgy vannak előfeltételezve, mint vele szemben önálló létezés, mint egy az eleven munkaképességtől megkülönböztetett és vele önállóan szemben álló szubjektum objektivitása; az újratermelés és értékesítés, azaz ezeknek az objektív feltételeknek a bővítése ezért egyszersmind egy idegen, a munkaképességgel közömbösen és önállóan szemben álló szubjektum gazdaságaként való újratermelésük és újonnan termelésük. Amit újratermelnek és újonnan termelnek, az nemcsak az eleven munka eme objektív feltételeinek a létezése, hanem önálló, azaz egy idegen szubjektumhoz tartozó értékként való létezésük ezzel az eleven munkaképességgel szemben. A munka objektív feltételei szubjektív létezésre tesznek szert az eleven munkaképességgel szemben – a tőkéből tőkés lesz.”70
Nem a Grundrisse volt az érett Marx egyetlen, az elidegenedéssel is foglalkozó szövege. Öt évvel később A közvetlen termelési folyamat eredményei (1863–64) – amely A tőke kiadatlan hatodik fejezete címen is ismert – még közelebbi kapcsolatba hozták egymással az elidegenedés gazdasági és politikai elemzéseit. „A tőkésnek a munkás fölötti uralma ezért a dolognak az ember, a holt munkának az eleven munka, a terméknek a termelő fölötti uralma” – írta Marx.71 A kapitalista társadalom előszeretettel „cseréli fel a munka társadalmi termelőerőit a tőke dologi tulajdonságaival”,72 hogy valóban végbemegy „a dolgok megszemélyesítése és a személyek eldologiasítása”, amelynek következtében „a termelési eszközök, a tárgyi munkafeltételek úgy jelennek meg, hogy nem ők vannak alávetve a munkásnak, hanem a munkás jelenik meg úgy, hogy alá van vetve nekik.”73
A valóságban – érvelt Marx – „a tőke nem dolog, ahogy a pénz sem dolog. A tőkében, ahogy a pénzben a személyek meghatározott társadalmi termelési viszonyai úgy jelentkeznek, mint dolgoknak személyekhez való viszonyai, vagy meghatározott társadalmi kapcsolatok úgy jelennek meg, mint dolgok társadalmi természeti tulajdonságai. Bérmunkarendszer nélkül nincs értéktöbblet-termelés, értéktöbblet- termelés nélkül nincs tőkés termelés, tehát nincs tőke és nincs tőkés. Tőke és bérmunka (így nevezzük annak a munkásnak a munkáját, aki eladja saját munkaképességét) csak ugyanazon viszony két tényezőjét fejezik ki. A pénz nem válhat tőkévé anélkül, hogy ne cserélődne munkaképessége mint magától a munkástól vett árura. Másrészt a munka csak bérmunkaként jelenhet meg, mihelyt saját tárgyi feltételei úgy lépnek szembe vele, mint önző hatalmak, idegen tulajdon, magáértvaló és magához ragaszkodó érték, egyszóval mint tőke. Ha tehát a tőke az anyagi oldalát tekintve – vagy azon használati értéket tekintve, melyekben létezik – csak magának a munkának a tárgyi feltételeiből állhat, formai oldalát tekintve ezeknek a tárgyi feltételeknek úgy kell szemben állniok a munkával, mint idegen, önálló hatalmaknak, mint olyan értéknek – tárgyiasult munkának – amely úgy viszonyul az eleven munkához, mint önmaga fenntartásának és gyarapításának puszta eszközéhez.”74
A kapitalista termelési módban az emberi munka a tőke értékesülési folyamatának eszközévé válik, és „azáltal, hogy az eleven munkaképességet bekebelezik a tőke tárgyi alkotórészeibe, a tőke megelevenedett szörnyeteggé válik, és »működni« kezd, »mint hogyha teherbe esett vón«”.75 Ez a mechanizmus folyamatosan növekszik a termelési folyamat során. A tudományos fejlődés és a gépesítés – mindez a közösség társadalmi fejlődésének része – a tőke olyan erőivé válnak, amelyek úgy tűnnek, mintha a természetéhez tartoznának, és a kapitalista rend formájában állnak szemben a munkásokkal:
„a sajátosan tőkés termelési mód kifejlődésével nemcsak hogy ezek a dolgok – a munkának ezek a termékei, mind használati értékekként, mind csereértékekként – állnak lábra a munkással szemben és mint »tőke« szembelépnek vele, hanem a munka társadalmi formái is a tőke fejlődési formáiként és ezért a társadalmi munka így kifejtett termelőerői a tőke termelőerőiként jelentkeznek. Mint ilyen társadalmi erők a munkával szemben »kapitalizálódtak«. Valójában a kooperációbeli közösségi egység, a munkamegosztásbeli kombináció, a természeti erőknek és a tudományoknak, a munka termékeinek gépi berendezésként való alkalmazása – mindez az egyes munkásokkal úgy lép szembe, mint ami idegen, dologi, készen talált, mint ami közreműködésük nélkülés gyakran ellenére van, önállóan, mint puszta létezési formái a tőlük független és felettük uralkodó munkaeszközöknek, amennyiben ezek dologiak; s a tőkésben vagy alantasaiban (képviselőiben) testet öltött értelme és akarata az összműhelynek, amennyiben ezt saját kombinációjuk alakította ki – mint a tőkének, amely a tőkésben él, a funkciói.”76
Ebben a folyamatban a tőke „igen titokzatos lénnyé válik”. „A munkafeltételek mint társadalmi hatalmak tornyosulnak fel a munkással szemben és ebben a formában kapitalizálódtak.”77
Az 1960-as évektől A tőke kiadatlan hatodik fejezetének, és különösen a Grundrissének a terjedése kikövezte az utat az elidegenedés olyan új értelmezése előtt, amely eltért a szociológiában és a pszichológiában uralkodó paradigmáktól. Ezt a koncepciót az elidegenedés gyakorlati meghaladásának igénye mozgatta, vagyis a társadalmi mozgalmak, pártok és szakszervezetek politikai akcióinak igénye a munkásosztály élet- és munkakörülményeinek megváltoztatására. Azoknak a szövegeknek a kiadása, amelyekre (a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből után) úgy tekintettek, mint Marx elidegenedés-textusainak „második generációjára”, nem csupán koherens elméleti alapot nyújtott az elidegenedés további tanulmányozásához, de mindenekelőtt annak a páratlan politikai és társadalmi mozgalomnak az antikapitalista ideológia platformjává vált, amely ebben az időben robbant ki világszerte. Az elidegenedés kilépett a lozó ai könyvek lapjai közül, meghódította az egyetemi előadótermeket, az utcát, a munkások harcainak helyszíneit, és a burzsoá társadalom átfogó kritikájává emelkedett.

VIII. Árufetisizmus és az elidegenedés feloldódása
Marx egyik legdúsabb szövege az elidegenedésről A tőke híres, Az áru fétisjellege és ennek titka című fejezetében olvasható, ahol kimutatja, hogy a kapitalista társadalomban az emberek felett az általuk létrehozott termékek gyakorolnak uralmat. Így az emberek közötti viszonyok „nem mint a személyek közvetlenül társadalmi viszonyai magában a munkájukban, hanem inkább mint a személyek dologi viszonyai és a dolgok társadalmi viszonyai” jelennek meg.78
„Az áruforma titokzatossága tehát egyszerűen abban áll, hogy az áruforma az emberek számára saját munkájuk társadalmi jellegét úgy tükrözi vissza, mint maguknak a munkatermékeknek tárgyi jellegét, mint ezeknek a dolgoknak társadalmi természeti tulajdonságait, tehát a termelőknek az összmunkához való társadalmi viszonyát is úgy, mint tárgyaknak rajtuk kívül létező társadalmi viszonyát. E quid pro quo [felcserélés] révén a munkatermékek árukká, érzékileg érzékfölötti, vagyis társadalmi dolgokká válnak. Így egy dolog fényhatása a látóidegre nem úgy jelentkezik, mint magának a látóidegnek szubjektív ingere, hanem mint a szemen kívül levő dolognak tárgyi formája. De a látásnál valóban fény vetődik egy dologról, a külső tárgyról, egy másik dologra, a szemre. Ez zikai viszony zikai dolgok között. Ezzel szemben az áruformának és a munkatermékek értékviszonyának, amelyben ez megjelenik, semmi köze sincs a munkatermékek zikai természetéhez és az ebből eredő dologi vonatkozásokhoz. Csak maguknak az embereknek meghatározott társadalmi viszonya az, ami itt szemükben dolgok viszonyának fantasztikus formáját ölti. Ahhoz tehát, hogy valami hasonlót találjunk, a vallás világának ködös tájai felé kell fordulnunk. Itt az emberi fej termékei saját élettel megajándékozott, egymással és az emberekkel viszonyban álló önálló alakoknak tűnnek fel. Ugyanígy vagyunk az áruvilágban az emberi kéz termékeivel. Ezt nevezem fetisizmusnak, amely a munkatermékekhez hozzátapad, mihelyt áruként termelik őket, és amely ezért az árutermeléstől elválaszthatatlan.”79
E meghatározás két elemében is világosan elkülöníti a marxi elidegenedéskoncepciót a legtöbb fentebb tárgyalt szerzőétől. Először is, Marx a fetisizmust nem egyéni, hanem társadalmi problémaként értelmezi, nem az elme teremtményeként, hanem valódi hatalomként, az uralom egy sajátos módozataként, amely a piacgazdaságban gyökerezik, amely a tárgyakat szubjektumokká alakítja. Éppen ezért Marxnál az elidegenedés elemzése nem korlátozódik az egyes nők és fér ak nyugtalanságának vizsgálatára, hanem kiterjed az ennek alapjául szolgáló társadalmi folyamatokra és termelőtevékenységekre is. Másodszor, Marx számára a fetisizmus a termelés egy szigorúan meghatározott történelmi valóságában jelentkezik, vagyis a bérmunka valóságában. Nem általában az emberek és a dolgok közötti viszony része, hanem az emberek és egy sajátos objektivitás, az áruforma közötti kapcsolat.
A burzsoá társadalomban az emberi tehetségek és kapcsolatok dolgok lehetőségeivé és dolgok közötti kapcsolatokká válnak. Ezt nevezte Lukács eldologiasodásnak, vagyis az elidegenedést az emberi kapcsolatok szemszögéből illusztrálta, míg a fetisizmus koncepcióját az áruviszonyok világára alkalmazta. Mindazok elnézését kérve, akik szerint az elidegenedés elmélete nem jelenik meg Marx érett munkáiban, mi azt hangsúlyozzuk, hogy az árufetisizmus elmélete nem kiváltotta az elidegenedését, hanem csupán annak egy aspektusát jelenti.80
A Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből és A tőke, illetve annak előkészítő kéziratai között látható elméleti fejlődés mindazonáltal nem csupán annyiban áll, hogy az utóbbiak precízebben határozzák meg az elidegenedést. Azokat az intézkedéseket is újragondolják, amelyeket Marx szükségesnek tartana az elidegenedés meghaladásához. Míg 1844-ben úgy vélte, hogy az emberek megszüntethetik az elidegenedést, ha felszámolják a magántermelést és a társadalmi munkamegosztást, addig A tőke és az előkészítő kéziratok már sokkal összetettebb problémának ábrázolják az elidegenedésmentes társadalomhoz vezető utat. Marx fenntartotta, hogy a kapitalizmus olyan rendszer, amelyben a munkás a tőkének, illetve a tőke teremtette viszonyoknak van alávetve. Mindazonáltal a kapitalizmus megteremtette egy fejlettebb társadalom lehetőségét, és pozitívumait kiterjesztve az emberiség képes lehet a társadalmi fejlődés ezáltal megnyíló gyorsabb útján haladni. Marx szerint a rendszer, amely hatalmas vagyonokat halmozott fel kevesek kezében, míg a munkások tömegei számára megfosztottságot és kizsákmányolást hozott, egy szabad emberekből álló egyesüléssel cserélhető fel, „akik közös termelési eszközökkel dolgoznak, és sok egyéni munkaerejüket öntudatosan egy társadalmi munkaerőként fejtik ki”.81 Ez a termelési mód különbözni fog a bérmunkától, hiszen meghatározó jellemzői kollektív irányítás alá kerülnek, közvetlenül általános jelleget öltenek, és a munkát valódi társadalmi tevékenységgé alakítják át. Ez a társadalomfelfogás szöges ellentéte a Hobbes-féle „mindenki harca mindenki ellen” képének; megalkotása nem puszta politikai folyamat, hanem a termelési viszonyok átalakítását is szükségszerűen magában foglalja. Ám a munkafolyamatban egy ilyen változásnak megvannak a maga korlátai:
„A szabadság ezen a területen csak abban állhat, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természettel való anyagcseréjüket, ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erőfelhasználással, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek között hajtják végre.”82
Ez a posztkapitalista termelési mód, együttesen a tudományostechnikai fejlődéssel és az abból következő munkaidő-csökkenéssel megteremti egy új társadalmi formáció lehetőségét, ahol a tőke által kikényszerített, a tőke törvényszerűségeinek alávetett elidegenedett munka fokozatosan átadja a helyét a tudatos, kreatív tevékenységnek, amely már kitör a szükségszerűség igájából, ahol valódi társadalmi kapcsolatok veszik át az áru és a pénz törvényei által diktált véletlenszerű csereaktusok helyét.83 Ez már nem a tőke szabadságának a tere, hanem a valódi emberi szabadságé.

 

Fordította: Konok Péter

 

References
[1] Histoire et conscience de classe. Francia ford.: Kostas Axelos és Jacqueline Bois. Minuit, Párizs, 1960.
[2] Georg Lukács: History and Class Consciousness. MIT Press, Cambridge, MA. 1971. xxiv.
[3] Isaak Illich Rubin: Essays on Marx’s Theory of Value. Black & Red, Detroit, 1972. 5.
[4] Uo. 28.
[5] Uo. 59.
[6] Marx valójában már 1844, a Gazdasági-filozófiai kéziratok megírása előtt is használta az elidegenedés koncepcióját. Egy, a Deutsch-Französische Jahrbücherben (1844 februárjában) megjelent cikkében így írt: „A történelem feladata tehát, hogy miután az igazság túlvilága eltűnt, felépítse az evilág igazságát. Mindenekelőtt a filozófiának, amely a történelem szolgálatában áll, feladata, hogy – miután az ember önmagától való elidegenülésének szent formája lelepleződött – önmagától való elidegenülését világi formáiban leleplezze. A mennyország kritikája ezzel a föld kritikájává, a vallás kritikája a jog kritikájává, a teológia kritikája a politika kritikájává változik” Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. In Marx-Engels Művei (MEM) 1. köt. 379.
[7] Vö. Marcella D’Abbiero: Alienazione in Hegel. Usi e significati di Entäusserung, Entfremdung Veräusserung. Edizioni dell’Ateneo, Róma, 1970. 25–27.
[8] Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. A marxizmus–leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára (MLKK) 27. 39.
[9] Uo. 41.
[10] Uo. 43. Marx elidegenedés-tipológiájának négy pontjához lásd: Bertell Ollman: Alienation. Cambridge University Press, New York, 1971. 136–152.
[11] Uo. 45.
[12] Uo. 112. (A James Mill-kivonatok közé írt jegyetek.)
[13] Martin Heidegger: Being and Time. Harper, San Francisco, 1962. 220–221. (Első magyar kiadás: Gondolat 1989; 2. jav. kiad. Osiris Kiadó, 2004.) A Történelem és osztálytudat új kiadásához írt 1967-es előszavában Lukács rámutatott, hogy Heideggernél az elidegenedés olyan politikailag ártalmatlan koncepcióvá válik, amely „egy társadalomkritikát egyszerű filozófiai problémává szublimál”. Heidegger Marx elidegenedéskoncepciójának jelentését is igyekezett kiforgatni: Levél a humanizmusról című írásában (1946) elismerően megjegyzi, hogy „az elidegenedéssel [Marx] a történelem egy esszenciális dimenzióját tárja fel” (Martin Heidegger: Letter on Humanism. In Basic Writings. Routledge, London, 1993. 243.) – ám ez olyan félrevezető megfogalmazás, amelynek semmi alapja nincs Marx írásaiban.
[14] Herbert Marcuse: On the Philosophical Foundation of the Concept of Labor in Economics. Telos, 16 (1973 nyár), 25.
[15] Uo. 16–17.
[16] Uo. 25.
[17] Uo.
[18] Uo. 14–15.
[19] Herbert Marcuse: Eros and Civilization. Beacon Press, Boston, 1966. 45.
[20] Uo. 46–47. Georges Friedmann hasonló véleményen volt, mikor a The Anatomy of Work (Glencoe Press, New York, 1964) című művében arról írt, hogy az elidegenedés csupán a munka uralma alól való felszabadulással haladható meg.
[21] Marcuse: Eros and Civilization, i. m. 156.
[22] Uo. 155.
[23] Uo. 198.
[24] Uo. 155. Vö. „egy libidós racionalitás, amely nem csupán kompatibilis a civilizált szabadsággal, de elősegíti, hogy az tovább fejlődjön” (199). A technológia és a fejlődés viszonyához lásd Kostas Axelos: Alienation, Praxis, and Techné in the Thought of Karl Marx. University of Texas Press, Austin/London, 1976.
[25] Max Horkheimer, Theodor W. Adorno: Dialectic of Enlightenment. Seabury Press, New York, 1972. 121.
[26] Lásd Sigmund Freud: Civilization and Its Discontents. Norton, New York, 1962. 62.
[27] Erich Fromm: The Sane Society. Fawcett, New York, 1965. 111.
[28] Erich Fromm: Marx’s Concept of Man. Frederick Ungar, New York, 1961. 56–57. Az elidegenedés specifikus jellegének ez a félreértése megjelenik Frommnak az 1960-as években született hasonló tárgyú írásaiban is. Egy 1965-ös esszéjében ezt írta: „Az embernek meg kell vizsgálnia azt is, hogy az elidegenedés jelensége miként kapcsolódik a nárcizmushoz, a depresszióhoz, a fanatizmushoz, és a bálványok iránti rajongáshoz, amennyiben azt teljes egészében meg akarjuk érteni.” The Application of Humanist Psychoanalysis to Marx’s Theory. In Erich Fromm szerk.: Socialist Humanism. Doubleday, New York, 1965. 221.
[29] Lásd Alexandre Kojève: Introduction to the Reading of Hegel: Lectures on the Phenomenology of Spirit. Cornell University Press, Ithaca, 1980.
[30] Jean Hyppolite: Studies on Marx and Hegel. Basic Books, New York/London, 1969. 88.
[31] Vö. István Mészáros: Marx’s Theory of Alienation. Merlin Press, London, 1970. 241. skk.
[32] Hannah Arendt: The Human Condition. University of Chicago Press, Chicago, 1958. 253–254.
[33] Uo. 254.
[34] A berlini Marxizmus–leninizmus Intézet vezetői egyenesen kihagyták a Gazdasági-filozófiai kéziratokat a kanonikus Marx–Engels Werke (az összkiadás) számozott kötetei közül. [Musto téved, a 42. kötetben olvasható – A szerk.]
[35] Adam Schaff: Alienation as a Social Phenomenon. Pergamon Press, Oxford, 1980. 100.
[36] Vö. Daniel Bell: The Rediscovery of Alienation: Some notes along the quest for the historical Marx. Journal of Philosophy, vol. LVI, 24 (1959. november), 933–952., amely szerint „bár az ember rokonszenvezhet az elidegenedés elképzelésével, csupán további mítoszképzés, ha ez a koncepciót Marx központi gondolataként olvassuk vissza”, uo. 935.
[37] Henri Lefèbvre: Critique of Everyday Life. Verso, London, 1991. 53.
[38] Lucien Goldmann: Recherches dialectiques. Gallimard, Párizs, 1959. 101.
[39] Így például Richard Schacht (Alienation. Doubleday, Garden City, 1970.) megjegyezte, hogy „nincs már olyan aspektusa a mai világnak, amelyet ne írtak volna le az »elidegenedés« terminusaival” (lix); Peter C. Ludz (Alienation as a Concept in the Social Sciences. In Felix Geyer és David Schweitzer szerk.: Theories of Alienation. Martinus Nijhoff, Leiden, 1976) arra mutatott rá, hogy „az elmélet népszerűsége csak tovább növeli a már meglévő terminológiai többértelműséget” (3).
[40] Vö. David Schweitzer: Alienation, De-alienation, and Change: A critical overview of current perspectives in philosophy and the social sciences. In Giora Shoham, szerk.: Alienation and Anomie Revisited. Ramot, Tel Aviv, 1982. Schwitzer szerint „az elidegenedés jelentése gyakran annyira felhígul, hogy immár elveszti minden jelentését” (57).
[41] Guy Debord: A spektákulum társadalma. 43. tézis. MTA Művészettörténeti Kutatóintézet – Balassi Kiadó, Budapest, 2006. Erhardt Miklós fordítása.
[42] Uo. 17. tézis.
[43] Uo. 32. tézis.
[44] Uo. 36. tézis.
[45] Uo. 185. tézis.
[46] Uo. 42. tézis.
[47] Jean Baudrillard: The Consumer Society. Sage, London, 1998. 191.
[48] Uo. 195–196.
[49] Uo. 196.
[50] Lásd például: John Clark: Measuring alienation within a social system. American Sociological Review, vol. 24, n. 6 (1959. december), 849–852.
[51] Lásd Schweitzer: Alienation… i. m. (40. jegyzet), 36–37.
[52] Ennek az álláspontnak jó példája Walter Kaufman előszava Schacht fentebb már idézett művéhez (Alienation). A The Inevitability of Alienation (Az elidegenedés elkerülhetetlensége) címet viselő szövegben Kaufman így ír: „az elidegenedés nélküli élet értéktelen élet; a fontos az, hogy miként tudjuk megerősíteni az embereket az elidegenedés elviselésére” (lvi).
[53] Schacht: Alienation, i. m. 155.
[54] Seymour Melman: Decision-making and Productivity. Basil Blackwell, Oxford, 1958. 18, 165–166.
[55] A kérdések között, amelyekkel Nettler meg akarta határozni az „idegenedési orientációt”, ilyenek szerepeltek: „Szeret tévézni? Mi a véleménye az új amerikai gépkocsikról? Olvas Reader’s Digestet?… Szeret részt venni egyházi eseményeken? Érdeklik a nemzeti sportok (amerikai futball, baseball)? (A measure of alienation. American Sociological Review, vol. 22, no. 6 [1957. december], 675). Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a negatív válaszok az elidegenedést jelzik: „nemigen kétséges, hogy ezek a mérések meghatározzák az elidegenedés egy dimenzióját társadalmunkban”.
[56] Uo. 674. Mindennek igazolására Nettler megjegyzi: „arra a kérdésre, hogy »Képes lenne-e ön egy másmilyen kormányzati formában élni, mint a jelenlegi? «, mindenki az elfogadás valamiféle jelzésével válaszolt, és senki sem vetette ezt el” (674). Nettler egészen odáig jutott, hogy „az elidegenedés a kreativitáshoz kapcsolódik. Feltételezhető, hogy a kreatív tudósok és művészek […] elidegenedett emberek […] hogy az elidegenedésük összefügg az altruizmussal [és] elidegenedésük bűnözői viselkedéshez vezethet” (676–677).
[57] Melvin Seeman: On the Meaning of Alienation. American Sociological Review, vol. 24, no. 6 (1959. december), 783-911972-ben ehhez hatodik pontként hozzáadta még a kulturális elidegenedést is. (Lásd Melvin Seeman: Alienation and Engagement. In Angus Campbell és Philip E. Converse szerk.: The Human Meaning of Social Change. Russell Sage, New York, 1972. 467–527.)
[58] Robert Blauner: Alienation and Freedom. University of Chicago Press, Chicago, 1964. 15.
[59] Uo. 3.
[60] Vö. Walter R. Heinz: Changes in the Methodology of Alienation Research. In Felix Geyer és Walter R. Heinz: Alienation, Society and the Individual. Transaction, New Brunswick/London, 1992. 217.
[61] Lásd Felix Geyer és David Schweitzer: Introduction. In uő szerk.: Theories of Alienation (39. jegyzet), xxi–xxii, és Felix Geyer: A General Systems Approach to Psychiatric and Sociological De-alienation. In Giora Shoham szerk.: i. m. (40. jegyzet), 141.
[62] Lásd Geyer és Schweitzer: Introduction, i. m. xx–xxi.
[63] David Schweitzer: Fetishization of Alienation: Unpacking a Problem of Science, Knowledge, and Reified Practices in the Workplace. In Felix Geyer szerk.: Alienation, Ethnicity, and Postmodernism. Greenwood Press, Westport, Connecticut/London, 1996. 23.
[64] Vö. John Horton: The Dehumanization of Anomie and Alienation: a problem in the ideology of sociology. The British Journal of Sociology, vol. XV, no. 4 (1964), 283–300, és David Schweitzer: Fetishization of Alienation, i. m. 23.
[65] Lásd Horton: Dehumanization. Ezt a tézist büszkén védelmezte Irving Louis Horowitz is: The Strange Career of Alienation: how a concept is transformed without permission of its founders. In Felix Geyer szerk.: i. m. (63. jegyzet), 17–19. Horowitz szerint „az elidegenedés ma már sokkal inkább a társadalomtudományok, mint a társadalmi tiltakozás része. Ez a változás annak az egyre inkább terjedő felismerésnek a következménye, hogy az olyan terminusok, mint ’elidegenedve lenni’ semmivel sem inkább vagy kevésbé értékfüggők, mint integráltak.” Az elidegenedés elméletét így „az emberi létezés kifejezéseibe burkolták […] inkább pozitív, mint negatív erővé vált. Az elidegenedést már nem annyira úgy tekintették, mint amelynek során az ember elválik esszenciális természetétől az indusztriális kapitalizmus kegyetlen viszonyai miatt, hanem mint valamiféle elidegeníthetetlen jogot, ami egyesek számára kreatív energiákat ad, mások számára a személyes különlegesség kifejezésének eszközét.” (18.)
[66] Karl Marx: Bérmunka és tőke. MEM 6. 389.
[67] Uo. 390. Kiemelés az eredetiben.
[68] Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, Leleplezések a kölni kommunista perről; Leleplezések a XVIII. század diplomáciai történetéről.
[69] Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/I. 74.
[70] Uo. 347. Kiemelések az eredetiben.
[71] Karl Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. A tőke kiadatlan hatodik fejezete. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988. 60. Glavina Zsuzsa és Lissauer Zoltán fordítása.
[72] Uo. 138.
[73] Uo. 133.
[74] Uo. 78. Kiemelések az eredetiben.
[75] Uo. 80. (A belső idézet: Goethe: Faust I.; Czerny József fordítása.)
[76] Uo. 133–134. Kiemelések az eredetiben.
[77] Uo. 135. Kiemelések az eredetiben.
[78] Karl Marx: A tőke. I. kötet. MEM. 23. 75–76.
[79] Uo. 75.
[80] Vö. Schaff: Alienation as a Social Phenomenon, 81.
[81] Karl Marx: A tőke. I. könyv. MEM. 23. 80.
[82] Karl Marx: A tőke. III. könyv. MEM 25. 272–273.
[83] Helyszűke miatt azoknak a befejezetlen, részben ellentmondásos elképzeléseknek az elemzése, amelyeket Marx a nem elidegenedett társadalomról felvázolt, egy másik tanulmány témája lesz.

Categories
Journal Articles

A Grundrisse terjesztése és fogadtatásavilágszerte

1858-1953: száz év magány
Amikor 1858-ban Marx befejezte a Grundrisse írását, és nekilátott A politikai gazdaságtan bírálatához (Zur kritik der politischen Ökonomie) című műve kidolgozásának, akkor a korábbiból egyes részeket átvett ebbe az újabb művébe, de aztán soha többé nem nyúlt hozzá.
Tény, hogy az 1861-1863 közötti időszakban született kéziratokat leszámítva, A tőke előkészítő tanulmányaiban egyetlen alkalommal sem hivatkozik a Grundrissére, pedig bevett szokása volt, hogy korábbi műveire utal, sőt, hogy teljes szövegrészeket változatlanul átemel újabb írásaiba. A Grundrisse azokkal a vázlatokkal hevert együtt, melyeket a szerző nem szándékozott hasznosítani, mivel olyan specifikus problémák elemzésébe merült bele, melyekkel e vázlatok nem foglalkoztak.
Teljességgel biztosan nem állíthatjuk, hogy Friedrich Engels sem olvasta soha a Grundrissét, de azt igen, hogy ennek meglehetősen nagy a valószínűsége. Köztudott, hogy Marxnak A tőke első kötetét sikerült csak befejeznie, és a második, illetve a harmadik kötet félbehagyott kéziratait Engels válogatta és rendezte kiadásra. E válogatás során Engels minden bizonnyal több tucatnyi, A tőke előtanulmányaként született jegyzetfüzetet nézett át, és így joggal feltételezhetjük, hogy miközben a kézirathegyekben rendet kívánt teremteni, a Grundrissét is átlapozta és nyílván arra következtetésre jutott, hogy A tőke egy korai változata – még az 1859-ben írott A politikai gazdaságtan bírálatához című mű megszületése előtti -, vagyis hogy nem veheti hasznát a kötetek összeállításában. Ráadásul Engels soha nem tett említést a Grundrisséről, sem A tőke általa sajtó alá rendezett két kötetéhez írott előszavában, sem kiterjedt levelezésében.
Engels halála után Marx eredeti kéziratainak java Berlinbe, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) archívumába került, ahol az elképzelhető legnagyobb mellőzésben részesültek. A párton belül dúló politikai csatározások útját állták annak, hogy Marx hagyatékának számos, jelentős darabja megjelenhessen; mi több, a kéziratok szétszóródtak, és ez a helyzet eredményezte, hogy műveinek teljes kiadása olyan hosszú ideig váratott magára. Még azzal sem törődött senki, hogy Marx intellektuális örökségéről részletes, alapos leltárt készítsen, és ez vezetett aztán ahhoz, hogy a Grundrisse a többi kézirat között lappangott.
Ebben az időszakban mindössze egy részlete látott napvilágot, és ez a „Bevezetés” volt, melyet Karl Kautsky 1903-ban a Die Neue Zeit hasábjain adott közre egy rövidke jegyzet kíséretében, mely szerint „a vázlattöredék” 1857. augusztus 23-án készült. Mivel Kautsky úgy vélte, a szöveget Marx fő művéhez bevezetőként írta, ezért az Einleitung zu einer Kritik der politischen Ökonomie (Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához) címet adta neki, és kijelentette, hogy „töredékes jellege ellenére” a szöveg „számtalan új megközelítést kínál” (Marx, 1903: 710, n. 1). A publikáció jelentős visszhangot keltett: hamarosan napvilágot látott a francia (1903) és az angol nyelvű (1904) fordítás is, és hamarosan még szélesebb körben vált ismertté, amikor Kautsky 1907-ben A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című Marx- mű függelékeként megjelentette. Az első fordításokat továbbiak követték, így például 1922-ben oroszul, 1926-ban japán nyelven, 1927-ben görögül és 1930-ban kínaiul is megjelent; végül ez lett az egész marxi elmélet egyik legtöbbet hivatkozott és legtöbbször értelmezett darabja.
A szerencse rámosolygott a „Bevezetés”-re, ám a Grundrisse egészében az ismeretlenség homályába merült hosszú időre. Alig hihető, hogy Kautsky a „Bevezetés” felfedezésekor nem bukkant volna rá az egész kéziratra, de erre egyetlen esetben sem utalt. És egy kicsivel később, 1905 és 1910 között, amikor elhatározta, hogy közreadja Marx néhány korábban ismeretlen művét, elsődlegesen az 1861-1863 között írott munkákra koncentrált, melyeknek az Értéktöbblet-elméletek címet adta.
A Grundrisse felfedezésére végül 1923-ban került sor; David Rjanazov, a moszkvai Marx-Engels Intézet (MEI) igazgatója és a Marx Engels Gasamtausgabe (MEGA), azaz Marx és Engels összes művei kiadásának felelős szerkesztője bukkant rá a kéziratok között. Miután a hagyatékot Berlinben áttanulmányozta, jelentésében beszámolt a moszkvai Szocialista Akadémiának a Grundrisse létezéséről, Marx és Engels irodalmi hagyatékáról:
„Marx iratai között újabb nyolc jegyzetfüzetet találtam, melyek közgazdasági tanulmányokat tartalmaznak… A kéziratok valószínűleg az 1850-es évek közepén íródtak, és Marx művének [A tőke] első vázlatát tartalmazza, melynek a szerző még nem adott címet ekkoriban; ez ugyanakkor A politikai gazdaságtan bírálatához című mű első változatának [is] tekinthető.”1 (Rjazanov, 1925: 393-394)
„Az egyik jegyzetfüzetben” – folytatja Rjazanov – „Kautsky megtalálta A politikai gazdaságtan bírálatához című mű «Bevezetését» „- és úgy véli, hogy A tőke előtanulmányainak kéziratai „kiemelkedő jelentőséggel bírnak abból a szempontból, hogy rávilágítanak Marx intellektuális fejlődésének történetére és jellemző kutatási és munkamódszerére” (Rjazanov, 1925: 394).
A MEGA kiadásáról a MEI, a frankfurti Társadalomkutató Intézet és a Német Szociáldemokrata Párt (mely még ekkor is a Marx – Engels hagyaték őrzője volt) által kötött megállapodás értelmében több más kiadatlan írással együtt a Grundrisséről is fényképmásolat készült, és ezt a moszkvai szakértők kezdték tanulmányozni. 1925 és 1927 között a MEI munkatársa, Pavel Veller katalógusba vette A tőke összes előkészítő tanulmányát, melyek sorában az első éppen a Grundrisse volt. 1931-re elkészült a teljes mű desifrírozása és gépelése, és 1933-ban oroszul megjelent egy része is „A pénzről szóló fejezet” címmel, melyet két évvel később németül is kiadtak. Végül 1936-ban a Marx-Engels-Lenin Intézet (MELI, a MEI utódintézménye) a Grundrisse szövegét tartalmazó nyolc jegyzetfüzetből hatot megszerzett, s ezzel lehetővé vált a felmerült szerkesztői problémák megoldása is.
1939-ben Marx jelentős kéziratai közül utolsóként végül megjelent Moszkvában életének egyik legtermékenyebb korszakából való, terjedelmes műve Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf) 1857-1858 címmel, melyet Pavel Veller adott a kéziratnak. Két évvel később napvilágot látott egy függelék (Anhang) is, melyben Marxnak az 1850-1851-ben Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás elvei című művéhez írott kommentárjai, Bastiat és Carey nézeteinek bírálata, a Grundrisséhez készített saját kezű tartalomjegyzéke, továbbá az 1859-es A politikai gazdaságtan bírálatához készített előtanulmányainak szövege (az ún. Urtext) szerepelt. Az 1939-es kiadásban a MELI bevezetője rávilágított a szöveg kivételes jelentőségére: „…az 1857-1858-ban írott kézirat, mely teljességében ebben a kötetben lát először napvilágot, Marx közgazdasági műveinek sorában meghatározó fejlődési fokot jelentett” (Marx-Engels-Lenin-Institut 1939: VII).
Bár a szerkesztői alapelvek és a kiadvány formája megegyezett a MEGA köteteiével, a Grundrisse mégsem került be a kötetek sorába, hanem önálló kiadványként jelent meg. Mi több, a második világháború közelsége hatással volt a mű további sorsára: gyakorlatilag az ismeretlenség homálya fedte. Az első kiadás háromezer példánya hamarosan rendkívüli ritkasággá változott, és csak néhány példány került ki a Szovjetunióból. A Grundrisse az 1928 és 1947 között megjelent Szocsinénija – Marx és Engels műveinek első orosz nyelvű gyűjteményes kiadása – kötetei között nem szerepelt, az első német nyelvű kiadásra pedig csak 1953-ban került sor. Míg egyfelől megdöbbentő, hogy egy olyan szöveg, mint a Grundrisse, egyáltalán megjelenhetett a sztálini korszakban, hiszen az akkoriban vitathatatlannak tekintett dialmat – a szovjet típusú „dialektikus-materializmus” – kánonjaihoz képest eretnekségeket tartalmazott, másfelől azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy akkoriban ez volt a legjelentősebb olyan Marx-szöveg, amely Németországban ismeretlen volt. Amikor végül Kelet-Berlinben harmincezer példányban megjelent, a kiadás a Karl Marx Jahr, a Marx-évforduló (a szerző születésének százharmincötödik és halálának hetvenedik éve) egyik ünnepi eseménye lett.
Így esett, hogy az 1857-1858-ban írott Grundrisse világszerte csak 1953-tól, száz év magányt követően olvasható.

Világszerte ötszázezer példányban hozzáférhető a könyv
Annak ellenére, hogy ennek a jelentős, A tőke előtt íródott új kéziratnak számottevő visszhangja volt, illetve hogy milyen kiemelkedő elméleti értéknek tekintik világszerte, a Grundrisse további fordításai meglehetősen sokat várattak magukra.
A „Bevezetés” mellett egy másik kivonat – „A tőkés termelést megelőző formák”- keltett először érdeklődést. Ezt a szöveget 1939-ben fordították oroszra, aztán 1947-1948-ban oroszból japánra. Ezt követően ennek a részletnek az önálló kiadása német nyelven, illetve angol nyelvű fordítása végre meghozta a szélesebb körű ismertséget: a német kiadás 1952-ben jelent meg a Kleine Bücherei des Marxismus-Leninismus (Kis marxista-leninista könyvtár) című sorozat részeként, s ez szolgált alapul a magyar és az olasz fordítás elkészítéséhez ( magyarul 1953-ban, olaszul pedig 1954-ben); az angol nyelvű kiadás pedig, mely 1964-ben készült el, lehetővé tette a mű megismerését az angol nyelvű olvasóközönség számára és az argentinai (1966) és spanyolországi (1967) megjelenés révén elérhetővé vált a spanyol nyelvű olvasók számára is. Eric Hobsbawm, az angol nyelvű kiadás szerkesztője, a marxi szöveg elé bevezetőt írt, amelyben kiemelte a mű jelentőségét: A tőkést termelést megelőző formák – írja – „jelentették Marx legszisztematikusabb kísérletét a történelmi evolúció problémájának megragadására”, és „kétségek nélkül megállapíthatjuk, hogy minden olyan marxista történeti elemzés, mely figyelmen kívül hagyja [ezt a művet], ezen írás fényében újragondolandó” (Hobsbawm 1964: 10). Világszerte egyre több társadalomtudós látott hozzá a szöveg értelmezéséhez, mely számos újabb nyelveken jelent meg, és mindenhol jelentős történelmi és elméleti vitákat eredményezett.
A Grundrisse teljes szövegének fordításaira az 1950-es évek végétől került sor; a mű lassan, de feltartóztathatatlanul beszivárgott a köztudatba, és ez végső soron elvezetett Marx életművének alaposabb és bizonyos tekintetben a korábbiaktól eltérő megítéléséhez. A mű legkiválóbb értelmezői az eredeti, német nyelvű szöveggel küzdöttek meg, de szélesebb körű tanulmányozására – mind a németül nem olvasó társadalomtudósok, mind pedig különösen a politikai aktivisták és az egyetemi hallgatók körében – azt követően került sor, hogy a nemzeti nyelvű fordítások is napvilágot láttak.
Az első fordítások Keleten jelentek meg: Japánban (1958-1965), illetve Kínában (1962-1978). Az orosz nyelvű kiadásra a Szovjetunióban csak 1968-1969-ben került sor; ekkor a Grundrisse a Szocsinenija (1955-1966) második, kibővített kiadásának pótköteteként szerepelt. Az, hogy a korábbi kiadásból ez a mű kimaradt, azzal a súlyos következménnyel járt, hogy ugyancsak kimaradt az 1956-1968 között megjelent Marx-Engels Werke (MEW) című sorozatból, mely a szovjet szövegválogatás alapján készült. A MEW – Marx és Engels műveinek legszélesebb körben használt kiadása, mely egyúttal a többi fordítás alapjául is szolgált – ilyenformán nem tartalmazta a Grundrisse szövegét egészen 1983-ig, amikor az összkiadás pótköteteként végül megjelent.
A Grundrisse az 1960-as évek végén kezdett elterjedni Nyugat-Európában is. Az első fordítás Franciaországban jelent meg (1967-1968), de ez meglehetősen gyenge minőségű szöveg volt, és 1980-ban újabb, immár hitelesebb fordítással kellett felváltani. Ezt az olasz kiadás követte 1968 és 1970 között, s kezdeményezője lényegileg – akárcsak Franciaországban – olyan kiadó volt, mely a kommunista párttól függetlenül működött.
A spanyol nyelvű kiadás az 1970-es években jelent meg. Ha eltekintünk a Kubában 1970-1971-ben kiadott spanyol változattól, mely a szövegnek meglehetősen gyenge fordítása volt, mivel a francia változat alapján készült, továbbá ha figyelembe vesszük, hogy a kubai kiadás kizárólag a szigetországban volt elérhető, akkor kijelenthetjük, hogy az első alkalmas spanyol fordítás Argentínában 1971 és 1976 között látott napvilágot. Ezt hamarosan követte újabb három, Spanyolországban, Argentínában és Mexikóban együttműködve készült újabb fordítás, s ezzel a Grundrisse fordításai között a spanyol nyelvűek szerepelnek a legnagyobb számban.
Az angol fordítást megelőzve először egy válogatás jelent meg 1971-ben, melynek szerkesztője, David McLellan, felcsigázta az olvasók várakozását: „ A Grundrisse jóval több, mint A tőkéhez készült vázlatos tanulmány” (McLellan 1971: 2); minden más marxi műnél inkább képes „Marx gondolatrendszerének szintézisét” nyújtani. „Bizonyos értelemben Marx mindegyik műve befejezetlen, de a legteljesebb közülük a Grundrisse” (McLellan 1971: 14-15). A teljes szöveg fordítása végül 1973-ban készült el, vagyis éppen húsz évvel a német nyelvű kiadás után. A fordító, Martin Nikolaus, ezt írta az előszóban: „Életrajzi és történelmi jelentőségén túl ezek [a Grundrisse szövegei] sok új anyaggal szolgálnak, és Marx teljes politikai-közgazdasági tervezete egyetlen létező vázlatának tekinthetjük… A Grundrisse Marx elméletének minden egyes korábbi, komoly interpretációját újragondolásra készteti és mérlegre teszi” (Nicolaus 1973: 7).
Az 1970-es évek a kelet-európai fordítások történetében is meghatározó jelentőségű évtizednek bizonyultak. Miután a Szovjetunióban a Grundrisse kiadása zöld utat kapott, már semmi nem állt útjában a „szatelit” országokban sem a fordításnak: Magyarországon 1972-ben, Csehszlovákiában 1971-1977-ben cseh nyelven, 1974-1975-ben szlovákul) és Romániában 1972-1974-ben, illetve Jugoszláviában 1979-ben került a könyv az olvasók kezébe. Ugyanebben az időszakban, nagyjából egy időben jelent meg két, egymással szemben álló dán kiadás. Az egyiket a Dán Kommunista Párt által támogatott könyvkiadó dobta piacra 1974-1978-ban, a másikat pedig az újbaloldalhoz közeli kiadó (1975-1977).
A nyolcvanas években a Grundrisse fordítása Iránban is megjelent (1985-1987), ahol is ez volt az első olyan perzsa nyelven kiadott Marx-mű, mely a szigorú szerkesztői-kiadói elveknek megfelelt. Ugyancsak ebben az évtizedben a könyv számos további európai nyelven is megjelent. A szlovén kiadás 1985-ben indult, a lengyel és a finn pedig 1986-ban (az utóbbi szovjet támogatással).
A Szovjetunió felbomlása és az ún. „létező szocializmusnak” – valójában a marxi elmélet égbekiáltó megcsúfolásának – bukása után Marx írásainak kiadása egy időre szünetelt. Ugyanakkor azonban még azokban az években is, amikor a Marxot övező csendet csak azok törték meg, akik biztosak lehettek abban, hogy írásaik sorsa a teljes mellőzés lesz, a Grundrisse újabb és újabb fordításai láttak napvilágot. A görög (1989-1992), a török (1999-2003), dél-koreai (2000) és a brazíliai (kiadását 2008-ra tervezik) megjelenések révén Marx e műve az elmúlt két évtizedben a legtöbb idegen nyelvre lefordított könyv lett.
Összegezve, a Grundrisse teljes szövegét eddig huszonkét nyelvre2 fordították le, összesen harminckét változatban. A részleges kiadásokat nem számítva eddig több mint ötszázezer példányban3 látott napvilágot – s ez az adat minden bizonnyal nagyon meglepné azt a férfiút, aki a Grundrissét a legnagyobb sietséggel csak azért írta, hogy összegezze azokat az eredményeket, melyekre közgazdasági tanulmányai során addig jutott.

Olvasók és szövegelemzők
A Grundrisse recepciójának – akárcsak terjesztésének – történetére az jellemző, hogy meglepően későn kezdődött. Ennek döntő oka pedig, eltekintve azoktól a kitérőktől és fordulatoktól, melyek újrafelfedezését kísérték, magának a töredékesen és elnagyoltan felvázolt kéziratnak a komplexitása, mely olyannyira megnehezítette értelmezését, illetve idegen nyelvű változatainak elkészítését. Ebből a szempontból is figyelemre méltó az irányadó, tekintélyes tudós, Roman Rosdolsky alábbi megállapítása:
„1948-ban, amikor jó szerencsém lehetővé tette, hogy a nagyon nehezen megszerezhető könyv egyik példányát tanulmányozhassam…, az első perctől kezdve egyértelmű volt számomra, hogy ez a mű alapvető szerepet játszik Marx elméletében. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy szokatlan formája bizonyos értelemben homályosnak mondható megfogalmazása kevéssé teszi alkalmassá arra, hogy széles olvasóközönséghez juthasson közel.” (Rodolsky 1977: xi)
Ezek a megfontolások indították arra Rosdolskyt, hogy kísérletet tegyen a szöveg világos magyarázatára és kritikai vizsgálatára: az eredmény a Zur Entstehungsgesschichte des Marxischen ‘Kapital’. Der Rohentwurf des ‘Kapital’ 1857-1858 (Marx: A tőke című művének létrejötte), amely 1968-ban Németországban jelent meg és mindmáig a Grundrissével foglalkozó első és legfontosabb monográfia. Ez a sok nyelvre lefordított munka bátorította Marx könyvének fordítóit és terjesztőit, és jelentős hatást gyakorolt a nyomában járó szövegelemzésekre is.
Ezerkilencszázhatvannyolc kiemelkedő dátumnak bizonyult a Grundrisse sorsát illetően. Rosdolsky könyvén kívül ebben az évben jelent meg a könyv első angol nyelvű elemzése is a New Left Review márciusi és áprilisi számában; ezt Martin Nicolaus írta „The Unknown Marx” címmel. Az esszének köszönhető a Grundrisse szélesebb körű megismertetése és annak az igénynek a megfogalmazása, hogy a teljes szöveg fordítása megkerülhetetlen. Időközben a Grundrisse Németországban és Olaszországban a diáklázadások néhány vezetőjét egyszerűen lenyűgözte; felvillanyozta őket a mű lapjain lépésről lépésre kibontakozó, radikális és gyújtó hatású mondandó. A vonzerő ellenállhatatlannak bizonyult különösen azon újbaloldaliak körében, akiknek feltett szándéka volt a marxizmus-leninizmus által meghonosított marxi interpretációval való szakítás.
Másrészt, Keleten is változtak az idők. Egy rövid, bevezető korszakot követően, amikor is a Grundrissét teljesen mellőzték vagy csak félénken közeledtek hozzá, gyökeres fordulat állt be Vitalij Vigodszkij bevezető tanulmányának megjelenésével – Isztorija odnogo velikogo otkrütija Karla Marxa (Egy nagyszabású felfedezés története: Hogyan írta Marx A tőkét), melyet 1965-ben publikált oroszul, 1967-ben pedig a Német Demokratikus Köztársaságban németül . Meghatározása szerint ez „zseniális mű”, mely „a marxizmus »teremtő laboratóriumába« vezet be minket és lehetővé teszi számunkra, hogy lépésről lépésre nyomon kövessük azt a folyamatot, melynek során Marx kidolgozta közgazdasági elméletét” és melyhez ennélfogva szükségszerűen csak kellő óvatossággal lehet közelíteni (Vigodszkij 1974: 44).
A Grudrisse mindössze néhány év alatt kulcsfontosságú szöveg lett sok befolyásos marxista számára. A fentiekben már említetteken túl élénken foglalkoztatta a következő társadalomtudósokat: Walter Tuchscheerert a Német Demokratikus Köztársaságban, Alfred Schmidtet a Német Szövetségi köztársaságban, a magyarországi Budapesti Iskola tagjait, Lucien Sève-et Franciaországban, a japán Kijoaki Hiratát, a jugoszláv Gajo Petrovičot, az olasz Antonio Negrit, a lengyel Adam Schaffot és az ausztrál Allen Oakley-t. Általában megállapítható, hogy a Grundrisse olyan mű lett, mellyel minden komoly Marx-kutatónak meg kellett küzdenie. Sokféle hangsúlyeltolódással ugyan, de a Grundrisse magyarázói lényegében két csoportra bomlottak: egyfelől voltak azok, akik konceptuálisan egész, önmagában is érvényes, autonóm műnek tekintették, másrészt pedig azok, akik szerint csak A tőkét előkészítő egyik tanulmánynak tekintendő. A Grundrisséről folytatott ideológiai vita háttere – a vita alapjában arról folyt, hogy léteznek a marxi gondolatkört legitim és illegitim módon megközelítő interpretációk, melyeknek óriási politikai visszahatásuk van – kedvezett az inadekvát és mai szemmel nézve egészen komikus megközelítéseknek. A Grundrisse legbuzgóbb magyarázói között akadtak olyanok, akik egyenesen azt állították, hogy elméletileg ez fölötte áll A tőkének annak ellenére is, hogy az utóbbihoz még tízévnyi intenzív kutatás eredményeit használta fel a szerző. Hasonlóképp, a Grundrissét alábecsülő tudósok körében akadtak olyanok, akik szerint a mű lényegében semmi újdonsággal nem szolgál korábbi ismereteinkhez képest – leszámítva talán attól a néhány részlettől, melyek új megvilágításba helyezik Marxnak Hegelhez való viszonyát, illetve az elidegenedést taglaló jelentős fejezetektől eltekintve.
Nem pusztán eltérő olvasatok léteztek a Grundrissével kapcsolatban, de tapasztalható volt az a mellőzés is – ebben a tekintetben a legmegdöbbentőbb és legreprezentatívabb példával Louis Althusser szolgált. Még amikor kimondott szándéka volt, hogy Marx feltételezett elhallgatásait feltárja és hogy A tőkét úgy olvassa, hogy „láthatóvá váljanak a még rejtett gondolatmaradványok is” (Althusser and Balibar 1979: 32), megengedte magának azt a luxust, hogy a Grundrisse több száz oldalnyi, igazán szembeötlő szövegét félresöpörje, és Marx eszmerendszerét ifjúkori és érett korszakokra osztotta (amit később heves vitát váltott ki) úgy, hogy közben ügyet sem vetett az 1857-1858-ban keletkezett kéziratok tartalmára és jelentőségére.4
A hetvenes évek közepétől ugyanakkor a Grundrisse egyre több olvasót és szövegelemzőt ragadott meg. Ekkor látott napvilágot két jelentős kommentár, az egyik japán nyelven 1974-ben (Morita, Kiriro és Toshio Yamada, 1974), a másik németül 1978-ban (Projektgruppe Entwicklung des Marxschen Systems, 1978), de számtalan egyéb elemzés is megjelent a műről. Sok társadalomtudós ezt a művet kulcsfontosságúnak tekintette Marx elméletének egyik leginkább vitatott problematikája szempontjából, nevezetesen a Hegelhez való szellemi viszonya kérdésében. Másokat egyenesen lenyűgöztek a töredékekben vázolt, profetikusnak minősíthető megállapítások a gépesítés és az automatizálás jövőjéről, és Japánban is úgy olvasták a Grundrissét, mint rendkívül aktuális, a modernitás megértéséhez közelebb vivő elemzést. Az 1980-as években láttak napvilágot az első, részletekbe menő tanulmányok Kínában, ahol a Grundrissét A tőke keletkezéstörténetébe illesztve elemezték, míg a Szovjetunióban egy gyűjteményes kötet jelent meg, melyben a tanulmányok kizárólag a Grundrissével foglalkoztak (Vv. Aa., 1987).
Az utóbbi években világszerte sok társadalomkutató merített ihletet abból, hogy Marx művei továbbra is magyarázatot adnak a kapitalista termelési mód sajátosságainak elemzéséhez (miközben persze bírálják is azokat) (ld. Musto, 2007). Ha ez az újjáéledt érdeklődés fennmarad és ha ezt a politika területén a marxi elmélet iránt mutatkozó igény kíséri, akkor kijelenthetjük, hogy a Grundrisse ismét bizonyíthatja jelentős figyelemfelkeltő hatását.
Mindenesetre addig, amíg remélhetőleg bekövetkezik az a helyzet, hogy „Marx elmélete az ismeretek, illetve az ezen ismeretek által irányított politikai gyakorlat élő forrása lesz” (Rosdolsky 1977: xiv), e sorok szerzője a Grudrisse világméretű megismertetésének és fogadtatásának fentebb vázolt történetét a Marx előtti szerény tisztelgésnek szánta, továbbá kísérletnek, melyben megpróbálta rekonstruálni a marxizmus történetének egyik hiányzó fejezetét.

 

Fordította: Baráth Katalin

 

1 Az orosz nyelvű jelentés 1923-ban látott napvilágot.
2 Lásd az 1. függelékben közölt időrendi tábla agatait. A fentebb említett teljes kiadásokhoz hozzá kell tenni még a válogatásokat is, melyek svéd nyelven (Karl Marx, Grunddragen i kritiken av den politiska ekonomin, Stockholm: Zenit/R&S, 1971) és macedónul (Karl Marx, Osnovi na kritikata na političkata ekonomija [grub nafrlok]: 1857-1858, Skopje: Komunist, 1989) jelentek meg, továbbá a Bevezetés és A tőkés termelést megelőző formák című fejezetek fordításait is. Ez utóbbiak a vietnamitól a norvégig, az arabtól a hollandig, a hébertől a bolgárig számtalan nyelven láttak napvilágot.
3 Az adatot úgy számoltuk ki, hogy hozzáadtuk a szóban forgó országokban a tanulmány megírása idején nyomdában vagy kiadás alatt lévő példányokat is.
4 Lásd Lucien Sève, Penser avec Marx aujourd’hui, Paris: La Dispute, 2004, aki felidézi, hogy „egyes szövegrészek, mint például a Bevezetés kivételével […], Althusser sosem olvasta a Grundrissét a szó eredeti értelmében vett olvasással” (29. oldal). Gaston Bachelardnak az „episztemológiai törés” (coupure épistémologique) fogalmát átültetve, melyet Althusser maga is kölcsönvett és használt, Sève arról beszél, hogy „mesterséges bibliográfiai törés (coupure bibliographique)” keletkezett, „mely Marx érett elméletének geneziséről és következésképpen összefüggésrendszeréről szóló, messzemenőkig téves nézetekhez vezetett” (30. oldal).

Categories
Journal Articles

Marx jelentősége napjainkban, 150 évvel a Grundrisse megírása után – interjú Eric Hobsbawmmal

Hobsbawm, korunk legnagyobb történészeinek egyike, élő legenda, a Birkbeck College (London University) elnöke és a New York-i New School of Social Research professzor emeritusa. Művei közül kiemelkedik a „hosszú XIX. századról” írott trilógiája:

A forradalmak kora (1789-1848) (angolul 1962, magyarul először 1964); A tőke kora (1848-1874) (angolul 1975, magyarul 1978); A birodalmak kora (1875-1914) (angolul 1987, magyarul 2004), valamint A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története (1914-1991) (angolul 1994, magyarul 1998).

Professzor úr, két évtized telt el azóta, hogy 1989-ben, a rendszerváltozás után sokan – meglehetősen elhamarkodottan – úgy vélték, hogy Karl Marx hamarosan a feledés homályába vész, ehhez képest most a nagy gondolkodó ismét az érdeklődés középpontjába került. Miután elmélete megszabadult a Szovjetunióban rákényszerített instrumentum regni szerepétől és lerázhatta magáról a „marxizmus-leninizmus” béklyóját, az utóbbi években műveinek új kiadása révén nemcsak intellektuális érdeklődés övezi, hanem a szélesebb körű figyelem középpontjába is sikerült bekerülnie. Ezt bizonyítja például, hogy a Nouvel Observateur című francia folyóirat 2003-ban különszámot szentelt Karl Marxnak ezzel a címmel: Karl Marx – le penseur du troisiéme millénaire? (Karl Marx – a harmadik évezred gondolkodója?). Egy évvel később Németországban a ZDF televíziós társaság közvéleménykutatást rendezett arról, hogy a megkérdezettek szerint ki volt minden idők legjelentősebb német személyisége, és több mint ötszázezer válaszadó Marxot nevezte meg; a végső összesítésben a nagy gondolkodó harmadik lett, de első helyen végzett a „jelenkori fontosság” kategóriájában. Aztán 2005-ben a Der Spiegel címlapfotót közölt róla ezzel a felirattal: Ein Gespenst kehrt zurück (Egy kísértet visszatér), a BBC rádió 4-es csatornájának In Our Time (Korunk) című programjában a hallgatók a legjelentősebb filozófus címét Marxnak szavazták meg.

A közelmúltban ön egy beszélgetésben, melyet Jacques Attalival folytatott, azt mondta, hogy paradox módon „leginkább és mindenekelőtt a kapitalisták azok, akik újra felfedezik Marxot”, s beszámolt megdöbbenéséről, amelyet az üzletember és liberális politikus Soros Györggyel folytatott egyik beszélgetése kapcsán érzett; Soros ugyanis ezt mondta önnek: „Mostanában Marxot olvasom, és rengeteg igazság van abban, ami mond”. Bár e feltámadás körvonalai még gyengék és meglehetősen haloványak, de mi lehet vajon a kiváltó oka? Ön úgy látja, hogy a Marx munkássága iránti érdeklődés megmarad a specialisták és az értelmiség körében, hogy az egyetemi előadásokon majd mint a modern gondolkodás nagy klasszisát elemzik, akiről nem volna szabad megfeledkezni? Vagy elképzelhetőnek látja azt is, hogy ismét jelentkezik majd egyfajta új „igény Marxra” a politika oldaláról is?

Eric Hobsbawm: Kétségtelenül tapasztalható a kapitalista világban az érdeklődés feltámadása Marx művei iránt, ez alól valószínűleg kivételt jelentenek az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott kelet-európai országok. Az érdeklődést minden bizonnyal előmozdította az a tény, hogy a Kommunista Párt kiáltványa kiadásának 150. évfordulója egybeesett egy különösen súlyos nemzetközi gazdasági válsággal, amely a szédítően gyorsan lezajlott szabadpiaci globalizáció korszakának kellős közepére érett be.

Marx százötven évvel korábban a „burzsoá társadalom” elemzése alapján körvonalazta, milyen lesz a XXI. század elejének világgazdasága. Cseppet sem meglepő, hogy intelligens tőkéseket – különösen a globalizált pénzügyi szektorban – lenyűgözte és lenyűgözi Marx, hiszen ők mindenkinél jobban, szükségszerűen átlátják a kapitalista gazdaság természetét és instabilitását, melynek feltételei között működnek. Az intellektuális baloldal ugyanakkor nem tudott mit kezdeni Marxszal. Egyfelől súlyosan demoralizálta, hogy a legtöbb észak-atlanti államban az 1980-as években megbukott a szociáldemokrata projekt, illetve hogy a nemzeti kormányok egymás után tértek át a szabadpiaci ideológiára, másfelől pedig alaposan lejáratta annak a politikai és gazdasági rendszernek az összeomlása, mely magát Marx és Lenin örökségének megvalósulásaként aposztrofálta. Az úgynevezett „új társadalmi mozgalmaknak”, például a feminizmusnak, szintén nem volt logikus kapcsolódási pontja a kapitalizmusellenességgel (noha tagjai egyénenként adott esetben akár egyet is értettek volna ezzel). Más esetekben pedig az foglalkoztatta őket, miképpen tudják kétségbe vonni azt a hittételt, mely szerint az ember a természet ellenőrzését szakadatlanul és egyre szélesebb körben érvényesítheti: ez a meggyőződés jellemezte ugyanis korábban mind a kapitalizmust, mind a hagyományos szocializmust. Ezzel egyidejűleg az erősen megosztott és megfogyatkozott „proletariátus” elvesztette azt a hitét, hogy ő lesz a Marx által megfogalmazott társadalmi átalakulás történelmi végrehajtója. Az is tény, hogy 1968 óta a legjelentősebb radikális mozgalmak előszeretettel éltek a közvetlen akciók módszerével, és ezek nem szükségképpen alapultak elméleti elemzésen vagy megalapozott tudáson.

Persze, mindebből nem következik az, hogy Marxot a jövőben ne tekintenék nagy és klasszikus gondolkodónak, bár politikai okokból – különösen az olyan országokban, ahol korábban erős kommunista pártok léteztek, mint Franciaországban vagy Olaszországban – szenvedélyes intellektuális támadás indult Marx és a marxizmus ellen, ami csúcspontját az 1980-90-es években érte el. De ma már mutatkoznak annak jelei, hogy ez a korszak lecsengőben van.

Marcello Musto: Marx egész életében éles elméjű és fáradhatatlan kutató volt, aki a maga korában mindenkinél jobban ismerte fel és elemezte a kapitalizmus világméretű fejlődési tendenciáit. Megértette, hogy a globalizált nemzetközi gazdaság inherensen adott a kapitalista termelési módban, és előre látta, hogy a globalizálódás folyamata nemcsak a liberális teoretikusok és politikusok által büszkén hangoztatott növekedést és prosperitást hozza majd magával, hanem véres konfliktusokat, súlyos gazdasági válságokat és nagyarányú társadalmi igazságtalanságot is. Az elmúlt évtizedben tanúi lehettünk a kelet-ázsiai pénzügyi válságnak, amely 1997 nyarán kezdődött, aztán 1999-2002-ben bekövetkezett az argentin gazdasági válság és, mindenekelőtt, az ingatlanhitel-válság, amely 2006-ban indult az Egyesült Államokban, és mostanra a II. világháború utáni időszak legnagyobb válságává terebélyesedett. Helyes-e tehát, ha azt mondjuk, hogy a Marx iránti érdeklődés feltámadása a kapitalista társadalom válságán alapul, illetve Marx azon a felülmúlhatatlan képességén, hogy magyarázatot tud adni korunk lényegi ellentmondásaira?

Eric Hobsbawm: Az, hogy a baloldal politikáját a jövőben újra a marxi elemzés inspirálja-e, ahogyan az a régi szocialista és kommunista mozgalmakra jellemző volt, attól függ, mi történik majd a világkapitalizmussal. Ám ez nemcsak Marxot illetően érvényes, hanem a baloldalra mint koherens politikai ideológiára és célkitűzésre általában is. Ahogy helyesen megállapította, a Marxhoz való visszafordulás nagyban – én azt mondanám, főképp és elsősorban – a kapitalista társadalom jelenlegi válságán alapul, a kilátások sokkal biztatóbbak, mint az 1990-es években voltak. A jelenlegi pénzügyi világválság, amely nagyon könnyen fordulhat át az Egyesült Államokban mély gazdasági visszaesésbe, élesen rávilágít az ellenőrizetlen, globális szabadpiac elméletének bukására, és még az USA kormányát is arra készteti, hogy olyan állami lépések megtételét vegye fontolóra, amelyeket a harmincas évek óta nem alkalmazott. A politikai nyomás már érezhetően gyöngíti a neoliberális gazdaságpolitika talaján álló kormányzatok elkötelezettségét az ellenőrizetlen, korlátozatlan és szabályokat nem ismerő globalizáció iránt. Egyes esetekben (Kína például ilyen) a súlyos egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, melyeket a szabadpiaci gazdaságra való teljes körű átmenet termelt ki, máris jelentős problémákat vetettek fel a társadalmi stabilitást illetően, és kétségeket támasztanak még a magasabb kormánykörökben is.

Világos, hogy a „Marxhoz való visszatérés” lényegileg Marx kapitalizmuselemzésének újrafelfedezése lesz, illetve abban áll majd, hogy ezen elemzés újra elfoglalja az őt megillető helyét az emberiség történeti fejlődésében – beleértve mindenekelőtt a kapitalista fejlődés lényegi instabilitásával foglalkozó marxi elemzést, mely kimutatja az instabilitás öngerjesztő, periodikus gazdasági válságait, ezek politikai és társadalmi vetületét. Egyetlen marxista sem hihette egy percig sem, hogy – mint azt 1989-ben a neoliberális ideológusok állították – a liberális kapitalizmus most már örökre meggyökeresedett, hogy a történelem véget ért vagy azt, hogy bármely emberi viszonyrendszer valaha is örökkévaló és minden ellentmondástól mentes lehet.

Marcello Musto: Egyetért-e ön azzal az állítással, hogyha – tegyük fel – a nemzetközi baloldal politikai és szellemi erői ma, az új évszázadban önvizsgálatot tartva, arra a következtetésre jutnának, hogy a szocializmus tapasztalatait figyelembe véve meg kell tagadniuk Marx eszméit, akkor a napjaink valóságának vizsgálatához és átalakításához szükséges alapvető vezérelvüket vesztenék el?

Eric Hobsbawm: A szocialisták nem tagadhatják meg Marx elméletét, hiszen a nagy filozófusnak azon meggyőződése, hogy a kapitalizmust egy másik társadalmi formációnak kell felváltania, nem reményen vagy akaraton alapult, hanem a történelem – és különösen a történelem kapitalista fázisának – komoly és alapos elemzésén nyugodott. Az a gyakorlati előrejelzése, hogy a kapitalizmus helyére egy társadalmilag irányított és tervszerű rendszernek kell lépnie, ma is helytállónak és ésszerűnek látszik, noha Marx ténylegesen alábecsülte a piac azon elemeit, melyek minden poszt-kapitalista rendszerben fennmaradnak. Mivel tudatosan kerülte a jövő fejleményeire vonatkozó spekulációkat, nem is tehető felelőssé a konkrét formákért, melyekben a „szocialista” gazdaságok testet öltöttek a „létező szocializmus” modelljében. Ami pedig a szocializmus céljait illeti, nem Marx volt az egyetlen gondolkodó, aki kizsákmányolás és elidegenedés nélküli társadalmat óhajtott volna, melyben minden ember teljes egészében felszínre hozhatja a benne rejlő képességeket, éppen csak annyi különbséggel, hogy ő mindenkinél erőteljesebben tudta megfogalmazni elképzeléseit. Szavai máig sem vesztették el inspiratív erejüket.

Ugyanakkor igaz, hogy Marx mindaddig nem térhet vissza a baloldal politikai megújítójaként, amíg él az a nézet, hogy műveit nem szabad kötelező, fajsúlyos politikai programokként értelmezni, vagy a világkapitalizmus mai, tényleges válsága leírásának tekinteni, hanem inkább történelmi segédanyagoknak kell tekinteni,, hogyan értelmezte ő a kapitalista fejlődés természetrajzát. Nem lehet és nem is szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Marx nem vitte végig eszméinek koherens és teljes kidolgozását, noha Engels és mások is kísérletet tettek arra, hogy Marx kézirataiból megszerkesszék, összeállítsák A tőke második és harmadik kötetét. Mint ahogyan a Grundrisse is mutatja, még egy befejezett, megírt A tőke is csak egy részét alkotta volna Marx saját, talán túlzottan is ambiciózus, eredeti tervének. Másrészt viszont, Marx nem térhet vissza a baloldalhoz, amíg az a jelenlegi tendencia érvényesül a radikális aktivisták körében, mely a kapitalizmusellenességet globalizmusellenességbe fordítja át. A globalizáció létezik, és hacsak az emberi társadalom össze nem omlik, visszafordíthatatlan valóság. Való igaz, hogy Marx ezt tényként kezelte, és lévén internacionalista, elvben üdvözölte is. Amit Marx kifogásolt, és amit nekünk is bírálnunk kell, az a kapitalizmus által teremtett globalizáció volt.

Marcello Musto: Marxnak az új olvasók és kommentátorok körében legnagyobb érdeklődést kiváltó műve a Grundrisse. Ez a mű 1857 és 1858 között született, és mint ilyen, Marx politikai gazdaságtanra vonatkozó bírálatának ez az első vázlata, és egyúttal az első, A tőkéhez készített előtanulmány; számtalan megjegyzést tartalmaz olyan dolgokkal, jelenségekkel kapcsolatban, melyeket befejezetlen életművében sehol máshol nem fejt ki részletesen. Mivel magyarázza ön azt, hogy ezek a kéziratok mindmáig több vitát kavartak, mint bármely más műve annak ellenére, hogy mindössze azzal a szándékkal írta meg, hogy összegezze a politikai gazdaságtanra vonatkozó kritikájának alapelveit? Mi lehet az oka szűnni nem akaró vonzerejének?

Eric Hobsbawm: Véleményem szerint a Grundrisse a marxista értelmiség köreiben két, egymással összefüggő okból váltott ki ilyen jelentős nemzetközi hatást. Egyfelől ezek a kéziratok gyakorlatilag ismeretlenek voltak az 1950-es évek előtt és, ahogyan ön fogalmazta, temérdek olyan megjegyzést, gondolatot tartalmaztak, melyeket Marx máshol nem említett, nem dolgozott ki. Nem képezték részét az ortodox marxizmus jórészt dogmatizált korpuszának a szovjet típusú szocializmusban, viszont a szovjet szocializmus nem tudta ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Ezért aztán azok a marxisták vették hasznát, akik az ortodoxiát akarták bírálni vagy a marxista elemzés perspektíváját akarták kitágítani, s ebben segítségükre volt egy olyan szöveg, melyet nehezen lehetett volna eretneknek vagy antimarxistának minősíteni. Ezért aztán az 1970-80-as kiadások (jóval a berlini fal leomlása előtt) további vitákat váltottak ki főképp azért, mert ezekben a kéziratokban Marx olyan súlyos kérdéseket vet fel, melyekkel nem foglalkozik A tőkében, így például azokkal a kérdésekkel, melyeket az ön által szerkesztett esszékötet előszavában említettem meg [Karl Marx’s Grundrisse. Foundations of the Critique of Political Economy 150 Years Later, ed. Marcello Musto, London-New York, Routledge 2008].

Marcello Musto: E könyvhöz, amely a Grundrisse születésének 150. évfordulója alkalmából készült és számos nemzetközi szakember tanulmányait fogja egybe, ön a fent említett előszóban többek között így fogalmaz: „Talán ez a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy visszatérjünk a Grundrisse tanulmányozásához, hiszen már nem nehezednek ránk sem a baloldali politika időleges megfontolásai, sem Nyikita Hruscsovnak Sztálint leleplező bejelentései, sem Mihail Gorbacsov bukása.” Hogy e szöveg hallatlan értékére rámutasson, ön azt állította, hogy a Grundrisse olyan „elemzéseket és sejtéseket tartalmaz például a technikai fejlődésről, melyek révén Marx kapitalizmuselemzése túlemelik a tizenkilencedik századon, s átnyúlik egy olyan társadalom korszakába, amelyben a termeléshez már nem szükséges a tömegek munkaereje, azaz az automatizmus és a megnövekedett szabadidő korszakába, illetve eljut az új körülmények hatására megváltozott elidegenedés alakváltozásainak felvetéséhez. Ez az egyetlen olyan szöveg, mely túlmegy A német ideológiában Marx által felvázolt kommunista jövő vázlatos bemutatásán. Egyszóval, joggal jellemezhető úgy, hogy ez a mű Marx szellemi zenitjének gondolatait foglalja egybe.” Ennek fényében tehát milyen eredménnyel járhat ön szerint a Grundrisse újraolvasása?

Eric Hobsbawm: Jó, ha tucatnyi szerkesztő és fordító akad ma, akik teljességében ismerik ezt a terjedelmes és legendásan bonyolult, óriási mennyiségű szöveget. De egy újraolvasás, illetve inkább egy figyelmes, alapos olvasás hozzásegíthet minket ahhoz, hogy újraértelmezzük Marxot: hogy meg tudjuk különböztetni Marx kapitalizmuselemzésében az általánost attól, ami a tizenkilencedik század közepének „burzsoá társadalmára” volt jellemző. Azt persze nem jósolhatjuk meg, milyen konklúziók lehetségesek és valószínűek ezen elemzés eredményeképpen, legfeljebb azt, hogy minden bizonnyal nem kíséri majd őket egyhangú fogadtatás.

Marcello Musto:

Befejezésül engedjen meg egy kérdést. Miért fontos ma ön szerint az, hogy Marxot olvassuk?

Eric Hobsbawm: Akit érdekelnek az eszmék, legyen egyetemi hallgató vagy érdeklődő ember, az egyértelműen látja, hogy Marx ma is, a jövőben is a tizenkilencedik század egyik legjelentősebb filozófiai elméje és közgazdasági elemzője és – legkitűnőbb munkáiban – a szenvedélyes prózaírás mestere. Marxot továbbá azért is fontos olvasni, mert mai világunkat nem lehet megérteni anélkül, hogy tudnánk, ennek a férfiúnak az írásai milyen jelentős hatást gyakoroltak a huszadik századra. És végül azért kell őt olvasni, mert – mint ő maga írta – ha nem értjük a világot, akkor nem tudjuk hatékonyan megváltoztatni, és Marx a legkitűnőbb idegenvezetőnk a világ megismerésében és a megoldandó problémáink felismerésében.

 

Fordította: Baráth Katalin

Categories
Journal Articles

A Kommunista Kiáltvány fogadtatása és népszerűsítése Olaszországban – A mű megszületésétől 1945-ig

Az olvasók és az elemzők figyelmének középpontjában ma megint a Kommunista Kiáltvány áll, melyet a föld minden sarkában tucatnyi új kiadásban jelentetnek meg az 1989-es fordulat ellenére is; ezt a művet nemcsak mint a történelemben a legtöbbek által olvasott politikai szöveget ünnepelhetjük, hanem mint a kapitalizmus fejlődési tendenciáit legpontosabb előrelátással elemző művet is.
Milyen nehézségek és hányattatások közepette zajlott népszerűsítése az egyik olyan országban, ahol a legjelentősebb sikerre és befolyásra tett szert?

1. Bevezető
Elméleti viták, illetve politikai események hatására a Marx művei iránt tanúsított érdeklődés mindig meglehetősen nagy ingadozást mutatott, és néhányszor kétségtelenül a hanyatlás jeleit tükrözte. Marx elméletének bírálata mindig érzékelhetően túlmutatott a marxizmus konceptuális hori­zontján, amint azt jó néhány példa igazolja, kezdve a „marxizmus válsá­gától” a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitától a szovjet kommunizmus tragédiájáig. Ugyanakkor egy idő után minden esetben tapasztalható „a Marxhoz való visszafordulás” is. Ilyenkor újra meg újra megfogalmazódik az igény, hogy gondolataira hi­vatkozzanak, akár a politikai gazdaságtan kritikája, akár az elidegenedés meghatározása, akár a politikai viták briliáns lapjai kerülnek terítékre, s művei továbbra is ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak a nagy teoretikus követőire és ellenfeleire egyaránt. Miután a huszadik század végén elmé­letének már halálhírét költötték, Marx egyszeriben újra a világtörténelem színpadán termett: a nézetei iránti érdeklődés újra fellobbant, és mind több európai, amerikai és japán könyvtárban söprögetik le az olvasók a könyveire telepedett finom porréteget. 1
Ráadásul a Marxszal foglalkozó irodalom, ami tizenöt évvel ezelőtt már teljesen elapadni látszott, sok országban újra életjelet mutat. A folyóiratok egyre szívesebben fogadják a marxi életművet és a marxizmust vizsgáló dolgozatokat, és ezzel egyidejűleg újra nemzetközi konferenciák, egye­temi kurzusok és szemináriumok szerveződnek a témában. Végül pedig, bár tétován és gyakorta zavaros formát öltve, de a Marx iránti igény a politikában is újra felbukkant Latin-Amerikától Európáig, és megérintette az alternatív globalizációs mozgalmat is.
Az olvasók és az elemzők figyelmének középpontjában ma ismét a Kommunista Kiáltvány áll, melyet a föld minden sarkában tucatnyi új kiadásban jelentetnek meg az 1989-es fordulat ellenére is; ezt a mű­vet nemcsak mint a történelemben a legtöbbek által olvasott politikai szöveget ünnepelik, hanem mint a kapitalizmus fejlődési tendenciáit legpontosabb előrelátással elemző művet is. 2 Emiatt is érdekes lehet ma, százhatvan évvel 1848-as megírását követően megvizsgálni, milyen nehézségek és hányattatások közepette zajlott népszerűsítése Olasz­országban, az egyik olyan országban, ahol a legjelentősebb sikerre és befolyásra tett szert.

2. Karl Marx: az olaszországi félreértés
Olaszországban Marx elmélete elképesztő népszerűségnek örvendett. Jelentős hatással volt a pártokra, a szakszervezetekre és a társadalmi mozgalmakra, és ezáltal példátlan módon befolyásolta a nemzet politikai életének átalakulását. A tudomány és a kultúra minden területét áthatotta, ezért megmásíthatatlanul meghatározta fejlődésük irányát és politikai szótárukat. Az alsóbb társadalmi osztályok öntudatra ébredéséhez jelentősen hozzájárult, és ezáltal millió és millió ember emancipációs fejlődésének alapvető elméleti támaszaként szolgált.
Aligha akad olyan ország, ahol Marx elméletének közismertségét akár csak párhuzamba lehetett volna állítani az olaszországival. Hogy mikor beszéltek vajon az emberek először „Carlo Marxról”? Mikor bukkant fel ez a név első ízben az olaszra fordított szövegek szerzőjeként? Mikor kezdett hírneve szárnyra kapni a szocialista munkások és aktivisták kollektív képzeletében? De persze mindenekelőtt fel kell tenni a kérdést: hogyan és miképpen vertek gyökeret eszméi Olaszországban?
Marx – akinek nevét szinte senki sem ismerte az 1848-as forradalmi fellángolás időszakában – műveinek legelső fordításai az 1860-as évek második felében láttak napvilágot. De csak nagyon kevés anyagot for­dítottak le olaszra, és ezek főképp a Nemzetközi Munkásszövetség (I. Internacionálé) „felhívásaihoz” és „határozataihoz” kapcsolódtak. Ez a hiány elsősorban annak a következménye volt, hogy Marx és Engels Olaszországról alig tudtak valamit, mert – bár az ország történelmét és kultúráját rajongva tisztelték, és foglalkoztatta őket a korabeli olasz valóság is – 1860-ig nem volt olaszországi tudósítójuk, igazi politikai kapcsolataik pedig csak az 1870-es évekre alakultak ki.
Marx személye iránt elsőként akkor kezdtek az érdeklődés jelei mutat­kozni, amikor a párizsi kommün forradalmi tapasztalatai előtérbe kerültek. Alig néhány hét alatt az országos napilapok, illetve természetesen a megszámlálhatatlanul sok munkáskiadvány egyaránt életrajzi vázlatokat közölt az „Internacionálé alapítójáról és irányítójáról”, 3 továbbá levelek és politikai határozatok egyes részleteit (többek között A polgárháború Franciaországban című művét) is kiadták. Ugyanakkor azonban a meg­jelent írások – Engels munkáival együtt 1871-1872-ben egy év alatt nyolcvanöt művét publikálták – továbbra is kizárólag az Internacionálé dokumentumaira korlátozódtak. A Marx iránti érdeklődés eredetileg politikai indíttatású volt, az elméleti művek iránti figyelem csak áttétele­sen, a politikai írások révén támadt fel. 4 Néhány írás erősen kiszínezett képet festett róla, aminek elsődleges célja az volt, hogy mitikus aurával vegyék körül alakját: „Marx Károly minden helyzetben zseniális és bátor embernek bizonyul. Villámként cikázik egyik országból a másikba, közben állandóan képes alakot váltani úgy, hogy Európa összes rendőrspiclijének éberségét ki tudja játszani.” 5
Az alakját övező mítosz egyre terebélyesebb és ugyanakkor határta­lanabb lett. 6 Ebben az időszakban ugyanis a propaganda-kézikönyvek Marxról olyasfajta – leginkább kitalált – képet terjesztettek, mely őt egy sorba állította Darwinnal és Spencerrel. 7 Elméletét a legalizmus vagy a pozitivizmus szinonimájaként értelmezték. 8 Olyan, az övétől fényévnyire eső, ellentétes elméletekkel fércelték ügyetlenül össze, mint Fourier, Mazzini és Bastiat filozófiája. Vagy pedig, sokféle egyéb félreértés következtében, alakját Garibaldival 9 vagy Scháfflével 10 állították párhu­zamba.
Ám Marxnak még ez a felületes ismertsége sem volt elégséges ahhoz, hogy politikailag mellette sorakozzanak fel. Az Internacionálé olasz köve­tői gyakorlatilag egyhangúlag Bakunyint támogatták Marxszal szemben, akinek az állásfoglalásai ténylegesen ismeretlenek maradtak, és az Inter-nacionálén belüli konfliktusokat az olaszok inkább a két férfiú személyes vitájának, mintsem elméleti versengésnek tekintették. 11
Ezután persze nem ütközött kemény akadályokba, hogy a következő évtizedekben az anarchisták kerüljenek hegemón helyzetbe Olaszor­szágban, tehát egy olyan országban, ahol a modern ipari kapitalizmus nem létezett, a lakosságon belül a munkások aránya rendkívül alacsony volt, és a konspiráció hagyománya a nem sokkal korábbi forradalom hatására elevenen élt tovább. Mindezek következtében Marx elméleti analízise csak lassan hatolt be a munkásmozgalomba. Paradox módon az elmélet először éppen maguknak az anarchistáknak köszönhetően vált széles körben ismertté, akik teljes egészében osztották Marxnak az osztályharcról és a munkásság önfelszabadításáról az Internacionálé „határozataiban” és „beszédeiben” is megmutatkozó álláspontját. Ilyen módon láttak Marx művei napvilágot – gyakorta úgy, hogy vitában álltak egy verbálisan szocialista, ám a gyakorlatban legalista és „revizionista” nézettel. Az első, kétségtelenül legjelentősebb kezdeményezésre 1879-ben került sor, amikor kiadták A tőke első kötetének rövid kivonatát Carlo Cafiero szerkesztésében. Ekkor nyílt először alkalom arra, hogy Marx legfontosabb elméleti tézisei Olaszországban hozzáférhetővé váljanak, igaz, népszerű, leegyszerűsített formában.

3. A nyolcvanas évek és a Marx nélküli, marxizmus”
Marx írásait az 1880-as években sem fordították le. A szocialista sajtóban megjelent pár cikktől eltekintve mindössze két, Engelsszel közösen írt művét adták ki (A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig -ez 1883-ban jelent meg, illetve A család, a magántulajdon és az állam eredete – ez 1885-ben látott napvilágot), és ezeket is csak kis példány­számban: az tette őket eladhatóvá a piacon, hogy egy sorozatban sze­repeltek a szigorú és érdemdús szocialisták – Beneventótól Pasquale Martignettiig – műveivel. Másfelől a hivatalos kultúra túlnyomó többsége kezdett felfigyelni Marx műveire, és ebben a vonatkozásban kevesebb fenntartással éltek, mint Németországban. Vezető kiadók és tudósok kezdeményezésére a rendkívül tekintélyes Biblioteca dell’Economista – melynek köteteit kutatásai során Marx is számtalanszor felhasználta a British Museumban – folytatásokban közölte A tőke első kötetét 1882 és 1884 között, 1886-ban pedig önálló kiadványban is megjelentette. Az olasz szocialista mozgalom általános nívótlanságát jól mutatja, hogy erről a kezdeményezésről, amit újabb hasonló lépés csak a második világháború után követett, Marx mindössze két hónappal halála előtt szerzett tudomást, Engels pedig csak 1893-ban!
Ám a fentebb vázolt korlátozások ellenére a „marxizmus” mégiscsak kezdett bekerülni a szellemi élet vérkeringésébe ebben a korszakban. De Marx műveinek olyan csekély hányadát fordították olaszra, és olyan nehéz volt még ezeknek a fordításoknak is a nyomára bukkanni, hogy e művek gyakorlatilag sosem az eredeti írások alapján váltak ismertté, hanem jórészt közvetett utalások, másodkézből való hivatkozások vagy sietve összeállított és hamarjában kiadott szöveggyűjtemények révén, melyeket epigonok vagy Marx állítólagos követői hordtak egybe. 12
Ezekben az években valóságos kulturális ozmózis alakult ki, melybe nemcsak az Olaszországban jelen lévő, legkülönfélébb szocializmus­koncepciók áramlottak bele, hanem olyan ideológiák is, amelyeknek egyébként semmi közük sem volt a szocializmushoz. Kutatók, politikai agitátorok és újságírók mindannyian egyfajta sajátos hibrideszmét termeltek ki, melyben a szocializmust a rendelkezésükre álló legkülön­félébb elméleti elképzelésekkel keresztezték. 13 És ha a „marxizmus” sebesen fölébe tudott kerekedni a többi doktrínának – részben annak következtében, hogy nem létezett valódi olasz szocializmus -, akkor az így létrejött kulturális homogenizáció szüleménye egy elsekélyesített és eltorzított marxizmus lett; amolyan passe-partout (minden zárat felnyitó, mindenre jó) marxizmus. Mindenesetre egy olyan „marxizmus”, mely nem ismerte Marxot magát, hiszen egy kézen meg lehetett számolni azokat az olasz szocialistákat, akik Marxnak akár csak egyetlen eredeti szövegét is olvasták. 14
Annak ellenére, hogy ez a „marxizmus” lapos volt és zavaros, deter­minista és funkcionálisan a korszak politikai feltételei által meghatá­rozott, mégis képes volt arra, hogy a munkásmozgalomnak identitást biztosítson, és hatást gyakoroljon az 1892-ben megalapított Partito dei Lavoratori Italiani (Olasz Munkáspárt) sorain belül, valamint hogy az olasz kultúra és tudomány terén hegemóniára tegyen szert.
Ami a Kommunista Kiáltványt illeti, annak az 1880-as évek végéig sem­mi nyomát nem találni. Később azonban legjelentősebb magyarázójával, Antonio Labriolával együtt jelentős szerepet kap majd az olaszországi felvizezett marxizmussal való szakításban. Mielőtt azonban ezzel részle­tesebben foglalkoznánk, vissza kell lépnünk egy kicsit az időben.

4. A Kommunista Kiáltvány első olasz kiadásai
A Kommunista Párt kiáltványának eredeti, 1848-as bevezetője azzal zárult, hogy a művet majd „angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven” is hamarosan közreadják. 15 A valóságban ez a szándék nem teljesült. Pontosabban fogalmazva, a Kommunista Kiáltvány az emberi­ség történetének egyik legismertebb szövege lett, de nem úgy, ahogyan azt a szerzők eredetileg elképzelték.
Az első kísérletre, hogy a „Kommunista Kiáltvány olasz és spanyol nyelvre lefordítattassék”, Párizsban került sor Hermann Ewerbeck, a Kommunisták Szövetsége párizsi szervezetének egyik vezetője jóvoltá-ból. 16 S jóllehet néhány évvel később írott Vogt úr című művében Marx azt állította, tévesen, hogy a Kommunista Kiáltványnak létezik olasz kiadása, a tervezetet nem sikerült megvalósítani. 17 Az egyetlen olyan fordítás, me­lyet nemcsak tervbe vettek, hanem valóban el is készítettek, az 1850-es angol változat volt, melyet az 1848-ban megjelent svéd fordítás előzött meg. Mindezek következtében, továbbá azért, mert az 1848-1849-es forradalmak sorra megbuktak, a Kommunista Kiáltvány feledésbe merült. Kivételt ez alól csak a német kiadások jelentettek: az 1850-es években kettő, míg az 1860-as években három újabb kiadás látott napvilágot. Az egyéb nyelveken való megjelenés húsz évig váratott magára: az orosz változat 1869-ben került nyomdába, a szerb 1871-ben, az amerikai szin­tén 1871-ben, New Yorkban, a francia pedig 1872-ben. Az első spanyol fordítás is 1872-ben látott napvilágot, melyet egy esztendővel később a portugál változat követett. 18
Ez alatt az időszak alatt a Kommunista Kiáltvány továbbra is ismeret­len maradt Olaszországban. Az első rövid bemutatás, mely a szöveg összegzéseit tartalmazta, illetve kivonatokat, 1875-ben jelent meg Vito Cusumano Le scuole economiche della Germania in rapporto alla questione sociale (A németországi közgazdasági iskolák – különös tekin­tettel a társadalmi kérdésre) című művében. Itt azt olvashatjuk, hogy „a proletariátus számára ez a program ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a Déclaration des droits de lhomme a burzsoáziának; egyike ez a tizenki­lencedik század legjelentősebb eseményeinek, melyek meghatározzák a század arculatát, nevet és irányt adnak neki”. 19 A következő években csak elvétve akadt egy-egy utalás a Kommunista Kiáltványra – annak ellenére, hogy 1883-ban a Marx haláláról beszámoló cikkek sokszor hivatkoztak rá. A szocialista napilap, a La Plebe azt írta a műről, hogy „egyike a modern szocializmus alapdokumentumainak […], a szocialista proletariátus szimbóluma Nyugaton és Észak-Amerikában”. 20 A polgári Gazzetta Piemontese című napilap a maga részéről Marxot mint „a híres Kommunista Kiáltvány szerzőjét” mutatta be, „s ez a mű a harcos szo­cializmus jelszava lett, a nincstelenek katekizmusa, az az evangélium, melyre a német munkások szinte mindegyike és az angol munkások többsége szavazott, felesküdött és amelynek szellemében harcolt”. 21 Az effajta elismerések ellenére azonban az olasz kiadás továbbra is váratott magára.
1885-ben, miután Martignetti kapott Engelstől egy példányt a Kommu­nista Kiáltványból, elkészítette a mű teljes szövegének olasz fordítását – ám anyagi fedezet hiányában ezt soha nem adták ki. Az első fordítás, amely végre meg is jelent, 1889-ben, a Kiáltvány megírása után negyven évvel látott napvilágot; ekkorra már huszonegy német nyelvű, tizenkét orosz nyelvű, tizenegy francia, nyolc angol, négy spanyol, három dán (az első 1884-ben), két svéd, illetve egy-egy portugál, cseh (1882), lengyel (1883), norvég (1886) és jiddis (1889) nyelvű kiadás is sorra megjelent. Az olasz nyelvű szövegnek ezt a címet adták: Manifesto dei socialisti redatto da Marx e Engels (A szocialisták kiáltványa, Marx és Engels műve), és a cremonai székhelyű demokratikus lapban, a L’Eco del popolóban tíz részletben közölték augusztus és november között. De ez a fordítás rendkívül gyenge volt, Marx és Engels előszavai hiányoztak, akárcsak a harmadik fejezet („Szocialista és kommunista irodalom”), másrészt a fordító a szöveget számos ponton megváltoztatta vagy tartalmilag összefoglalta. Leonida Bissolati fordítása, amely az 1883-as német kiadást vette alapul, de támaszkodott Laura Lafargue 1885-ös francia fordítására is, leegyszerűsítette a legbonyolultabb kifejezéseket. Mindent egybevéve, ez a kiadás nem annyira fordítás volt, mint inkább a szöveg népszerűsítése, melyben néhány eredeti részlet olasz nyelvű fordítása is olvasható volt. 22
A második olasz kiadás 1891-ben jelent meg, ami az első volt abból a szempontból, hogy önálló brosúraként látott napvilágot. A fordítás (ami a párizsi La Socialiste által 1885-ben közölt francia változaton alapult) és az előszó az anarchista Pietro Gori munkája volt. Ám a szöveg, amely­ből hiányzott a bevezetés, számos súlyos hibát tartalmazott. A kiadó, Flaminio Fantuzzi, aki maga is közel állt az anarchista állásponthoz, Engelsről fait accompli, megfellebbezhetetlen véleményt formált, és En­gels Martignettihez írt egyik levelében hangot is adott annak, mennyire feldühítették „a Gori-féle ismeretlen emberek előszói”. 23
A harmadik olasz fordítás 1892-ben készült el és a Lotta di classe című milánói magazin mellékleteként jelent meg. A fordítást Pompeo Bettini készítette az 1883-as német kiadás alapján, és e szavakkal jellemezte művét: „a Kommunista Kiáltvány első és egyetlen olyan fordítása, amely valóban hűséges az eredetihez”. 24 Ebben is akadtak hibák, és ez is le­egyszerűsített néhány bekezdést, de egyértelműen megbízhatóbb volt, mint a többi fordítás, és 1926-ig számtalanszor adták ki újra; ilyenformán ez a kiadás indította el az olasz marxista terminológia kialakulásának folyamatát. 1893-ban ezer példányban, brosúraformában is megjelent számos helyesbítéssel és stilisztikai javítással, valamint azzal az uta­lással, hogy „a teljes mű az ötödik német kiadás (1891, Berlin) alapján készült”. 25 1896-ban ezt a változatot nyomták újra kétezer példányban. A szöveg tartalmazta az 1872-es, 1883-as és 1890-es előszó szövegét is Filippo Turati fordításában – Turati a Critica Sociale (akkoriban az olasz szocializmus legfontosabb orgánuma) igazgatója volt -, valamint „Az olasz olvasóhoz” írott speciális bevezetést, melyet Engels Turati ké­résére írt, és amely segít megkülönböztetni ezt a kiadást a korábbiaktól. Ez az olasz kiadáshoz írott előszó volt az utolsó, melyet a Kommunista Kiáltvány szerzői maguk írtak a mű elé.
A következő években megjelent újabb két kötet lényegileg és döntően Bettini változatán alapult, anélkül hogy a fordító nevét szerepeltették volna. Az első, melyből hiányzott az előszó és a harmadik rész, azzal a céllal látott napvilágot, hogy a Kommunista Kiáltvány olcsó, népszerű formában hozzáférhető legyen. Az Era Nuova című folyóirat támogatá­sával először 1897. május elsején jelent meg a liguriai Diano Marinában, nyolcezer példányban. Az előszók nélküli második kiadás a firenzei Nerbini Kiadónál látott napvilágot 1901-ben.

5. A Kommunista Kiáltvány a XIX. század végén és a fasiszta korszakban
Az 1890-es években Marx és Engels írásainak terjesztése hatalmasat lépett előre. Jelentősen hozzájárult Marx munkáinak széles körű meg­ismertetéséhez a kiadói struktúrák megszilárdulása a Partido Socialista Italiano (Olasz Szocialista Párt) keretein belül, illetve a számtalan kisebb-nagyobb folyóirat és kiadóvállalat működése, továbbá Engelsnek a Critica Socialéval való együttműködése. De mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy az eredendő torzításoktól megszabaduljanak. Sok kísérlet történt arra, hogy Marx eszméit a legkülönfélébb elméletekkel házasítsák össze mind a „elméleti szocializmus” (Kathedersozialismus), mind a munkás­mozgalom részéről, melyek elméleti hozadékaira – noha akkorra jelentős eredményei is mutatkoztak – továbbra is Marx szövegeinek felületes ismerete nyomta rá a bélyegét.
Marx hírneve vitán felül állt, de a korszak szocialista személyiségeinek sokaságában még ekkor sem ismerték fel, hogy ő primus inter pares. Először is, elméletének tolmácsolói elképesztően felkészületlennek bizonyultak; jó példa erre Achille Loria, „az olasz közgazdászok között a legszocialistább, legmarxistább” figura, 26 aki kijavította és tökéletesítette Marx munkáit, miközben senkinek sem volt fogalma arról, milyen is az igazi Marx, akinek a műveit ez a jó szocialista tökéletesítette. Loriát jól ismerjük Engelsnek A tőke harmadik kötetéhez írt előszavából: „Határ­talan pökhendiség, párosulva azzal, hogy angolna-simasággal bújik ki lehetetlen helyzetekből, hősi megvetést tanúsít, ha rúgásokat kap, mohó sietséggel kisajátítja mások teljesítményeit, tolakodó vásári kikiáltó módjára reklámozza magát, baráti klikk révén megszervezi hírnevét – ki mérkőzhet mindebben vele?” 27 Egy anekdota, melyet Benedetto Croce mesélt róla 1896-ban, segíthet megértenünk, hogyan hamisította meg és torzította el a Marxról és műveiről kialakult képet. 1867-ben Nápolyban az Internacionálé első olasz szekciójának megalakítása alkalmából egy ismeretlen külföldi, egy „nagyon magas, hirtelenszőke, a régi összees­küvők modorában és titokzatosan beszélő férfi” is segédkezett a kör elismertetésében. Sok évvel később egy nápolyi ügyvéd, aki részt vett a fenti eseményen, teljes meggyőződéssel állította, hogy „a magas, szőke férfi Karl Marx volt”, 28 és hosszas rábeszéléssel lehetett csak eltántorítani ettől az álláspontjától. Mivel számtalan, Marxszal kapcsolatos koncepciót az „illusztris Loria” 29 vitt be az olasz köztudatba, könnyen arra a követ­keztetésre juthatunk, hogy a kezdetekkor Marxként azonosított figura eltorzított alak volt, egy „magas és szőke” Marx. 30
Ezt az állapotot csak Antonio Labriola munkássága változtatta meg; neki köszönhető Marx gondolatainak hiteles bemutatása Olaszország­ban: nem magyarázni akarta, a korhoz igazítani vagy „kiegészíteni” más szerzők segítségével. 31 Itt, ebben az esetben a kulcsszöveg a Saggi sulla concezione materialistica della storia (Esszék a történelem materialista felfogásáról) volt, melyet Labriola 1895 és 1897 között adott ki, s melynek első darabja, az In memoria del Manifesto dei comunisti, pontosan a Kommunista Kiáltvány genezisének kérdéskörére koncentrált. Engelsnek röviddel halála előtt írt elismerő szavai 32 garantálták, hogy „marxista” oldalról Labriola műve vált a legjelentősebb kommentárrá és hivatalos magyarázó szöveggé.
Ilyen módon sok, Olaszországban kialakult tévhittel szemben fel lehetett lépni. Labriola szerint a forradalom „nem eredhet a kevesek által vezetett tömegfelkelésből, hanem az magának a proletariátusnak a cselekedete kell legyen, és lesz is”. 33 „A kritikai kommunizmus” – a nápolyi filozófus szerint ez volt a legalkalmasabb terminus Marx és Engels műveinek meghatározására – „nem gyárt forradalmakat, nem készít elő felkeléseket, nem látja el fegyverekkel a lázadókat. Egyszóval, ez nem szemináriumi kurzus, ahol a proletárforradalom magasabb tisztjeit képzik; nem több, és nem is kevesebb, mint ennek a forradalomnak az öntudata.” 34 Ebből következően a Kommunista Kiáltvány nem „a proletárforradalom kézi-könyve”, 35 hanem inkább eszköz arra, hogy megmutassa annak a szoci­alizmusnak a naivitását, mely azt hiszi, hogy „forradalom nélkül, vagyis a társadalom általános alapstruktúrájának fundamentális megváltoztatása nélkül” megvalósulhat. 36
Labriola személyében az olasz munkásmozgalom végre olyan teoreti­kusra talált, aki egyszer s mindenkorra tudományos méltóságot biztosított a szocializmusnak, amely így áthatotta és új életre keltette a nemzeti kultúrát, és egyidejűleg az európai filozófia és a marxizmus legjavával is kiállta az összehasonlítást. Ám marxizmusának rigorozitása, mely a közvetlen politikai körülményekkel problematikus viszonyban állt, és amely az elméleti kompromisszumok iránt meglehetősen kritikusnak mutatkozott, Labriola elméletét kissé időszerűtlenné tette.
A századfordulón napvilágot látott La filosofia di Marx című Gentile-könyv (erről a könyvről később Lenin azt írta, hogy „figyelemre méltó” 37 ), Croce írásai, ahol a „szocializmus haláláról” 38 beszélt, valamint Francesco Saverio Merlino és Antonio Graziadei harcos politikai szövegei mind azt mutatták, hogy Olaszországba is betört a „marxizmus válságának” vihara. Ám Németországgal ellentétben az Olasz Szocialista Párton belül nem létezett „ortodox” marxista irányzat: a harcot a kétféle „revizionizmus” képviselői vívták meg, az egyik reformista, a másik forradalmi-szindika-lista alapon állt. 39
Ugyanebben a korszakban, 1899 és 1902 között, az olasz olvasók Marx és Engels műveinek túlnyomó részét már fordításban is olvashat­ták. Ebben a közegben jelent meg a Kommunista Kiáltvány új fordítása, mely Labriola In memoria del Manifesto dei comunisti című műve har­madik kiadásának függeléke volt; a könyv Olaszországban a második világháború végéig nem jelent meg újra. Egyesek szerint maga Labriola fordította a szöveget, mások szerint viszont felesége, Rosalia Carolina De Sprenger, mindenesetre számtalan pontatlanságot tartalmazott, illetve egyes részek ki is maradtak belőle. A további kiadásokban nem is használták ezt a fordítást.
így aztán főképpen Bettini verzióját jelentették meg az 1940-es évek végéig. 1910-től számtalanszor újranyomták, és sok kiadása a „Societá editrice Avanti” gondozásában látott napvilágot; ez a szervezet volt az Olasz Szocialista Párt propagandájának fő szervezője. Két olyan kiadás is volt 1914-ben, melyek különösen is figyelemre méltóak; a második még Engelsnek A kommunizmus alapelvei című művét is tartalmazta, s 1914 és 1916 (majd 1921 és 1922) között bekerült Marx és Engels művei (Opere) első kötetébe. Ez a válogatás jól tükrözte a korszakra jellemző zűrzavart, mert – akárcsak Németországban – helyt kaptak benne Lassalle különféle írásai is. Aztán következett egy újabb kiadás 1917-ben, kettő 1918-ban, melyek függelékben közölték a kienthali kon­ferencián elfogadott 14 pontot és a zimmerwaldi konferencia kiáltványát, majd pedig 1920-ban megjelent Gustavo Sacerdote fordítása (1922-ben kétszer is újranyomták), a korábbi szöveg javított változata, s a sort egy 1925-ös kiadás zárta. Ezen Avanti-kiadványokon túl 1920 és 1926 között hét reprint kiadást jelentettek meg kisebb kiadók.
A huszadik század első évtizedében az Olasz Szocialista Párt napi gyakorlatából száműzte a marxizmust. Egy híres parlamenti vitában 1911-ben Giovanni Giolitti miniszterelnök kijelentette: „A Szocialista Párt jelentősen mérsékelte programját. Karl Marx a padlásra került.” 40
A Marx írásait kommentáló művek, melyek nem sokkal korábban még elárasztották a könyvpiacot, mostanra eltűntek. És ez a tendencia foly­tatódott az 1910-es években annak ellenére, hogy Rodolfo Mondolfo filozófiai tanulmányai és néhány más munka jelezte, hogy „visszatértek Marxhoz”. Időközben, más társadalmi körökben, a polgári tábor „a marxizmus széthullását” ünnepelte, a katolikus egyház előítéletektől terhes elítélő véleménye pedig hosszú időn át megbénította az elemzési kísérleteket.
1922-ben a fasiszta barbárság tört be az olasz színtérre; a következő évre a Kommunista Kiáltvány minden példányát eltávolították a nyilvános és az egyetemi könyvtárak polcairól. 1924-ben Marx minden munkája és a munkásmozgalommal bármilyen értelemben összefüggésbe hozható irodalom feketelistára került. Végül 1926-ban „a szélsőséges fasiszta” törvények elrendelték az ellenzéki pártok feloszlatását, és ezzel kezdetét vette a modern olasz történelem legtragikusabb korszaka.
Leszámítva a féltucatnyi gépelt vagy stencilezett, illegálisan készült kiadást, az 1926 és 1943 között olaszul kiadott néhány Marx-írás külföl­dön látott napvilágot; ezek között szerepelt a Kommunista Kiáltvány két, Franciaországban 1931-ben és 1939-ben megjelent változata, továbbá egy 1944-ben, Moszkvában kiadott, Palmiro Togliatti által készített új for­dítás. Ugyanakkor A Kommunista Párt kiáltványának három, egymástól független kiadása kivételt jelentett a konspirációs kényszer okozta űrben. Kettő „a tudós kutatók” sürgető követelésének eleget téve 1934-ben jelent meg; az első a Politica ed economia című, Robert Michels által szerkesz­tett kötetben (Michels maga fésülte át Bettini fordítását 41 ), melyben helyet kapott Labriola, Loria, Pareto, Weber és Simmel néhány szövege is; a má­sodik Firenzében jelent meg; a Labriola-féle fordítás pedig szerepelt a Le carte dei diritti című gyűjteményben, ami „A liberalizmus és a szocializmus klasszikusai” című sorozat első kötete volt. A harmadik 1938-ban jelent meg, ismét Labriola fordításában, ám ekkor Croce szerkesztésében a The Materialist Conception of History című Labriola-esszékötet függelékeként. A válogatás tartalmazta továbbá Croce később híressé vált, igen kifejező című esszéjét is: Come nacque e come mori il marxismo teorico in Italia (1895-1900) (Hogyan született és hogyan halt meg az elméleti marxizmus [1895-1900]). De az idealista filozófus tévedett. Az olasz „marxizmus” nem halt meg, csak visszaszorult Antonio Gramsci Börtönfüzeteinek lapjaira, melyek elméleti és politikai értéke nem sokkal később feltárult.
A fasizmus elsöprése lehetővé tette a Kommunista Kiáltvány számos új kiadását. Az Olasz Kommunista Párt helyi szervezetei, melyek már koráb­ban is támogattak kisebb kiadókat a felszabadult déli országrészekben, új életet leheltek Marx és Engels szövegeibe; 1943-ban három kiadás, 1944-ben pedig nyolc kiadás jelent meg. És ez a folyamat a következő években is töretlenül haladt előre: 1945-ben, a háború befejezésekor kilenc kiadást ért meg a Kiáltvány, 1948-ban, a századik évfordulón pedig egészen kivételes ünneplésben részesült.

6. Összegzés
Ez a történeti áttekintés világos mutatja, Olaszország mennyire elmaradt a többi európai ország mögött a Kommunista Kiáltvány publikálásában. Míg akadtak olyan országok, ahol ez volt Marx és Engels első, a nem­zeti nyelvre lefordított műve, itt csak számos más írást követve látott napvilágot. 42 Politikai hatása szerény volt, és közvetlenül soha nem alakította a munkásmozgalom alapvető dokumentumait; mint ahogyan nem volt döntő hatással a szocialista vezetők politikai tudatosságának formálódására sem. Ugyanakkor rendkívül nagy figyelmet szenteltek neki a társadalomtudósok (Labriola történetét fentebb bemutattuk), és sokféle kiadása révén jelentős szerepet játszott a párttagság soraiban, míg végül legjelentősebb politikai kiindulópontjuk is ez a szöveg lett.
Százhatvan évvel a Kiáltvány első megjelenése után Marx megszám­lálhatatlanul sok követőjének, ellenfelének és magyarázójának elemzései során a mű a legeltérőbb periódusokon ment át és a legkülönbözőbb módokon közelítették meg: mint a „tudományos szocializmus” mérföld­kövét vagy mint a Victor Considerant-féle Manifeste de la démocratie gyenge másolatát; mint uszító hatású szöveget, mely az osztályok közötti gyűlöletet szítja fel, vagy mint a nemzetközi munkásmozgalom felszaba­dulásának szimbólumát; mint antik klasszikust vagy mint a „kapitalista globalizáció” mai valóságát előrevetítő látnoki szöveget. Ám bármelyik magyarázatot fogadja is el az ember, egy dolog kétségtelen: a történe­lemben kevés olyan mű akad, mely ennyire életképesnek bizonyult és amely ilyen széles körben ismert volna. Mert a Kommunista Kiáltványnak újabb és újabb kiadásai látnak napvilágot, melyekről Latin-Amerikában és Japánban, az Egyesült Államokban és szerte Európában beszélgetnek és vitatkoznak az olvasók.
Ha egy szöveg örök érvényessége abban áll, hogy képes beérni vagy új gondolatokat életre segíteni, akkor elmondhatjuk, hogy a Kommunista Kiáltványnak kétségtelenül birtokában van ez az erény.

 

Fordította: Baráth Katalin

 

References
1 Lásd Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája. Eszmélet, 72. sz. (2006), 96-99.; uő: Korunknak címzett bírálat: Karl Marx újra­felfedezéséhez. Eszmélet, 76. sz. (2007).
2 Lásd különösen Eric J. Hobsbawm: „Introduction” to Karl Marx and Friedrich Engels. The Communist Manifesto, London, Verso, 1998.
3 „Carlo Marx capo supremo dell’Internazionale”. Il proletario Italiano (Turin), 1871. július 27.
4 Lásd Roberto Michels: Storia del marxismo in Italia. Luigi Mongini Editore, Roma, 1909, 15. A szerző hangsúlyozza, hogy „kezdetben a politikus Marx sar­kallta az olaszokat arra, hogy felfedezzék a tudós Marxot is”.
5 „Carlo Marx capo supremo dell’Internazionale”, i. m.
6 Vö. Renato Zangheri, Storia del socialismo italiano. Vol. 1. Turin: Einaudi, 1993, 338.
7 így tett például az Oddino Morgari által írt kézikönyv: L’arte della propagan­da socialista. Florence: Libr. Editr. Luigi Contigli, 1908 (2. kiad.), 15. A szerző azt tanácsolja a párt propagandistáinak, hogy oktatási módszerük a következő legyen: először olvastassák el az érdeklődőkkel Darwin és Spencer elméletének összefoglalását, ami a modern gondolkodásról általános képet nyújt, és aztán ezt egészítsék ki Marx elméletének ismertetésével, aki így „a csodálatos triád” egyik tagjaként megfelelő módon megkoronázza a „kortárs szocialisták bibliáját”. Lásd Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 102.
8 Lásd Enrico Ferri Socialism and Positive Science (Darwin – Spencer – Marx) című népszerű könyvét; London, Independent Labour Party, 1905 [1894]. A bevezetésben a szerző ezt írja: „Célom az, hogy bebizonyítsam: a marxista szo­cializmus gyakorlatilag nem más, mint a modern tudományos forradalomnak a társadalmi életre való, gyümölcsöző gyakorlati kiterjesztése […], melynek alapjait és rendszeres formáját Charles Darwin és Herbert Spencer adták meg.”
9 Lásd például „Macerata Demokratikus Szövetsége” 1871. december 22-én kelt, Marxnak címzett levelét. Ez a szervezet Marxot így nevezte: „tiszteletbeli tri­umvir Giuseppe Garibaldi és Giuseppe Mazzini oldalán”. Amikor 1872. január 2-án Engels beszámolt erről Wilhelm Liebknechtnek, ezt írta: „A romagnai Maceratában egy társaság három tiszteletbeli elnököt választott: [G.] Garibaldit, Marxot és Mazzinit. Ez a zűrzavar pontosan megmutatja neked, hogyan áll a közvélemény az olasz munkások között. Csak Bakunyin hiányzik még ahhoz, hogy komplett legyen a dolog.” Karl Marx és Friedrich Engels művei (a továbbiakban MEM), 33. köt., Budapest, Kossuth, 1975, 355.
10 Lásd Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 101., itt a szerző megál­lapítja, hogy „sok ember Scháfflét tekinti az összes marxista között a legigazibb marxistának”.
11 Vö. Paolo Favilli: Storia del marxismo italiano. Dalle origini alla grande guerra. Milan: Franco Angeli, 2000 (1996), 50.
12 Vö. Roberto Michels: Storia critica del movimento socialista italiano. Dagli inizi fino al 1911, i. m. 135. A szerző megfogalmazása szerint Olaszországban a marxizmus „követői majdnem kivétel nélkül nem rendelkeztek alapos tudással a mester tudományos munkásságát illetően, hanem kisebb jelentőségű politikai írá­sainak és néhány közgazdaságtani szöveggyűjteménynek a felületes ismeretéből merítettek, illetve gyakorta – és ez a legrosszabb eset – a német szociáldemokrata epigonoktól szerezték tudásukat”.
13 Vö. Antonio Labriola: Socialism and Philosophy. St. Louis: Telos Press, 1980, 120.: „Sokan vallották azt [Olaszországban], hogy azok között, akik elfogadják a szocializmust, és nem pusztán csak az agitátorok, az előadók vagy képviselője­löltek, sokan érzik úgy, hogy csak abban az esetben lehetséges a szocializmust tudományos meggyőződésként elfogadniuk, ha valamilyen formában összekap­csolható a dolgok többi, eredendő koncepciójával, mely többé-kevésbé minden tudomány mélyén ott rejtőzik. Ezzel magyarázható sokaknak az a mániája, hogy a szocializmus látóterébe minden egyéb tudományt is beállítsanak, melyekről tudomásuk van.”
14 Vö. Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 99.
15 MEM, 4. köt., 441.
16 Lásd Engels Marxhoz írott 1848. április 25-i levelét, MEM, 27. köt., 115.
17 Lásd Karl Marx Vogt úr című művét, MEM, 14. köt., 379.
18 A Kommunista Párt kiáltványa bibliográfiájáról és kiadásának történetéről lásd Bert Andréas alapvető fontosságú munkáját: Le Manifeste Communiste de Marx et Engels. Milan: Feltrinelli, 1963.
19 Vito Cusumano: Le scuole economiche della Germania in rapporto alla questione sociale. Giuseppe Marghieri Editore, Prato 1875, 278.
20 La Plebe (Milan), 1883. április, no. 4.
21 Dall’Enza: „Carlo Marx e il socialismo scientifico e razionale”. Gazzetta Piemontese (Turin), 1883. március 22.
22 Vö. Andréas: i. m. 145.
23 Engels Pasquale Martignettihez, 1891. április 2., MEM, 38. köt., 68.
24 Lotta di classe (Milan), I/8, 17-18, 1892. szeptember.
25 Carlo Marx – Friedrich Engels: Il Manifesto del Partito Comunista. Milan: Uffici della Critica Sociale, 1893, 2.
26 Filippo Turati írása Achille Loriának 1890. december 26-án, melyet a Paolo Favilli könyvéhez készült Függelékben közölt: Il Socialismo italiano e la teoria economica di Marx (1892-1902). Nápoly: Bibliopolis, 1980, 181-182.
27 Friedrich Engels: Előszó Karl Marx A tőke harmadik kötetéhez. MEM, 25. köt., 22.
28 Benedetto Croce: Materialismo storico ed economia marxistica. Naples: Bibliopolis, 2001, 65.
29 Engels: Előszó…, i. m. 22.
30 Croce: i. m. 65.
31 Lásd „Antonio Labriola a Benedetto Croce, 25-V-1895″. In Croce: i. m. 269.
32 „Minden nagyon jó, csak néhány kisebb ténybeli félreértés van benne, s az elején egy kissé túl tudományos a kifejezésmód. Nagyon kíváncsi vagyok a többire.” Friedrich Engels levele Antonio Labriolának, 1895. július 8. előtt. MEM, 39. köt., 494.
33 Antonio Labriola, „In Memory of the Communist Manifesto”. In uő: Essays on the Materialistic Conception of History (1903), újranyomva New Yorkban: Monthly Review Press, 1966, 59. A fordítást kiigazították.
34 Labriola: i. m. 53.
35 Uo. 40.
36 Uo. 84.
37 Vlagyimir Iljics Lenin: Karl Marx (Rövid életrajzi tanulmány a marxizmus ismertetésével), LÖM, 26. köt., Kossuth, 1971, 80.
38 Erről lásd Croce esszéjét: Come nacque e come mori il marxismo teorico in Italia (1895-1900). In Croce: i. m. 265-305.
39 Vö. Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 120.
40 A fent említett mondatok 1911. április 8-án hangzottak el a parlamentben.
41 A Bettini-féle fordításon ekkor elvégzett változtatások ténylegesen torzítani, illetve kiiktatni igyekeztek a szöveg bizonyos részeit annak érdekében, hogy jobban megfeleljen a fasiszta ideológia követelményeinek és kihúzza a szöveg „méregfogát”.
42 Marx és Engels főbb műveinek olasz nyelvű fordításai – beleértve A Kom­munista Párt kiáltványát is – a következő sorrendben láttak napvilágot:

1871: Karl Marx: La guerra civile in Francia (A polgárháború Franciaor­szágban);
1873: Friedrich Engels: Dell’autoritá (A hatalomról); 1873: Karl Marx: Dell’indifferenza in materia politica (A politikai közömbös­ségről);
1879: Carlo Cafiero: Il capitale di Carlo Marx brevemente compendiato da Carlo Cafiero (Karl Marx A tőkéjének Carlo Cafiero által rövidített válto­zata);
1882-84: Karl Marx: Il capitale (A tőke);
1883: Friedrich Engels: L’evoluzione del socialismo dall’utopia alla scienza (A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig);
1885: Friedrich Engels: L’origine della famiglia, della proprietá privata e dello Stato (A család, a magántulajdon és az állam eredete);
1889: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Bissolati fordítása);
1891: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Gori fordítása);
1892: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Bettini fordítása).

Categories
Journal Articles

Korunknak címzett bírálat: Karl Marx újrafelfedezéséhez

Mély teoretikus dimenziókban mozog a Marx kutató szerző tanulmánya: egyfelől az alapító atya hagyatékának szisztematizálását állítja szembe a dialektika nyitottságával, másfelől a mozgalmi szükségletek tudománnyal szembeni eluralkodását látja érvényre jutni az oroszországi recepció során.
Amikor is a társadalmi lét sajátlagos objektivitását a természettudományos megismerés szükségszerűségei vették át, á la Kautsky – szemben Antonio Gramsci korabeli törekvéseivel.

Bevezetés
A világra kevesen gyakoroltak olyan megrendítő hatást, mint Karl Marx. Bár halálát nagy csend övezte, életművének jelentősége meglepően rövid idő elteltével a történelemben szinte példátlan elismertséget nyert. Rá hivatkoztak Detroit és Chicago munkásai éppúgy, mint az első indiai szocialisták Kalkuttában. A forradalom után Moszkvában összehívott bolsevik kongresszus alaphangját az ő szellemisége adta meg. Eszméi inspirálták a munkásság politikai és szakszervezeti mozgalmainak programját és szabályzatait Európától Sanghajig.
Gondolatai végérvényesen megváltoztatták a filozófia, a történelem és a közgazdaságtan irányát.
Ám annak ellenére, hogy elméletét szerte a világon elismerik, mi több, munkája a XX. század folyamán az emberiség jelentős része számára domináns ideológiává és állami doktrínává is vált, és írásai széles körben hozzáférhetők, még mindig nem áll rendelkezésünkre műveinek korszerű, csonkítatlan és tudományos alaposságú kiadása. Az emberiség legjelentősebb gondolkodói közül Marx az egyetlen, akinek a művei erre a sorsra ítéltettek.
E sajátos helyzet legfőbb oka főképpen Marx oeuvre-jének alapvetően befejezetlen jellege. Az 1848 és 1862 között írt újságcikkektől eltekintve, melyek jórészt a New York Tribune című lapban – a korszak egyik legjelentősebb napilapjában – láttak napvilágot, az életében publikált munkáinak száma viszonylag alacsony volt, szemben a csak részben befejezett művekkel, illetve az óriási mennyiségű kutatási és jegyzetanyaggal. Jellemző, hogy amikor 1881-ben (tehát Marx életének vége felé) Karl Kautsky felvetette Marxnak, hogy szükség volna művei teljes kiadására, Marx így válaszolt: „Először is meg kéne írni őket.” 1
Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyit megjelentetett. Ellentétben a közkeletű elképzeléssel, oeuvre-je töredékes, időnként egymásnak ellentmondó elemekből áll, s életművének ez az aspektusa ékes bizonyítéka egyik sajátos vonásának: a befejezetlenségnek. A szélsőségesen rigorózus módszer és a könyörtelen önkritika szinte lehetetlenné tette, hogy elkezdett műveinek többségét befejezze; a mélységes nyomor, az állandó betegségek, melyek egész életében kínozták; csillapíthatatlan szomja az új ismeretek befogadására semmit sem csökkent az évek múlásával, újabb meg újabb kérdések tanulmányozásához vezetett; és végül az utolsó éveiben megerősödött felismerése, hogy a történelem komplexitását szinte lehetetlen az elméleti megközelítés keretei közé zárni, egész intellektuális művének, mi több, magának az életének is elválaszthatatlan társává és átkává tette a befejezetlenséget. Egy kis részt leszámítva életművének kolosszális terve nem vált kézzelfogható valósággá. Szüntelen intellektuális erőfeszítései a megformálás sikertelenségébe fulladtak. Ám mindezek ellenére sem állíthatjuk, hogy életműve kevésbé volna zseniális, vagy hogy elképesztő szellemi hordereje kevésbé lenne termékenyítő hatású. 2
Annak ellenére, hogy Marx hagyatéka töredékes jellegű, s hogy a szerző ösztönösen idegenkedett egy szisztematikus társadalmi doktrína kidolgozásától, a befejezetlen művet később szétzilálták, és helyébe új rendszer, a „marxizmus” lépett.

Marx és a marxizmus: töredékesség versus rendszerezés
Marx halála után 1883-ban Friedrich Engels volt az első, aki annak az elképesztően nehéz feladatnak szentelte magát (hiszen az anyag rendezetlen volt, a megfogalmazás sokszor homályos, a kézírás olvashatatlan), hogy barátja hagyatékát rendszerezze és kiadja. Engels elsődlegesen az eredeti anyagok rekonstrukciójára és válogatására, illetve a publikálatlan és töredékes szövegek kiadására törekedett, és ezzel egyidejűleg a korábban már megjelent szövegeknek az újbóli kiadására és fordítására vállalkozott.
Még ha akadtak is kivételek – mint például aTézisek Feuerbachról című mű, mely 1888-ban a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége című kötet függelékeként jelent meg, továbbá A g othai program kritikája, amelyet 1891-ben adtak ki -, Engels szinte kizárólag A tőke befejezésére koncentrálta kiadói erőfeszítéseit, mivel e nagy műből csak az első kötet látott napvilágot Marx életében. Engels e vállalkozásának, mely több mint egy évtizedig tartott, az volt a kimondott célja, hogy „összefüggő és a lehetőségekhez képest teljes művet” 3 hozzon létre. Így szerkesztői tevékenysége során Engels a távolról sem végleges és egymástól gyökeresen különböző szövegek válogatását végezte el, és attól a céltól vezérelve, hogy az egész anyagot egységesítse, nem pusztán rekonstruálta A tőke második és harmadik kötetének genezisét és fejlődését (melyek igen távol voltak a végleges formától), hanem a kiválogatott részleteket egységesítve befejezett, kész kötetekként adta át a kiadónak.
Ám Engels saját írásaival már korábban is közvetlenül hozzájárult a hagyaték elméleti rendszerezéséhez. Az 1879-ben megjelent Anti-Dühring, amely szerinte „a Marx által és általam képviselt dialektikus módszernek és kommunista világnézetnek többé-kevésbé összefüggő kifejtésébe csapott át”, 4 döntő hivatkozási pontja lett a „marxizmusnak” mint rendszernek a megteremtése során, valamint a világban akkorra már széles körben elterjedt eklektikus szocializmusról való leválasztásakor. A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig még nagyobb jelentőséggel bírt: az először 1880-ban publikált mű az Anti-Dühring három fejezetének átdolgozása volt, kimondottan népszerűsítő célokat szolgált, és A Kommunista Kiáltványhoz hasonló népszerűségre is tett szert a későbbiekben.
Még ha egyértelmű különbség volt is az ilyesfajta népszerűsítő munkák – melyeket az enciklopédikus szintézisnek a végtelenségig leegyszerűsítő rövidítéseivel szembeni nyílt polémia eszközeként használtak – és a német szociáldemokrácia következő generációja által elfogadott populáris művek között, Engelsnek a természettudományokra való hivatkozása utat nyitott a szociáldarwinizmus evolucionista elméletének, melyet a munkásmozgalom nem sokkal később magáévá is tett.
Marx elmélete kétségtelenül kritikus és nyitott rendszer, mely néha enged bizonyos determinisztikus csábításoknak, ám a XIX. századi Európa kulturális klímájába került bele: ezt a kultúrát korábban soha nem tapasztalt mértékben hatotta át a szisztematikus elméletek iránti igény; az ilyen típusú elméletek között a darwinizmus volt a legnépszerűbb. Hogy megfelelő választ adjon erre a kihívásra, az újszülött marxizmus, mely a Kautsky szerkesztette Die Neue Zeit című folyóirat hasábjain koravén ortodoxiává érett, gyorsan alkalmazkodott ehhez a modellhez.
Meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy ebben – a Marx műveit rendszerré alakító – folyamatban milyen módszereket alkalmaztak az elmélet terjesztésére. Előszeretettel jelentettek meg szintézisre törekvő könyvecskéket és tendenciózus, tömör kivonatokat, amint azt jól mutatják Marx művei korabeli kiadásainak adatai is. Mi több, néhány munkája egyre inkább a politika eszközévé vált; a szerkesztők mindig alakítottak rajtuk egy kicsit, úgyhogy valahányszor új kiadásban jelentek meg Marx művei, egyre jobban különböztek az első kiadástól. Ez a gyakorlat, melyre Marx hagyatékának töredékessége adott lehetőséget, a továbbiakban egyre gyakrabban társult Marx néhány művének cenzúrázásával. Az a kézikönyv, amely Marx elméletét világszerte hatékonyan vitte közel az olvasókhoz, s amely egyben nagyon erőteljes propagandaeszköz is volt, elkerülhetetlenül vezetett oda, hogy Marx eredeti koncepciója lényegileg átalakult. Ezt a kompletté gyúrt és megcsonkított, a pozitivizmussal kacérkodó marxi művekből származtatott anyagot abból a célból terjesztették, hogy a proletár párt gyakorlati szükségleteit szolgálja; ez az átszabás azonban elméletileg olyannyira elszegényítette és vulgarizálta az eredeti anyagot, 5 hogy a végén már szinte nem is hasonlított eredeti önmagára, és Kritikből Weltansschauunggá (világszemléletté) alakult át.
Ezen folyamatok eredményeképpen egyfajta szisztematikus doktrína öltött testet, amolyan kezdetleges evolucionista világmagyarázat, megspékelve egy kis gazdasági determinizmussal: ez volt a II. Internacionálé (1888-1914) marxizmusa. A történelem automatikus előrehaladásába vetett szilárd, bár naiv meggyőződés vezette, és az az elvitathatatlan hit, hogy a kapitalizmust a szocializmus váltja fel; ebből logikusan következett, hogy ez az elmélet nem tudta értelmezni az aktuális fejleményeket, és miután elszakította a forradalmi gyakorlathoz fűződő szükségszerű kapcsokat, egyfajta fatalista kvietizmusban csúcsosodott ki, amely hozzájárult a fennálló rendszer stabilitásához. 6 Ilyenformán ez a doktrína Marx elméletétől fényévnyi távolságra került; ő ugyanis már első munkájában kijelentette, hogy „ a történelem semmit sem tesz […]; nem a »történelem« az, amely az embert eszközül használja fel a maga céljainak keresztülvitelére – mintha a történelem valamilyen különálló személy volna -, hanem a történelem nem egyéb, mint a maga céljait követő ember tevékenysége”. 7
A század vége felé a válságelméletet [Zusammenbruchstheorie] vagy a burzsoá-kapitalista társadalom küszöbönálló bukásáról szóló elméletet, melynek leglátványosabb kifejeződése az 1873 után kibontakozó, húsz éven át tartó nagy gazdasági válság volt, a tudományos szocializmus alapvető lényegének nyilvánították. Marx állításait, melyek a kapitalizmus dinamikus alapelveit, illetve még általánosabban a princípiumokon belül tapasztalható fejlődési tendenciákat 8 szándékoztak felvázolni, olyan örökkévaló történelmi törvényekké formálták át, melyekből le lehetett vezetni a történelmi események alakulását, mi több, egyes konkrét részleteket is.
Az ellentmondásos, végnapjait élő kapitalizmus eszméje, melynek sorsa az automatikus összeomlás, kitapinthatóan jelen volt egy politikai párt első, tisztán „marxista” platformjának, az erfurti programnak az elméleti alapjaiban és Kautsky kommentárjában, melyben bejelentette, hogy a „kérlelhetetlen gazdasági fejlődés a természeti törvények szükségszerűségével vezet el a kapitalista termelési mód összeomlásához. A jelenlegi helyett egy új társadalmi forma megteremtése többé már nem pusztán kívánatos, hanem mára elkerülhetetlenné vált.” 9 Ez a legtisztább és legszignifikánsabb kifejeződése volt a korszakban érvényesülő koncepció lényegi korlátainak, de annak is, hogy milyen messzire került ez a koncepció attól az embertől, akinek a gondolatait kiindulópontnak használták.
Még Eduard Bernstein is, aki a szocializmust nem mint szükségszerűséget, hanem mint lehetőséget fogta fel, vagyis aki szakított a kortárs marxi interpretációkkal, Marxot hasonlóan erőltetetten értelmezte, s ez a felfogás ténylegesen nem különbözött a korszakban tapasztalható többi interpretációtól. A széles körben ismertté vált Bernstein-vita révén hozzájárul egy olyasfajta Marx-kép kialakulásához, mely ugyancsak hamis és mesterséges volt.
Az orosz marxizmus, mely a huszadik század folyamán meghatározó szerepet játszott Marx nézeteinek népszerűsítésében, a korábbinál is nagyobb hévvel követte a szisztematizálás és vulgarizálás eme pályáját.
S valóban, az orosz marxizmus legformátumosabb úttörője, Georgij Plehanov számára „a marxizmus teljes világkép”, 10 melyet egyszerűsítő monizmus jellemez, s melynek alapján a társadalom struktúrák feletti átalakulásai a gazdasági változásokkal egyidejűleg mennek végbe. V. I. Lenin 1909-es Materializmus és empiriokriticizmus című művében a materializmust úgy definiálja, mint ami „a természet objektív törvényszerűségének és e törvényszerűség az ember fejében való körülbelül hű visszatükrözésének felismerése”. 11 Az emberiség akaratának és tudatának „kétségtelenül és szükségképpen” 12 alkalmazkodnia kell a természet szükségszerűségeihez.
Az ekkoriban zajló durva ideológiai konfliktusok ellenére a II. Internacionáléra jellemző elméleti vonások többsége tovább élt a III. Internacionálé kulturális mátrixát meghatározó elemekben. Ez a kontinuitás egyértelmű kifejezést nyert Nyikolaj Buharin 1921-ben kiadott, A történelmi materializmus elmélete című művében, mely szerint „a természetben és a társadalomban meghatározott rendszeresség, állandó természeti törvény érvényesül. E természeti törvény meghatározása a tudomány elsődleges feladata.” 13 Ez a társadalmi determinizmus, mely egészében a termelőerők fejlődésére koncentrált, azt a doktrínát eredményezte, mely szerint „az okok sokszerűsége, melyek a társadalomban éreztetik hatásukat, a legkevésbé sem mondanak ellent annak, hogy a társadalmi fejlődésnek egyetlen törvénye létezik”. 14
Ezzel a nézettel fordult szembe Antonio Gramsci, aki szerint a „kérdésfelvetés[e] (törvények, állandó, szabályos, egyforma irányvonalak keresése) azzal a – kissé gyermekes és naiv módon értelmezett – következménnyel kapcsolatos, hogy végérvényesen megoldják a történelmi események előreláthatóságának gyakorlati problémáját”. 15 Gramsci egyértelműen elutasítja, hogy Marx praxisfilozófiáját puszta szociológiára csupaszítják le, hogy „egy világnézetet mechanikus formagyűjteményre redukálnak, amely azt a látszatot kelti, mintha az egész történelem a zsebében volna”, 16 s ez az egyértelmű elutasítás annál is fontosabb volt, mert túllépett Buharin szövegén, és elmarasztalta ezt az általános tendenciát, mely később -példátlan módon – uralkodóvá vált a Szovjetunióban.
A Marx gondolatait eltorzító folyamatra a koronát a marxizmus-leninizmus „megteremtése” tette fel. Megfosztva azon funkciójától, hogy a cselekvés vezérfonala legyen, az elmélet ilyenformán a posteriori igazolássá degradálódott. Amikor napvilágot látott a „dialmat” (Dialekticseszkij materializm), mint „a marxista-leninista párt világnézete”, 17 akkor már nem volt visszaút. Sztálinnak az 1938-ban kiadott, A dialektikus és a történelmi materializmusról című, számtalan kiadást megért brosúrája kijelölte ennek a doktrínának az alapvető elemeit: a közösségi lét jelenségei, a „társadalmi fejlődés szükségszerű törvényei” „tökéletesen felismerhetők”, és „a társadalom története szükségszerű társadalmi fejlődésként nyilvánul meg, és a társadalom történetének tanulmányozása tudománnyá lesz”. Ez „azt jelenti, hogy a társadalomtörténet tudománya a társadalmi élet minden bonyolult jelensége ellenére éppen olyan egzakt tudomány lehet, mint például a biológia”, 18 és hogy, a fentiek következtében, a proletariátus pártjának az a feladata, hogy tevékenységét ezen alapok ismeretében végezze. Szembeszökő, ahogy a „tudományos” és a „tudomány” koncepciójának félremagyarázása eljutott egészen eddig a pontig. Marx végtelenül alapos és koherens elméleti kritériumokon nyugvó módszerének tudományossága helyébe a természettudományok módszerei léptek, melyek az ellentmondásnak mint olyannak nem adtak teret. Végül megfogalmazódott a történelmi törvények objektivitásának babonája, mely szerint ezek a törvények az emberi akarattól függetlenül működnek, akárcsak a természeti törvények.
A fentebb vázolt ideológiai katekizmus ugyanakkor tág teret biztosított a legmerevebb és legszigorúbb dogmatizmusnak. A marxista-leninista ortodoxia szigorú és merev monizmusra alapozott, s ennek elképesztően visszás hatása volt Marx műveire. Kétségtelen tény, hogy a szovjet forradalom révén a marxizmus mind társadalmilag, mind földrajzilag azokhoz a széles közegekhez is eljutott, ahonnan korábban ki volt rekesztve. Ám hangsúlyoznunk kell, hogy a marxizmus címén terjesztett szövegek többsége brosúra, párt-kézikönyv, különböző témájú „marxista” antológia volt, s kevésbé magának Marxnak az írásai. Ráadásul egyre több szövegét cenzúrázták, illetve egyes írásait szétszedték és átalakították: divatba jött például az a módszer, hogy céltudatosan válogatott, a szövegösszefüggésekből kiemelt idézetgyűjteményeket szerkesztettek Marx szövegeiből. Ehhez az eljáráshoz azért folyamodtak, mert műveiben előre meghatározott következtetésekhez kerestek igazolást, és a kiválasztott szövegeket olyanformán kezelték, mint ahogy Prokrusztész bánt el az áldozataival: ha túl hosszúak voltak, akkor megcsonkították őket; ha meg túl rövidek, akkor hozzátoldottak egy keveset.
Persze, tudjuk, milyen nehéz megvalósítani egy gondolatkör népszerűsítését úgy, hogy közben elkerüljük a sematizálást, hogy úgy vigyük végbe egy bonyolult elmélet széles körű megismertetését, hogy közben elméletileg ne üresedjen ki, és azt is tudjuk, hogy Marx művei esetében ez a feladat még a szokásosnál is nehezebb. Ám ami vele és gondolataival történt, annál elképzelni sem lehet rosszabbat.
A legkülönbözőbb szempontoknak megfelelően eltorzítva s az esetleges politikai céloknak alárendelve elméletét lezüllesztették és megmásították. A kritikai szemléletű eredeti művet a Bibliához hasonlóvá tették, és úgy is használták. Az így keletkezett szövegmagyarázatokból a legképtelenebb paradoxon született meg. Elméletének ezek az átalakítói figyelmen kívül hagyták szavait, melyben óva intett attól, hogy elméletét úgy olvassák, mint „recepteket […] a jövendő lacikonyhája számára”. 19 A figyelmeztetést olyannyira nem fogadták meg, hogy Marxnak, mint afféle „törvénytelen apának”, a nyakába varrták az újonnan formálódott társadalmi rendszert. Ő, aki munkájával mindig rigorózusan kritikus volt, következtetéseivel viszont mindig elégedetlen, utóéletében a legmakacsabb doktrinerség forrásává torzult. Eszméit, melyek a történelem materialista koncepciójába vetett szilárd hiten alapulnak, minden más filozófus gondolatrendszerénél jobban kiszakították történelmi összefüggéseiből. Azt a meggyőződését, hogy a „munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kivívnia”, 20 teljesen kiforgatták, éppen ellenkezőjére változtatták, s olyan ideológiát varrtak Marx nyakába, amely a politikai élcsapatok és a párt vezető szerepét abban látták kifejeződni, hogy ők az osztálytudat elsődleges fenntartói és a forradalom vezetői. Marxot, aki annak az eszmének volt az elkötelezett képviselője, hogy az emberi teljesítmény kibontakozásának alapvető feltétele a munkaidő csökkentése, most a sztahanovista termelés mániákus krédójához igazították. Őt, aki meggyőződéssel hirdette az állam felszámolásának szükségességét, most az állam védőbástyájaként szerepeltették. Azt a gondolkodót, aki olyan mély érdeklődést tanúsított az emberi személyiség szabad kibontakozása iránt, és aki tiltakozott a burzsoá jogrend ellen, mondván, az a puszta jogegyenlőség mögé rejti a társadalmi egyenlőtlenséget, és aki azt mondta, hogy „A jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kellene lennie”, 21 olyan koncepcióba erőltették bele, amely a társadalmi élet kollektív dimenzióinak végtelen gazdagságát a homogenizálás homályába taszította.
Marx kritikai munkásságának eredeti befejezetlensége áldozatul esett az epigonok rendszerezési kényszerének, s ezek az epigonok kérlelhetetlenül addig lúgozták gondolatait, amíg azok teljesen feloldódtak és önnön ellentétükké váltak.

Marx és Engels művei kiadásának odüsszeiája
„Vajon Marx és Engels írásait […] a maguk teljességében elolvasta-e valaha akárki is, a közeli barátok és tanítványok szűk körén, valamint magukon a szerzőkön kívül?” – tette fel a kérdést Antonio Labriola 1897-ben Marxnak és Engelsnek azokkal a műveivel kapcsolatban, melyek akkoriban ismertek voltak. Következtetései egyértelműek voltak: „Szemmel látható, hogy mind ez idáig csak a beavatottak privilégiuma, hogy a tudományos szocializmus alapítóinak összes írását elolvassák”; „a történelmi materializmust egy sor mellébeszélés, félremagyarázás, groteszk torzítás, furcsa félreértelmezések és megalapozatlan kitalációk révén” 22 terjesztik. Valóban, mint később a historiográfiai kutatások igazolták, az a korabeli általános vélekedés, hogy Marxot és Engelst sokan olvassák, a legendák köré tartozó tévhit volt. 23 Éppen ellenkező volt a helyzet: sok szövegüket csak nagyon nehezen lehetett elérni, illetve nagyon ritkán adták ki őket még az eredeti nyelven is. Az olasz tudós javaslata, hogy szervezzék meg „Marx és Engels minden munkájának teljes és kritikai kiadását”, megkerülhetetlen szükségszerűség volt. Labriola úgy gondolta, nem kell az antológiák összeállítása, mint ahogy nincs szükség a testamentum juxta canonem receptum felvázolására sem. Ehelyett „a kritikai szocializmus két alapítójának minden politikai és tudományos tevékenységét, minden irodalmi termékét, legyenek bár alkalmiak, az olvasók rendelkezésére kell bocsátani […], mert ezek közvetlenül szólnak azokhoz, akiknek igényük van a befogadásukra”. 24 Labriola terve több mint egy évszázaddal annak megfogalmazása után sem valósult még meg.
A filológiai értékelésen túl Labriola még egyéb, meglepő éleslátásról tanúskodó elméleti jellegű javaslatokat is tett – s éleslátása különösen meglepő, ha összevetjük véleményét a kortársaiéval. Szerinte Marx és Engels minden befejezetlenül maradt műve „töredéke annak a tudománynak és politikának, amely az állandó keletkezés állapotában van”. Annak érdekében, hogy ne keressünk a munkákban „olyasmit, ami nincs bennük, és nem is kellene hogy bennük legyen”, vagy éppen „a mindenkori történelem magyarázatának vulgáris változatát és szabálykönyvét”, csak akkor lehet e műveket teljes egészükben megérteni, ha keletkezésük pillanatába és helyére helyezzük őket vissza. Másrészt, mondta Labriola, azok, akik „a gondolatot és tudást nem folyamatában értelmezik”, „a doktrinerek és a legkülönfélébb öntelt emberek, akik nem tudnak bálványok nélkül létezni, az örökkévalóságig érvényes klasszikus rendszerek kiagyalói, a kézikönyvek és enciklopédiák összeállítói hiába keresik a marxizmusban azt, amit soha nem is szándékozott nyújtani senkinek sem”: 25 vagyis a történelmi problémák összefoglaló, pontos, egyértelmű megoldását.
Az opera omnia megvalósításának természetes végrehajtója csak és kizárólag a Sozialdemokratische Partei Deutschlands lehetett volna, a Nachlaß őrzője, hiszen e párt tagjai rendelkeztek a legjelentősebb elméleti és nyelvi kompetenciával. Ugyanakkor azonban a szociáldemokrácián belül mutatkozó konfliktusok nemcsak hogy megakadályozták a nagy tömegű, kiadatlan Marx-írások publikálását, hanem a kéziratok szétszóródásához vezettek, s ezzel a rendszeres kiadás lehetőségét is megakadályozták. 26 Hihetetlen, de igaz, hogy a német párt egyáltalán nem törődött ezzel, s irodalmi hagyatékukat a lehető legnagyobb gondatlansággal kezelték. 27 Egyetlen teoretikusuk nem akadt, aki leltárba vette volna a két alapító elméleti hagyatékát. De nem foglalkoztak a levelezés összegyűjtésével sem, mely annyira szétszórt, mint amennyire kiterjedt volt, pedig nyilvánvaló, hogy nagyon hasznos forrásai lehetnek sok kérdés tisztázásának, mi több, sok esetben maguknak a műveknek a folytatásai.
A teljes életmű első kiadására, a Marx-Engels Gesamtausgabe (MEGA) megjelentetésére csak az 1920-as években került sor a moszkvai Marx-Engels Intézet igazgatójának, David Boriszovics Rjazanovnak a kezdeményezésére. Ám ez a vállalkozás is megfeneklett a nemzetközi munkásmozgalom zűrzavaros eseményein; e mozgalom gyakrabban állított akadályokat a kiadás útjába, mint ahányszor támogatta. A Szovjetunióban zajló koncepciós perek, melyek sajnos érintették a kiadáson dolgozó tudósokat is, illetve Németországban a nácik hatalomra kerülése miatt a kiadás munkálatai korán megszakadtak. 28 Ilyen ellentmondásos produktumot eredményezett az a merev ideológia, mely ihletét egy részben még tulajdonképpen feltáratlan életműből merítette. A marxizmus megerősítése és kikristályosodása, mint egyfajta dogmatikus corpus, hamarabb végbement, mint azoknak a szövegeknek a megismerése, melyeket Marx eszméi kialakulásának és fejlődésének megértéséhez meg kellett volna ismerni. 29 A MEGA-ban a korai művek közül csak 1927-ben látott napvilágot például A hegeli jogfilozófia kritikájához, 1932-ben az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia. Ahogyan az korábban már A tőke második és harmadik kötetével megtörtént, ezeket az írásokat is úgy publikálták, mintha önálló művek volnának; s mint később kiderült, ez volt a forrása számos további interpretációs félreértésnek. Még később látott napvilágot néhány, A tőkét előkészítő fontos mű: 1933-ban jelent meg a vázlatos fejezet: A közvetlen termelési folyamat eredményei, illetve 1939 és 1941 között A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, ismertebb nevén a Grundrisse, de ezek is kimondottan alacsony példányszámban. Ráadásul ezek a korábban nem publikált írások, a többi, ezeket követő művekhez hasonlóan, amikor végre megjelenhettek – vagyis amikor nem tartottak attól, hogy a szövegek aláássák az uralkodó ideológiai kánont -, olyan interpretációs körítést kaptak, mely a közvetlen politikai szükségletet igyekezett kielégíteni. A predeterminált interpretációkhoz őket igazoló kiegészítéseket fűztek, és ezzel hosszú időre megakadályozták Marx műveinek komoly újraértékelését.
Marx és Engels összes műveinek első orosz kiadására 1928 és 1947 között került sor a Szovjetunióban: ez a Szocsinenija (összes művek). A cím ellenére a gyűjtemény csak az életmű részleteit tartalmazta, de ezzel együtt is a (33 kötetben) napvilágot látott 28 mű akkoriban a két szerző mennyiségi értelemben legteljesebb kiadása volt. A második Szocsinenija, melyet 1955 és 1966 között adtak ki, 39 művet ölelt fel (42 kötetben). 1956-tól 1968-ig a Német Demokratikus Köztársaságban a Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának kezdeményezésére Marx Engels Werke (MEW) címen 41 mű jelent meg 43 kötetben. Egy ilyen kiadás azonban, mely távolról sem volt teljes, 30 s melynek köteteit alaposan megterhelték a bevezető fejezetek és a jegyzetapparátus, a szovjet modell mintájára a marxizmus-leninizmus ideológiai szellemében kézen fogva kalauzolták az olvasót.
Egy újabb, második MEGA kiadásának terve az 1960-as években merült fel, s célja a két gondolkodó minden munkájának szöveghű és kiterjedt kritikai apparátussal ellátott publikációja volt. Sajnos azonban az 1975-ben megkezdett kiadás szintén félben maradt az 1989-es történelmi változásokat követően. 1990-ben a kiadás folytatása érdekében az amszterdami Internationaal Instituut voor Sociale Geschiedenis és a trieri Karl Marx Haus együttesen létrehozták az Internationale Marx-Engels-Stiftung (IMES) nevű intézményt. Az újjáalakulás nehézkes korszakát követően, amikor is megállapodás született az új kiadói elvekről, és a Dietz Verlag helyébe az Akademie Verlag lépett, 1998-ban újraindult az ún. MEGA2 sorozata.
A pesszimista előrejelzésekkel ellentétben, melyek érdektelenséggel számoltak, Marx újra elnyerte a nemzetközi tudóstársadalom érdeklődését. Gondolatainak értékét sokan újra felismerték; az európai, az egyesült államokbeli és a japán könyvtárak polcain található írásairól újra lefújják a port. Ennek az újrafelfedezésnek az egyik legszámottevőbb példája éppen a MEGA2 kiadása. A teljes projekt, melyben a legkülönfélébb szaktudományos érdeklődésű, a világ számos országából érkezett tudósok vesznek részt, négy szekcióban zajlik: az első az összes művel, cikkel és vázlattal foglalkozik – A tőké t kivéve; a második A tőke és az 1857-tel kezdődött előtanulmányok kiadását készíti elő; a harmadik feladata a levelezés rendszerezése; míg a negyedik a szemelvényekkel, kommentárokkal és széljegyzetekkel foglalkozik. A tervezett 114 kötetből már 53 napvilágot látott (13 az 1998-as újraindulás óta), melyek mindegyike két kötetből áll: a szövegből, illetve a hozzá tartozó kritikai apparátusból, mely tartalmazza a tárgymutatókat és jegyzeteket. 31 Akkor érthetjük meg, hogy ennek a vállalkozásnak milyen óriási a jelentősége, ha arra gondolunk, hogy Marx kéziratainak jó része, terjedelmes levelezése és azoknak a kivonatoknak és jegyzeteknek az elképesztő mennyisége, melyeket szokása szerint olvasás közben készített, korábban még soha nem voltak elérhetők az olvasók számára. 32
Joggal merül fel a kérdés: milyen új Marx-kép alakul ki az új történeti-kritikai kiadás nyomán. Kétségtelen, hogy ez a most megmutatkozó, valóságos Marx különbözik a legtöbb követője és ellenfele fejében kialakult Marx-képtől. Írásai megismertetésének bonyolult feladata és művei egységes kiadásának hiánya, melyhez társultak még az eddigi kiadások alapvető hiányosságai, az epigonok hitvány munkája, a tendenciózus olvasatok és az ennél is nagyobb számú hibás interpretációk: mindezek együttesen eredményezik az óriási paradoxont: Karl Marx félreértett szerző, aki mélységes és szinte általánosnak tekinthető hozzá nem értés áldozata lett. 33 A kőbe faragott istenként a korábbi, antiliberális kelet-európai rendszerek számos terén ott díszelgő, Marxot ábrázoló szobrok dogmatikus bizonyossággal a jövőbe mutató figuraként ábrázolták, ezzel szemben ma olyan szerzőnek látjuk, aki írásainak nagy részét nem fejezte be, mert egészen haláláig további tanulmányokat folytatott annak érdekében, hogy téziseinek minél alaposabb tudományos hátteret biztosítson.
Műveinek újrafelfedezése végtelenül gazdag, problematikus és polimorf gondolatrendszert és gondolati horizontot vetít elénk; tágas térségeinek feltárásához számtalan ösvényt kell még a Marx Forschungnak (Marx kutatásának) bejárnia.

Marx, az a „döglött oroszlán”
Elméleti viták vagy politikai események mindig is jelentősen befolyásolták a Marx művei iránt tanúsított érdeklődést, és már a kezdetektől kétségtelenül voltak olyan periódusok, amikor az irántuk mutatkozó érdeklődés megcsappant. A „marxizmus válságától” a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitáktól a szovjet kommunizmus tragédiájáig Marx elméletének bírálata jól érzékelhetően mindig túlmegy a mű konceptuális horizontján. Ugyanakkor mindig tapasztalható volt egy másik tendencia is, melynek jelszava a „visszatérés Marxhoz”. Mostanában, úgy tűnik, újra felfutóban van e jelenség; ismét jelentkezik az igény, hogy műveire hivatkozzanak, s a politikai gazdaságtan bírálatától az elidegenedés megfogalmazásáig vagy a briliáns stílusban megírt, szellemes politikai vitairatokig művei ellenállhatatlan varázserőt gyakorolnak követőire és ellenfeleire egyaránt. Mindazonáltal, a század végén, amikor már teljes egyetértés uralkodott abban a kérdésben, hogy Marx eltűnt a történelem süllyesztőjében, hirtelen újra a történelem színpadán termett.
Miután megszabadult az instrumentum regni gyűlöletes szerepétől, melynek a múltban ki volt szolgáltatva, s megszabadult a marxizmus-leninizmus láncaitól, melyhez bátran kijelenthetjük, nincs semmi köze, Marx elméleti munkája újabb területeket hódított meg, és újra olvassák szerte a világon. Értékes elméleti hagyatékának teljes, pontos megismerése, önhitt bitorlóktól való visszavétele és elmélete alkalmazási korlátainak felszámolása ismét lehetővé vált. Ám ezzel együtt is igaz: ha Marx már nem is azonosítható a huszadik századi szürke „létező szocializmus” kőbe vésett szfinxével, ugyancsak hiba volna azt hinni, hogy elméleti és politikai hagyatéka olyannyira csak a múlthoz kapcsolódik, hogy már nincs semmi mondanivalója a jelen konfliktusairól, és nagy hibát követnénk el, ha gondolatrendszerét mumifikálódott, a múltban ragadt klasszikus elméletnek tekintenénk, melynek ma semmi jelentősége nincs, illetve ha mégis, akkor kizárólag a tudomány specialistái profitálhatnak belőle.
A Marx iránt mutatkozó érdeklődés megújulása jócskán túlnyúlik a tudósok szűk körén, akárcsak azok a roppant jelentős filológiai kutatások, melyek a marxi életmű sokrétű jellegére mutatnak rá – tekintettel magyarázóinak nagy számára. Marx újrafelfedezésének alapot ad a nagy gondolkodó azon szívós és kitartó erőfeszítése, hogy megmagyarázza a jelent: ennek megértésében és a jelen megváltoztathatóságának felismerésében Marx elmélete mindig is nélkülözhetetlen eszközünk marad.
A kapitalista társadalom válságjelenségeinek és a mély ellentmondásoknak, melyek e válságot kiformálják, a számbavételekor újra vissza kell térni ahhoz a szerzőhöz, akit 1989-ben elhamarkodottan félresöpörtek. Így Jacques Derrida kijelentése, hogy „mindenkor hiba lesz nem olvasni, nem újraolvasni és vitatni Marxot”, 34 ami még néhány évvel ezelőtt is legfeljebb csak elszigetelt provokációnak tűnt, mára széles körben helyeslésre talált. Az 1990-es évek vége óta az újságok, folyóiratok, televíziós és rádióműsorok folyamatosan vitákat tartanak arról, hogyan magyarázható az a jelenség, hogy Marxot tekinthetjük korunk legjelentősebb gondolkodójának. 35 1998-ban, megjelenésének 150. évfordulóján a Kommunista Kiáltványt a világ minden táján tucatnyi nyelven adták újra közre, és a méltatások nemcsak azt az érdemét emelték ki, hogy az emberiség történetében mindmáig ez a legtöbbet forgatott politikai szöveg, hanem arra is rámutattak az elemzők, hogy ez a mű a kapitalizmus fejlődési tendenciáinak legpontosabb, legelőrelátóbb vázlata. 36 Mi több, a Marxszal foglalkozó irodalom, amely gyakorlatilag eltűnt 15 évvel korábban, sok országban van újjászületőben, és a tanulmányok sora 37 mellett egyre több nyelven látnak napvilágot olyan könyvek, melyek azzal a kérdéssel foglalkoznak: Miért is tanácsos ma Marxot olvasni? Hasonló konszenzust figyelhetünk meg azon folyóiratok esetében is, melyek helyet adnak a Marx életművéről folyó vitáknak és a különböző marxizmusértelmezéseknek, 38 de joggal említhetjük itt a marxi elmélet vizsgálatának szentelt nemzetközi konferenciákat, egyetemi kurzusokat és szemináriumokat is. Végül, ha mégoly bátortalanul és gyakran zavaros formában is, az alternatív globalizációs mozgalmak közvetítésével Latin-Amerikától Európáig politikai értelemben is megélénkül a Marx művei iránti érdeklődés.
Mi maradt mára a marxi életműből?; mennyiben hasznosíthatók gondolatai az emberiség felszabadulásért folyó harcában?; életművének mely része a legtermékenyítőbb korunk folyamatainak bírálata szempontjából?; hogy lehetséges „meghaladni Marxot Marxszal együtt”? – íme néhány azon kérdés azok közül, melyek válaszra várnak, s melyek megítélése távolról sem egyértelmű. Ha van a jelenkori Marx-reneszánsznak biztos pontja, akkor az éppen abban a diszkontinuitásban ragadható meg, mely az előző korszak monolit ortodoxiáit jellemezte, s mely ortodoxiák korábban meghatározták és alapvetően korlátozták ennek a filozófusnak a megítélését. Annak ellenére, hogy vitathatatlanul léteznek bizonyos korlátok, és kétségtelenül fennáll a szinkretizmus kockázata, mégis elmondhatjuk: beköszöntött az a korszak, amely már sokféle Marxot ismer, és valóban, a dogmatizmus korszakát követően nem is lehet ez másképp. Az elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó kutatás, a tudósok új nemzedékének és a politikai aktivistáknak a közös feladata, hogy ezekre a kérdésekre megtaláljuk a választ.
Az emberiség számára nélkülözhetetlen Marx-imázsok közül legalább kettőt fel kell idéznünk. Az egyik a kapitalista termelési mód kritikusának képe: annak az analitikus, éles szemű és fáradhatatlan kutatónak a képe, aki ösztönösen megérezte és globális szempontból elemezte a kapitalista fejlődés tendenciáit, és aki a polgári társadalmat mindenki másnál pontosabban írta le. Ő az a gondolkodó, aki elutasította, hogy a kapitalizmusra és a magántulajdonra mint kőbe vésett, az emberi természetben gyökerező, elkerülhetetlen történeti jelenségre tekintsen, és aki ma is lényegi javaslatokkal segíti azokat, akik a neoliberális gazdasági, társadalmi és politikai szervezetekkel szemben alternatívát kívánnak állítani. A másik Marx-kép, amelynek szintén óriási a jelentősége napjainkban, a szocializmus teoretikusáé: hiszen Marx volt az a gondolkodó, aki elutasította az államszocializmus eszméjét, melyet Lassalle és Rodbertus már akkoriban támogatott; és ő volt az a gondolkodó, aki a szocializmust a termelési viszonyok átalakulása egyik lehetséges formájának tekintette, nem pedig a társadalmi problémákra adott cukormázas nyugtatószernek.
Marx nélkül politikai afáziára ítéltetünk, és egyértelműnek látszik, hogy az emberiség emancipációjának ügye nem mehet előre az ő segítsége nélkül. Marx „szelleme” arra ítéltetett, hogy még jó sokáig kísértse a világot, és újra felrázza az emberiséget az apátiából.

 

Fordította: Baráth Katalin

 

References
1 Karl Kautsky: Mein Erster Aufenthalt in London. In Benedikt Kautsky (ed.): Friedrich Engels’ Briefwechsel mit Karl Kautsky. Danubia Verlag, Wien, 1955, 32.
2 Vö. Maximilien Rubel: Marx critique du marxisme. Paris, Payot, 2000, 439-440.
3 Friedrich Engels: Előszó A tőke II. kötetéhez. Budapest, Kossuth, 1973, 3.
4 Friedrich Engels: Előszó. In: Anti-Dühring. MEM. Budapest, Szikra, 1950, 9.
5 Vö. Franco Andreucci: La diffusione e la volgarizzazione del marxismo. In Eric J. Hobsbawm et al. (eds.): Storia del marxismo. Vol. 2, Einaudi, Turin, 1979, 15.
6 Vö. Erich Matthias: Kautsky und der Kautskyanismus. In Marxismusstudien, II. Tübingen, Mohr, 1957, 197.
7 A szent család. Karl Marx és Friedrich Engels művei, 2. kötet. Kossuth, Budapest, 1971, 91-92.
8 Vö. Paul M. Sweezy: The Theory of Capitalist Development. Monthly Review Press, New York – London, 1942, 19, 191.
9 Karl Kautsky: Das Erfurter Programm, in seinem grundsätzlichen Teil erläutert. Verlag J.H.W. Dietz Nachf. GmbH, Hannover, 1964, 131. sk.
10 Gheorghi V. Plekhanov: Fundamental Problems of Marxism. Martin Lawrence Ltd., London, é. n. 3-4.
11 Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus. LÖM. Budapest, Szikra, 1949. 2. kiadás, 151. (Czóbel Ernő fordítása).
12 Uo. 187.
13 Nikolai I. Bukharin: Theory of Historical Materialism. International Publishers, Moscow, 1921, 18.
14 Bukharin: i. m. 248.
15 Antonio Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Kossuth, 1970, 194-195.
16 Gramsci: i. m. 182.
17 Joszif V. Sztálin: A dialektikus és a történelmi materializmusról. Budapest, Szikra, 1945.
18 Sztálin: i. m. 13-15.
19 Karl Marx: A tőke I. Utószó a második kiadáshoz. Budapest, Magyar Helikon, 1967, 21.
20 A Nemzetközi Munkásszövetség ideiglenes szervezeti szabályzata MEM. Budapest, Kossuth 16. kötet 12.
21 A gothai program kritikája MEM. Budapest, Kossuth 19. kötet, 19.
22 Antonio Labriola: Discorrendo di socialismo e filosofia, Scritti filosofici e politici. Ed. Franco Sbarberi. Einaudi, Turin, 1973, 667-669.
23 Marx életrajzának írói, Borisz Nyikolajevszkij és Otto Maenchen-Helfen helyesen állítják könyvük bevezetőjében, hogy „a sok ezer szocialista közül legfeljebb ha egy olvasott Marxtól gazdasági tárgyú munkát; a sok ezer antimarxistából pedig még egy sem akad, aki Marxtól bármit olvasott volna”. Vö. Karl Marx. Eine Biographie. Dietz, Berlin, 1976, VII.
24 Labriola: i. m. 672.
25 Uo. 673-677.
26 Vö. Maximilien Rubel: Bibliographie des œuvres de Karl Marx. Rivière, Paris, 1956, 27.
27 Vö. David Ryazanov: Neueste Mitteilungen über den literarischen Nachlaß von Karl Marx und Friedrich Engels. In Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung. Hirschfeld, Leipzig, 1925. Lásd különösen: 385-386.
28 Rjazanovot elbocsátották, 1931-ben deportálták, a művek kiadása pedig 1935-ben megszakadt. Az eredetileg tervezett 42 könyvből mindössze 12 látott napvilágot (13 kötetben). Vö. Marx-Engels: Historisch-kritische Gesamtausgabe. Werke, Schriften, Briefe. A Rjazanov vezette Marx-Engels Intézet (1933-tól Moszkvai Marx-Engels-Lenin Intézet), szerk. David Ryazanov (1932-től Vladimir Adoratskij), Frankfurt am Main – Berlin – Moskau – Leningrad, Marx-Engels-Verlag, 1927-1935.
29 Vö. Rubel: i. m. 81.
30 A kiadás például nem terjedt ki az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratokra vagy a Grundrissére; ezeket a műveket csak később csatoltak a sorozathoz. Ugyanakkor a más nyelveken megjelent analóg kiadások, mint például a magyar nyelvű, a MEW kötetein alapultak. Ennek a kiadásnak 2006-ban indult meg a reprint megjelentetése.
31 Részletes információk a MEGA2-ről a következő honlapon találhatók: www.bbaw.de/vs/mega
32 Vö. Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája (Marx-Engels-Gesamtausgabe). Eszmélet, 72 (2006), 96-99.
33 Az itt vázolt „marxista” félreértésektől nem állnak távol a liberálisok és konzervatívok „antimarxista” félremagyarázásai, mert azokat meg az előítéletes ellenséges érzület hatja át éppilyen mélységesen.
34 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995, 23.
35 Az első, ilyen szellemben íródott elemzés, melynek bizonyos visszhangja támadt, John Cassidynek a „The return of Karl Marx” című cikke volt ( The New Yorker, 1997. október 20., 248-259.). Aztán jött a BBC, amely az évezred legjelentősebb gondolkodójává Marxot választotta. Néhány évvel később a Nouvel Observateur című hetilap egy teljes számot szentelt a következő témának: „Karl Marx – le penseur du troisième millénaire?” (Karl Marx – a harmadik évezred gondolkodója?), 2003. október 1. Nem sokkal később Németország fejezte ki elismerését az előtt a férfi előtt, aki annak idején negyven évnyi száműzetésre kényszerült: 2004-ben a ZDF, az egyik országos televíziós csatorna több mint 500 000 nézője Marxot nevezte minden idők harmadik legmeghatározóbb német személyiségének (ugyanakkor első helyezett lett a „jelenkori relevancia” kategóriában), és a legutóbbi politikai választások során (2005. augusztus 22-i számában) a híres képes újság, a Der Spiegel címlapjára tette Marx arcképét, amint győzelmi jelet mutat, s a képaláírás így szólt: „Ein Gespenst kehrt zurück” (Egy kísértet visszatér). E különös sorozatra a BBC 4-es csatornája által kezdeményezett 2005-ös közvélemény-kutatás tette fel a koronát. A kutatás során véleményüket nyilvánítók Marxot nevezték meg az angol hallgatók által legjobban tisztelt filozófusként.
36 Különösen Eric Hobsbawm: „Introduction” to Karl Marx-Friedrich Engels. In The Communist Manifesto. Verso, London, 1998.
37 Lehetetlen volna felsorolni azt a sok könyvet, amely az utóbbi évek során látott napvilágot, de itt és most felsoroljuk azokat, amelyek a legszélesebb körű és kimondottan jó kritikai fogadtatásban részesültek. Két új és népszerű életrajz irányította a figyelmet a trieri gondolkodó élettörténetére: Francis Wheen: Karl Marx. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004; Jacques Attali: Karl Marx ou l’esprit du monde. Fayard, Paris, 2005.
Moishe Poistone könyve, a Time, Labour and Social Domination (CUP, Cambridge) 1993-ban, megjelenésekor szinte észrevétlen maradt, azóta viszont számtalan utánnyomást ért meg; akárcsak az a szöveg, melyet Terrell Carver írt: The Postmodern Marx (Manchester University Press, Manchester, 1998); és Michael A. Lebowitz: Beyond Capital. Palgrave, London, 2003 (2. kiadás), amelyek ugyancsak Marx elméletének egészen eredeti interpretációi.
Marx korai munkáinak elemzését adja egy nemrégiben kiadott könyv: David Leopold: The Young Karl Marx: German Philosophy, Modern Politics, and Human Flourishing. CUP, Cambridge, 2007.
A Grundrisse megírásának 150. évfordulójára jelenik meg majd Marx jelentős kéziratainak gyűjteménye, melyeket a legfontosabb nemzetközi Marx-kutatók tanulmánygyűjteménye kísér: Marcello Musto (szerk.): Karl Marx’s Grundrisse: Foundations of the Critique of Political Economy. Routledge, London – New York (megjelenés 2008-ban).
Fontos továbbá John Bellamy Foster írása, a Marx’s Ecology. Monthly Review Press, New York, 2000; és Paul Burkett: Marxism and Ecological Economics. Brill, Boston, 2006. Mindkettő a környezeti probléma felől közelíti meg Marxot.
Végezetül, mint a világszerte megnyilvánuló érdeklődés bizonyítékát, mindenképp meg kell említenünk a latin-amerikai elméleti szakember, Enrique Dussel ezen kérdéssel foglalkozó, jelentősebb művekből készített angol nyelvű fordítását: Towards an unknown Marx. Routledge, London, 2001; valamint a Hiroshi Uchida szerkesztésében kiadott, japán kutatók által készített elemzéseket tartalmazó Marx for the 21st century című könyvet (Routledge, London, 2006); akárcsak a kínai kutatók újabb generációjának elméleti fejlődését, akik egyre otthonosabban mozognak a nyugati nyelveken közölt irodalomban, és messze távolodtak a hagyományos dogmatikus marxizmustól.
38 A legjelentősebb elméleti folyóiratok között meg kell említenünk a következőket: a Monthly Review, aScience & Society, a Historical Materialism, aRethinking Marxism az angol nyelvű világban; a Das Argument, a Marx-Engels-Jahrbuch Németországban; az Actuel Marx Franciaországban; a Critica Marxista Olaszországban; és a Herramienta Argentínában.

Categories
Journal Articles

Karl Marx: befejezetlenség egyetemleges baja (Marx-Engels-Gesamtausgabe)

Az utóbbi egynéhány évben a nemzetközi tudóstársadalom megújult figyelemmel kíséri egy félreértett szerző: Karl Marx munkásságát.

Bár gondolatrendszere kétségkívül régimódi, ám tagadhatatlan, hogy tudományos eredményei nélkülözhetetlenek jelenünk megértéséhez. Ráadásul elmondhatjuk, hogy végre visszakerült a tudomány szabad területére.

Műveiről lehullott az instrumentum regni gyűlöletes szerepe, az a funkció, ahogyan a múltban gyakorlati eszközként szolgált, s ez tette lehetővé, hogy mára újra az érdeklődés középpontjába került. Ennek a figyelemnek kétségtelen jele egyrészt a Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2) útjára indítása, amely a szocialista országok összeomlását követő hosszabb publikációs szünet után 1998-ban kezdődött újra. A figyelem jele továbbá Marx írásai kiadásának újraszervezése, valamint a MEGA2 kiadói főhadiszállásának a Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften kereteiben való további működtetése. A 114 kötetesre tervezett kiadás jelenleg a 15. darabjánál tart. Ez a MEGA kiadásának újraindítása óta a 10. publikált kötet, mert nem sorrendben haladnak. Minden egyes kötet két részből áll: az eredeti szövegtestből és a kritikai apparátusból.

Az új történelmi-kritikai kiadással kapcsolatos legfrissebb filológiai kutatások Marx műveinek egy eddig kevéssé ismert sajátosságára: befejezetlenségükre derítettek fényt. Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyi nyomatásban napvilágot látott. Ez igaz A tőke esetében is, melynek teljes kiadása, beleértve az 1857-től elkezdett előkészületi munkálatokat, majd csak a 2007-ben megjelenő MEGA második részében nyeri el teljes alakját.

Marx halála után Engels látott hozzá elsőként e bonyolult és nehéz vállalkozáshoz, barátja töredékes hagyatékának kiadásához (bonyolulttá és nehézzé az tette a munkát, hogy az anyag szét volt szórva; Marx írásainak furcsa-különc a nyelvezete; kézírása majdnem olvashatatlan). E számtalan nehézség és buktató különösen A tőke harmadik kötete esetében érzékelhető (MEGA, II/15. Karl Marx: Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie. Dritter Band. Hamburg, 1894, Akademie Verlag, Berlin 2004), melyet Marx nem tudott még nagyjából sem rendszeres formába önteni (ez volt az egyetlen ilyen könyve). Engels energiáját 1885-1894 között az intenzív kiadási tevékenység kötötte le, s ennek eredménye, hogy az eredetileg erősen fésületlen, főképp ” in statu nascendi lejegyzett gondolatokból” és előtanulmányokat rögzítő megjegyzésekből álló szöveg rendszeres gazdaságelméletet megfogalmazó, organikus szöveggé alakult. Cseppet sem meglepő, hogy ez az eljárás számtalan értelmezési hibát eredményezett. Ebből a szempontból nagy jelentősége van a megelőző kötetnek (MEGA, II/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Manuskripte and redaktionelle Texte zum dritten Buch des “Kapitals”, 1871 bis 1895. Akademie Verlag, Berlin, 2003). Ez a kötet tartalmazza Marx utolsó, 1871-1882 közötti időszakából származó hat kéziratát, melyeket A tőke harmadik kötetéhez készített. E kéziratok közül a legfontosabb az 1875-ös, terjedelmes Mehrwertrade und Profitrate mathematisch behandelt, valamint azok a szövegek, melyeket Engels kiadói minőségében Marx kézirataihoz hozzáfűzött. Ezek a kéziratok egyértelmű pontossággal mutatják be azt a folyamatot, amelynek során elnyerték publikált formájukat, és mivel élesen rávilágítanak a szövegen végrehajtott számtalan beavatkozásra – melyek jóval nagyobb számban fordulnak elő, mint azt mostanáig feltételeztük -, lehetővé válik, hogy megértsük Engels kiadói szerepének erős és gyenge pontjait. E mű értékének további megerősítéseként érdemes kiemelni, hogy a könyvben szereplő 51 szövegből 45 itt jelenik meg először nyomtatásban.

A MEGA filológiai vizsgálata jelentős eredményekkel járt az első szekció kötetei esetében is, melyek Marx és Engels írásait, cikkeit és vázlatait tartalmazzák. Nemrégiben két kötet látott napvilágot. Az első (MEGA, I/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Januar bis Dezember 1855. Akademie Verlag, Berlin, 2001) kétszáz cikket és vázlatot tartalmaz, melyeket a két szerző 1855-ben írt a New-York Tribune és a breslaui Neue Oder-Zeitung részére. Különféle kiegészítő kutatások tették lehetővé további 21 cikknek a kötetbe való beemelését (melyeket korábban nem soroltak e két szerző művei közé, mivel a jelentős amerikai napilapban név nélkül láttak napvilágot), így ezek is bekerültek Marx és Engels leghíresebb, az európai diplomáciáról és politikáról, a nemzetközi gazdasági válságról és a krími háborúról szóló cikkei közé. Ezzel szemben a második kötet (MEGA, I/31. Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Oktober 1886 bis Februar 1891. Akademie Verlag, Berlin, 2002) Engels kései írásaiból közöl néhányat. A kötetben jegyzetek és tervezetek szerepelnek, többek között a Rolle der Gewalt in der Geschichte kézirata (a kéziratot először publikáló Bernstein kommentárjai nélkül), a munkásmozgalmi szervezeteknek írott beszédek, illetve a korábban már megjelent írások és cikkek új kiadásaihoz írt számtalan előszó. Ez utóbbiak között különös érdeklődésre tarthat számot a “Die auswärtige Politik des russischen Zarentums”, az orosz külpolitika két évszázados történetének a Die Neue Zeitben napvilágot látott elemzése, melyet 1934-ben Sztálin betiltott, valamint a “Juristen-Sozialismus”, melyet Engels Kautskyval közösen írt, s most különíthetők el végre világosan, hogy mely részleteket is írta Kautsky.

Érdekes új fejlemények bontakoznak ki az új történeti-kritikai kiadás harmadik szekciójában is, mely a levelezést tartalmazza. A nemrég publikált kötet (MEGA, III/13. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Oktober 1864 bis Dezember 1865. Akademie Verlag, Berlin, 2002) középpontjában Marxnak az 1864. szeptember 28-án Londonban létrehozott Nemzetközi Munkásszövetségben végzett politikai tevékenysége áll. A levelek bemutatják Marx tevékenységét a Munkásszövetség működéséneknek első évében, azt a folyamatot, melynek eredményeként Marx egyre fontosabb szerepet töltött be, és egyben bizonyítják, hogy közéleti elkötelezettségét – 16 év után újra visszatért a frontvonalba – mindenképp megkísérelte összeegyeztetni tudományos munkásságával. A tárgyalt kérdések között ott van a szakszervezetek szerepének elemzése, melynek fontosságát Marx azzal is hangsúlyozta, hogy azonnal szembehelyezkedett Lassalle azon javaslatával, hogy a porosz állam által finanszírozott szövetkezeteket kellene felállítani: “a munkásosztály vagy forradalmi, vagy nincs is”, mondta Marx. A kérdések között szerepel továbbá az owenista Westonnal folytatott vitája, melynek eredményeképp született meg előadássorozata, s ennek darabjait halála után, 1898-ban akarták megjelentetni Érték, ár és profit címmel; továbbá az egyesült államokbeli polgárháborúval kapcsolatos meglátásai, valamint Engels könyvecskéje, A porosz katonai kérdés és a Német Munkáspárt. A levelezés másik, nemrég megjelent kötetének (MEGA, III/9. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Januar 1858 bis August 1859. Akademie Verlag, Berlin, 2003) alaphangját az 1857-es gazdasági válság adja meg. E válság lobbantotta fel Marx reményét, hogy az 1848-as vereséget követő holtpontról végre kimozdulhat a forradalmi mozgalom (“a válság úgy ás magának utat, mint a jó öreg vakondok”). Ebbéli reménye felélesztette Marx intellektuális termékenységét, és arra sarkallta, hogy még “az özönvíz bekövetkezése előtt” vázolja fel gazdaságelméletének körvonalait; a vágyott és remélt vízözön azonban ugyancsak elmaradt. Szintén ebben a korszakban születtek meg a Grundrisséhez írott utolsó jegyzetfüzetek – a szerző koncepciójának fejlődését e kitüntetett támpontról nagyszerűen megfigyelhetjük. Marx ekkoriban arra az elhatározásra jutott, hogy munkáját folytatásokban jelenteti meg. Ezek első része – A politikai gazdaságtan bírálatához címmel – 1859 júniusában jelent meg. Ami Marx személyes helyzetét illeti, ezt a korszakot “az elüszkösödött nyomor” jellemzi: “Nem hiszem, hogy valaha is írt olyasvalaki »a pénzről«, aki ennyire híján volt vizsgálati tárgyának.” Azt látjuk, hogy Marx – ingatag helyzete ellenére – kétségbeesetten harcol, hogy “gazdaságtanát” befejezze: “Tűzön-vízen át ki kell tartanom tárgyam vizsgálata mellett, s nem szabad hagynom, hogy a burzsoá társadalom pénzcsináló géppé fokozzon le.” Bár mindent megtett annak érdekében, hogy a soron következő folytatást megírja, ám azt soha nem tudta befejezni, és A tőke első könyve csak 1867-ben látott napvilágot. Bámulatos tervének további részeiből, noha sok elemében rendszerezett formájúak, csak egyes fejezetek valósultak meg, viszont megszámlálhatatlanul sok félbemaradt kézirat, odavetett vázlat és befejezetlen tervezet halmaza maradt ránk.

A befejezetlenség, Marx egész irodalmi munkásságának hűséges társa és elmaradhatatlan átka, természetesen már korai munkáiban is felfedezhető. A Marx-Engels-Jahrbuch új sorozatának első száma (Karl Marx – Friedrich Engels – Joseph Wydemeyer: Die deutsche Ideologie. Akademie Verlag, Berlin, 2004), melyet teljes egészében A német ideológiának szenteltek, kétségbevonhatatlanul bizonyítja ezt. Ez a mű, mely előrevetíti a MEGA2 I/5. kötetének megjelenését, ami 2008-ban várható, s amelynek kézirata tartalmazza a joggal Moses Hessnek tulajdonítható részeket, a régebbi kiadványoktól eltérően abban a formában közli majd Marx és Engels szövegeit, ahogyan azokat szerzőik hátrahagyták, azaz nem tesz kísérletet a szövegek rekonstrukciójára. Az évkönyvben megjelent részek megegyeznek a “Feuerbach” és “Szent Bruno” című I. és II. fejezetekkel. Az a hét kézirat, mely túlélte “az egerek rágcsálásának kritikáját”, önálló szövegekként, időrendi sorrendbe állítva kerülnek egy csoportba. A szöveg egyenetlen színvonala világosan kiolvasható ebből a kiadásból. Különösen igaz ez a Feuerbachról szóló fejezetre, mely távolról sem kész. Mégis, egészében véve ez a kötet jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy megbízható alapokkal rendelkezzünk Marx gondolatrendszerének részletes feldolgozásához a további kutatásokat illetően. A német ideológia, melyet időnként Marx materialista koncepciójának kimerítő példájaként elemeznek, visszanyeri eredeti, töredékes jellegét.

Végül, ami a fiatal Marx munkásságát illeti, érdemes szót ejteni arról, hogy változatlan kiadásban újra megjelent a két szociáldemokrata tudós, Landshut és Mayer által szerkesztett, Marx korai műveit összegyűjtő kötet (Karl Marx: Die Frühschriften. Kröner, Stuttgart, 2004). Az eredeti kiadás 1932-ben látott napvilágot – az “első” MEGA-val egy időben -, s ez tette lehetővé, hogy ismertté váljon az addig még nem publikáltGazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia, bár a tartalomban és a szöveg különböző részeinek elrendezésében számos hiba van, az eredeti verziót pedig sok helyen rosszul betűzték ki.

Számos oka volt annak, hogy Marx műveit sokáig mély és meg-megújuló értetlenség övezte, például a marxi kritikai elmélet rendszerezésére tett kísérlet – ami műveinek lényegileg befejezetlen és nem rendszeres jellegét akarta megváltoztatni -; hogy az elméletének népszerűsítésére tett kísérletek konceptuálisan elszegényítették a gondolatait; hogy írásait meghamisították és cenzúrázták, mi több, hogy ezzel egyidejűleg politikai célokra használták. A helyzet mára gyökeresen megváltozott: most elméletének csonkasága ad egyfajta egyetemleges bájt életművének, s ennek nem állhatnak már útjában azok az értelmezések, melyek korábban olyan mértékben meghamisították az életművet, hogy az nyilvánvalóan önmaga tagadásává lett.

Ebből a csonkaságból születik újjá egy problematikus és sokarcú elmélet és olyan horizont, amely távlatainak feltérképezéséhez a Marx-Forschung még számtalan ösvényt, utat kínál.

 

Fordította: Baráth Katalin